78. Rész (Roy és Rosalyn szemszöge) - Nem bírom tovább.

Rosalyn

Aztán dehogy tudtam volna újrakezdeni. Miután Sophia kiment a szobámból, ráfordítottam a kulcsot és úgy sírtam, mint még soha. Elegem volt már mindenből. Az életemből legfőképpen. El sem hiszem... Hogy lehettem ennyire szerencsétlen, miért nem tudtam odafigyelni igazán?! Talán ha időben észrevesszük és segítek neki! Soha nem hittem volna, hogy egy rák nevezetű betegség fog legyőzni. A lábam magától mozgott, lefelé a konyhába. Tulajdonképpen nem gondoltam végig mit fogok tenni, az agyam jobban tudta a választ. Mikor megragadtam a kést, már tudtam mire lennék képes... És mielőtt végleg elhatároztam volna, hogy megteszem, már a kés a húsomba fúródva állt ki a hasamból. Remek, már csak hagynom kell, hogy megtörténjen.

A földre összerogyva elgondolkoztam azon, kiket is hsgyok itt. A gyermekeimre képesek lesznek együtt vigyázni, ezt szentül hiszem. Bár Sophiára nem nagyon kéne bízni két gyereket. Most, hogy jobban belegondoltam, nem kellett volna ezt tennem. De már késő volt... A padlón hevertem, vér folyt végig mellettem. Nem tehettem semmit, csak annyit, hogy elengedem magam. Lehunytam a szemem és azt hiszem fényességet láttam? Ki tudja. Már nem számít. Az utam itt véget ért.

Roy

Az éjszaka felkeltem. Nem igazán tudtam aludni, aggódtam Rosa egészsége miatt. Nem akartam, hogy összetörjön. Szüksége volt rám ezekben az időkben és én ott leszek neki, hogy legyen kire támaszkodnia. Így hát kimásztam az ágyból, bekopogtam az ajtaján, de nem nyitotta ki senki. Gondoltam alszik... Benyitottam, de nem volt az ágyában. Lerohantam a lépcsőn és megpillantottam őt, ahogy eszméletlenül fekszik, vértócsa körülötte. Lélegezni még lélegzett, de teljesen eszméletlen volt. Nem hívhattam a mentőket, nem érnének ki időben. Felkaptam az ölembe és egyáltalán nem érdekelet, hogy egy szál alsóban rohanok a kocsihoz, csupa véresen. Nem fogom hagyni, hogy életem szerelme meghaljon a karjaim között! Azt képtelen lennék elviselni. Ez a nő nem gondolkozik tisztán... Finoman beraktam Rosalyn-t a hátsó ülésre, aztán én is beszálltam és már indultam is. Hála az égnek, a kórház nem messze volt tőlünk. Két perc múlva már ott is voltunk. Kikapva Rosát hátulról berohantam vele a kórházba és a portához mentem. 
- Kérem, azonnal hívjon egy orvost, félek nem bírja sokáig. 
A nő lepillantott ránk és elkerekedett szemmel vizsgált végig minket. Rosa egy szál melltartóba és bugyiba, késsel a hasában, én pedig egy szál alsóban. Remek. Régen tartottam ilyen állapotban a karjaimban... A nővérke elszaladt orvost keresni, addig én továbbra is a kezemben tartva Rosát próbáltam nyugtatni magam.
- Rosalyn, nem hagyhatsz itt... Élned kell, ott vannak a gyerekeid! Ne most akard játszani nekem a hattyú halálát, mert esküszöm én meg eret vágok!
Másodpercek sem kellettek, a nővér már egy orvossal tért vissza. 
- Mi történt? 
- Próbálta megölni magát... De most ez nem fontos az isten szerelmére ember, haldoklik, hát csináljon már valamit! 
- Nyugalom, hozza kérem utánam. 
A folyosó végére mentünk egy kisebb műtőbe, ahol kábé minden volt. Ennyi gyógyszert a gyógyszertárban sem szoktam látni! 
- Kifáradna kérem? Ez csúnya látvány lesz és nem szeretnék összeszedni még egy embert... És kérem Margaret, hozzon a férfinak egy köntöst. 
- Figyelmeztetem doki, ha le meri taperolni a szerelmemet, esküszöm kicsinálom! - muattam rá. 
Aztán kimentem az ajtó elé és csak vártam...

Fél óra múlva már egy kávéval a kezemben Rosalyn mellett ültem a tizenötös kórteremben. Rengeteg vért vesztett és a doki azt mondta, pihenésre van szüksége, úgyhogy eszembe ne jusson felkölteni. Szorongattam jéghideg kezét, hogy kicsit felmelegedjen. Mosolyoghatnékom támadt ezen a furcsa hőmérsékleten. Mindenhol meleg, kivéve a keze. Az mindigis hideg volt és akárhányszor hozzám ért, kirázott a hideg. Elhessegetve a gondolatot, kimentem és megkerestem a dokit az irodájában. 
- Bejöhetek? - tudakoltam. 
- Nyugodtan! 
Leültem vele szemben egy székre, beleszürcsöltem a kávémba, majd megszólaltam. 
- Remélem nem lett komolyabb baja... 
- Pár ideget megsértett, de semmi fontos. A lényeg, hogy most sokat kell pihennie a vérveszteség miatt és nem szabad felülnie sem egy hétig, még összeforr a seb. Elmesélné kérem, hogy történt ez az eset? - nézett rám furán a doki. 
- Rosalyn férje haldoklik és úgy döntött, csatlakozik hozzá... - húztam el a számat. - Hát ezt nagyon sajnálom... Azt hittem, maga... 
- Ki ne merje mondani! Szép is lenne... De hát az élet nem kedvez senkinek szóval... Ha most megengedi, visszamennék hozzá.
Olyan gyorsan álltam fel, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem akartam még jobban belebonyolódni ebbe a furcsa beszélgetésbe... 
- Fel ne merje költeni!
Nem is volt rá szükség, magától felébredt mikor visszaültem mellé.
- Hé kicsim, minden rendben? 
Megragadtam a kezét és csókot leheltem rá. 
- Úgy gondolod minden rendben? - kérdezre rekedt hangon. 
- Jó, bocsánat... 
- Ne haragudj Roy, én csak... Olyan hülye voltam. Képes lettem volna elhagyni a gyerekeimet, mégis milyen anya az ilyen? Mikor meg akartam gondolni magam, már késő volt. Nem tehettem semmit... Sajnálom Roy... 
- Kérlek ne sírj... - szorítottam meg a kezét. - Megértelek téged. Én is ezt tettem volna a helyedben. 
- Jaj, hagyjuk már, dehogy tetted volna. Neked több eszed van, hiszen könyvtáros voltál. 
- Pontosan! De az nem azt jelenti, hogy mindent el is olvastam onnan szívecském. Egyébként is... Nem emlékszel, hogy hívtalak el randizni?
És végre elnevette magát! De azonnal abba is hagyta, majd megfogta a hasát. 
- Nagyon vészes volt? - kérdezte egy fintorral. 
- Hát... Elküldtek zuhanyozni mert azt mondták női parfüm illatom van és kicsit véres vagyok, de amúgy nem. Nem volt vészes. De visszatérve... Soha többet ne csinálj ilyet Parks! 
Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Parks-nak neveztem... 
- Nemsokára az is leszek. - fordította el a fejét. 
- Figyelj... Sajnálom Daniel-t. Hidd el, hogy nem így akartuk ezt. De az, hogy megölöd magad, nem segít semmin. Mit gondolsz, mi lett volna Becából? Egy állandó depressziós csaj, aki folyton dugni akar, mivel csak ez fog örömöt okozni neki. Rob pedig, egy kis drogos krapek lett volna már nyolc évesen. Nem hagyhatod itt őkét, szükségük van az anyjukra. Még ha kicsit elmebeteg és furcsa, de akkor is. 
Régen hallottam ezt a szívmelengető nevetést... Nem engedte ki igazán, de így is boldogsággal töltött el. Egy ideig csak mosolygott rám, aztán lehervadt a szájáról és komolyan a szemembe nézett. 
- Daniel mondta, hogy gyere utánam... Igaz? 
Mélyet sóhajtva készen álltam arra a kérdésre, amit már régen meg kellett volna válaszolnom. 
- Igen... Úgy gondolta, jót fog tenni neked a társaságom. Eddig nem nagyon volt igaza, hiszen majdnem elveszítettelek. 
Bocsánatkérően rám pillantott, én pedig szomorkásan elmosolyodtam, aztán folytattam. 
- És mondj akármit... Már nem érdekel és ezek után nincs is jogod megszólalni. Tudom, hogy bunkóság a férjed halála előtt szerelmet vallanom neked, mivel napokról lehet szó. De igazából még soha nem mondtam el neked, mennyire szeretlek téged Rosalyn. Évek után... És még mindig nem felejtettelek el téged. Hányszor megpróbáltam, nem sok sikerrel. Szükségem van rád! És most nem csak rólam van szó például... Mindenkinek szüksége van rád. Itt van Sophia. Ki volt ott mindig neki, ha éppen idegrohama volt és képes lett volna konkrétan egy szál villával szétszedni egy trabantot? 
- Hát én. - jelentette ki lelkesen. 
- Pontosan! És ki hozta össze Julietet és a bátyádat? 
- Őket is én. - mosolyodott el. 
- Ki volt hajlandó befogadni az én hülye személyiségemet a szívébe? 
- Én. - nevetett fel. 
- Na, látod! Amnyi mindenben a te kezed van... Egyszerűen lehetetlen elképzelni az életemet nélküled. Bár összetörted a szívem, nem igy egyszer. De örülnék, ha minden egyes nap te törnéd össze. Érted megéri elszenvedni. Ne félj... Nem foglak rákényszeríteni semmire. De azt tudnod kell, hogy én mindig melletted leszek és segítek felnevelni Rebecát és Robot. Mindenki segíteni fog ebben. Nem maradsz egyedül. Mi itt leszünk neked és bár tudom, ez nem ér fel ahoz a szeretethez, amit Daniel iránt érzel, de mi megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Kérlek, ne taszíts el magadtól... - kérleltem. 
Egy pillanatra kinézett az ablakon, makd vissza rám és szélesen elmosolyodott. 
- Soha nem taszítanálak el magamtól. Most pedig alszom egy keveset... 
Értettem a célzást. Nyomtam egy puszit a homlokára, aztán kimentem a folyosóra. Pár perc múlva mikor benéztem, Rosalyn az ágyon ülve keservesen sírt. Nem szabadott volna ülnie, sírnia meg végképp nem.

De tudtam, ha most bemegyek hozzá, végleg összetörik. Ki kell, hogy sírja magát. Még ha fájdalmas nézni és legszívesebben átölelném, akkor is. Nem tolakodhatok be csak úgy az életébe. Hiszen ő már döntött... Daniel mellett. Nem ragadhatom el tőle csak úgy és nem is akarom. Ki fogom várni azt a pillanatot, mikor ő teszi meg. Mikor ő fogja kérni, hogy maradjak vele. Igaz, évekbe fog telni... Hosszú, keserves évekbe, de bármit megadnék érte és tudom, nem kárpótolhatom Dani-t, de ő kérte, hogy vegyek részt a gyermekei nevelésében is... Azt hiszem akkor jöttem rá, hogy hamarosan félig apa leszek és, hogy nekem kell majd úgy nevelnem őket, ahogyan Daniel tenné. A gondolat kicsit megrémített, de megígértem Weness-nek. Az utolsó kívánságot pedig kötelességem teljesíteni.