11. rész - Mindig merj nagyot álmodni... Mindig

Az egész hetünk azzal telt el, hogy a bálra készülődtünk. Sophia teljesen normális volt, pedig Amanda elég durván beszólt neki. A rossz hír az, hogy megmondták Sophinak, ha nem tud normálisan beszélgetni egy másik emberrel anélkül, hogy megverje, akkor pszichológushoz kell járnia. Mindent bele adott szegénykém, de ő akkor is ugyan az a drága, egyetlen, mindenkit verő, ordibáló Sophia marad, akit annyira imádok.

Csütörtökön már mindenki a körmét rágta órán és arra vártak, mikor csengetnek végre ki. A legtöbbjük már aznap megvette a ruhát, mikor kijelentették, hogy bál lesz. Én nem siettem sehová. Még azt sem tudom, milyen ruhát akarok és, hogy mivel akarom felvenni. Semmim sincs meg még a holnapi bálra. Ha ezt Sophia megtudja, felakaszt. Szó szerint.

-Szia Rosalyn!- sétált oda hozzám.

-Szia Sophi!- öleltem át.

-Megvan minden a bálra?- mosolygott.

-Igen, persze. Még tegnap elmentem megvenni.- bólogattam.

-Hazudsz. Ismerlek, mint a tenyeremet. Még azt sem tudod mit veszel fel. Igaz?

Ledermedtem. Arra számítottam, hogy semmi nem marad belőlem, miután leordított. Valami baj van vele, az egyszer biztos.

-Ki vagy te és mit csináltál az én imádott Sophiámmal?- hátráltam.

-Nagyon vicces vagy Rosa.- mosolygott gúnyosan.

-Na ez az én Sophim!- pusziltam meg az arcát.

A bátyám kitalálta, hogy ő majd segít kiválasztani a ruhámat. Ha rajta múlik, egy kukás zacskóval a fejemen enged el. De mivel nem akartam megbántani az érzéseit, hagytam, hogy segítsen. Így hát autóba szálltunk és elindultunk a városba ruhát venni. Csodák csodájára, gyönyörű ruhát választott nekem.
-Őszintén szólva, azt hittem egy zacskót adsz a fejemre.- mondtam nevetve.
-Először az jutott eszembe, de rájöttem, hogy nem akarok rosszat a kishúgomnak.- kacsintott.
Szinte az összes boltot végigjártuk. Annyi mindent vettünk, hogy már azon gondolkoztam, miért nem veszünk meg egy egész boltot. Mielőtt hazamentünk, megettünk egy pizzát és megittunk két pohár gyümikoktélt. Otthon azon gondolkoztam, miért minden ilyen nehéz. Persze... az élet nem kívánság teljesítő gyár, ezt mindenki tudja. Hosszú, akadályokkal teli és szívós utat kell megtennünk ahhoz, hogy elérjük mindazt, amit szeretnénk. Mikor kicsi voltam (És az apukám még normális volt), apa egyszer azt mondta nekem: Kislányom, mindig merj nagyot álmodni! Mindig!
Sosem tudtam, mire és hogy értette, de azt hiszem, most már mindent értek, az utolsó szóig. Mindig is nagy álmodozó voltam... Nem félek bevallani. Arról álmodoztam, hogy egy hatalmas színpadon fogok fellépni, a világ legnagyobb arénájában. Erről az álmomról, egyedül csak Sophiának meséltem. Támogat és segít mindenben, amiben csak tud. Sosem volt még ilyen barátnőm. Igaz egy kicsit őrült, vagy nem is kicsit, de mindig ő van itt mellettem, ha szükségem van valakire. Szépen fogalmazva, ő a jobb kezem, a bajtársam, a hősöm, a példaképem és a testvérem. Egyszer, ezt mind több millió rajongómnak szeretném elmondani, hogy tudják, álmodni nem rossz. Sőt... Talán a legjobb dolog az egész világon. Általában, aludni is elég sokáig szoktam, csak azért, mert az álmaim szebbek a valóságnál.

Másnap, annyira izgultam a bál miatt, hogy reggel 5-kor már fent voltam. Elkészültem és elindultam lefelé.
-Gyönyörűen nézel ki Rosalyn. Eszméletlen ez a ruha.- könnyezett anyukám.
-Anya, nehogy elbőgd magad itt nekem, mert akkor én is sírni fogok és lefolyik a sminkem!- öleltem át.
-Annyira büszkék vagyunk rád apáddal. Jaj majdnem elfelejtettem...
Ekkor anya átnyújtott nekem egy dobozt.
-Ez meg mi?- kérdeztem értetlenül.
-Nyisd ki!- erősködött.
Amikor kinyitottam, egy gyönyörű fehér virágos fejdíszt láttam meg.
-Boldog születésnapot életem.- mosolygott.
-Köszönöm anya.- öleltem át.
Belenéztem a tükörbe és nem ismertem magamra. A fejdísz annyira jól kiegészítette a ruhát, hogy egyszerűen tökéletes volt.

Kint a ház előtt, Sophi várt a kocsijával.
-Szia Sophia.- szálltam be hozzá.
-Rosalyn, eszméletlen vagy! Megértem Danielt, de komolyan. Egyébként, boldogat neked!- puszilta meg az arcom.
-Köszönöm, imádlak. Te sem vagy semmi, az egyszer biztos. Theonak nagy szerencséje van.
10 perc után, a suli elé érkeztünk. Alig tudtunk leparkolni, annyira sokan voltak. Kiszálltam és elkezdtem remegni... Sosem voltam még ilyen bálon.
-Gyere már, jó lesz! Ne félj!- fogta meg a kezem Sophi.
A barátnőm karját szorongatva indultam el befelé. Megálltunk az ajtóban és persze kit bámultak meg azonnal az emberek? Minket. Sophi már el is tűnt mellőlem, én pedig elindultam befelé a tömegbe. Mindenki engem nézett, de nem undorral és hányingerrel. Mosolyogtak, ami jól esett. Néhányan még rám is köszöntek, pedig még soha nem beszéltem velük.
Danielt kerestem, de sehol sem láttam. Ha nem jött el én esküszöm, hogy hazamegyek. Ekkor megláttam, ahogy felém közeledik.
-Rosalyn..- húzott magához.
-Daniel..
Nem érdekelt, hogy suliban vagyunk és mindenki lát. Hiányzott a csókja, az érintése. Még a hangja is.
-Felkérhetem egy táncra Mrs. Weness kisasszony?
-Mrs. Weness kisasszony? Komolyan?
-Egyszer úgyis a feleségem leszel, szokjad!- kacsintott rám.
Megfogta a kezem és bevezetett a terem kellős közepére. Átkarolta a derekam és elkezdtünk táncolni. Pár perc után, azt éreztem, rajtunk kívül nincs senki. Csak én és ő.

Mosolyogtam és nem szóltam semmit. 

-Gyönyörű vagy.- suttogta bele a fülembe.

Arra lettem figyelmes, hogy Daniel szája az enyémhez ér. Hihetetlen, mennyire hiányzott a csókjának forró és mézédes íze. 

-Várj itt egy kicsit.

Daniel megfordult és felment a színpadra.

-Elnézést kérek! Lenne egy bejelentésem! Sosem hittem, hogy megtalálom az igazit. Nem hittem az igaz szerelemben, mindaddig, mígnem nem jött egy csodálatos lány az életembe. Rosalyn Parks. Megtanítottál szeretni, érezni és hinni az igaz szerelemben. Köszönöm ezt neked! Boldog születésnapot, a világ legszebb és legjobb fej lánynak a világon!

Mindenki engem tapsolt, kivétel nélkül mindenki. Nem érdekelt, ki mit gondol, odarohantam Danielhez és megcsókoltam. Aztán még jobban tapsoltak és kiabáltak is mellé. A világ legszebb napja, a mai. Soha nem fogom elfelejteni, amit Dani most értem tett. Soha...

10. rész - Hülyék között

Az egész hetem azzal telt el, hogy Sophiát néztem, ártatlan embereket verni. Alig vártam már a hétvégét. Esküszöm, hogy soha többet nem akarok metrót, buszt, vagy villamost látni! Elegem lett az emberekből. 70$-t kaptam így is, fölöslegesen. Bár igaz, vettem belőle egy csomó mindent. Felöltöztem és elindultam a házunk elé, hogy megvárjam Sophiát, aki egy öregemberrel közeledett.
-Sophia, minek hozod a nagyapádat a suliba?- kérdeztem dühösen.
-Egy, ő nem a nagyapám, hanem az inasom Alberto. Kettő, ne emeld fel a hangodat!
-Minek neked inas?- fogtam meg a fejem.
-Hogy csicskáztassam. Egyébként is, az én döntésem. Ha kell, a hátán visz suliba. Igaz Alberto?
-Persze hölgyem.- bólogatott az inas.
-Na jó. De ugye nem lesz ott az osztályban?
-Nem, dehogy! Alberto addig hazamegy és megcsinálja nekem a palacsintát amit kértem.

Amikor bementünk a suliba, mindenki a folyosón táncolt és énekelt.
-Mi a fene folyik itt?- kérdeztem.
-Hát nem hallottátok? Bál lesz jövőhét pénteken!- rázta meg a vállam Thomas.
Sosem voltam még bálon. Igazából, sosem hívott el soha senki. Raullal mi inkább megnéztünk valami jó filmet és otthon ültünk. Fogalmam sincs, hogy Daniel elhív e egyáltalán. És akkor pont felém sétált. Széles mosollyal a száján. Én csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség és arra vártam, érjen hozzám, öleljen át, csókoljon meg.

-Rosalyn...- közeledett felém.
-Daniel...- fogtam meg az arcát.
Arra lettem csak figyelmes, hogy Dani letérdelt elém.
-Rosalyn Parks. Megtisztelne azzal, hogy eljön velem a bálba?
Szóhoz sem tudtam jutni. Annyira hirtelen ért ez az egész, hogy nyelni nem tudtam. Sosem hívott el eddig még senki. Mi Raullal inkább megnéztünk valami jó filmet és ültünk otthon.
-Igen.- böktem ki végül.
Daniel felállt és magához húzott. Alig vártam hogy az ajka, hozzá érjen az enyémhez. Már annyira közel volt, hogy egy levegőt szívtunk be.

Mikor már majdnem megvolt...

-Rosalyn és Daniel, ne a folyosón ha kérhetem.- integetett gúnyosan Mr. Paul.

Muszáj volt elengednem őt...

-Bocsáss meg.- hajtottam le a fejem.

Következő órám, fizika volt. Amin persze dolgozatot írtunk. Pénteken. Majdnem volt hozzá egy két szavam, de inkább megtartottam magamnak. Az egyik kérdés az volt, hogy hogyan mérhető meg egy felhőkarcoló magassága, egy barométer segítségével. Ez volt az a kérdés, ami kifogott rajtam. David felállt és kivitte.a dolgozatot.

-David fiam, ez milyen válasz?- kérdezte Mr. Paul

-Egy tollal írt, David fajta válasz. Miért?

-Mert nem helyes.

-Miért ne lenne?- horkant fel David.

-Idézlek: Fogsz egy hosszú kötelet és rákötöd a barométer tetejére. Aztán lelógatod a földig.

-Tanár úr kérem, ez a helyes válasz.

-De ebben nincsen semmi fajta fizikai dolog fiam!

-Ahogy akarja... Az első ötletem az, hogy megfogjuk a barométert és ledobjuk az épület tetejéről. Mérjük a földet éréséig eltelt időt, majd kiszámoljuk a kérdéses magasságot. De ez annyira nemszerencsés a barométer szempontjából. Ha pedig nagyon tudományosak akarunk lenni, inga ként is használhatjuk a barométert. Kiszámoljuk a gravitációs erőt és kész. De ha maga az unalmas módszerre kíváncsi, akkor bemegyünk az épületbe és megzsaroljuk a portást, hogy ha megmondja mennyi a magassága a felhőkarcolónak, neki adjuk a barométert.

Én csak néztem Davidet. Sosem tudtam, hogy ennyirs okos lenne.

-Jól van fiam, megfogtál.- nevetett Mr. Paul.

Órák után, a fiúk kitalálták, hogy menjünk el bárba. Sophia, Theo, David, Daniel, Thomas, Emily és én. Hirtelen megszólalt egy telefon a pulton, David pedig felvette és kihangosította.

-Helló!- köszönt bele David.

-Szia életem.- szólt bele egy női hang.- A klubban vagy?

-Igen.

-Szuper. Most láttam, egy gyönyörű perzsa bundát. Megvehetem?

-Mennyibe kerül? 

Egy percig komolyan azt hittem, Davidnek barátnője van.

-Csak 500$.

-Hát jó... Vedd meg, ha annyira megtetszett.

-Kedvesem, az előbb megálltam a Mercedes autószalon előtt. Beszéltem az eladóval és nagyon jó ajánlatot tett. Egyébként is le kéne cserélni a BMW-t amit tavaly vettünk.

-Mennyibe adja? 

-10000$.

-Rendben van, de minden extrát rakass bele, ha már ott vagy.

-Jut eszembe, láttam egy kiadó villát. Annyira jó volt és van elég pénz a bankszámlánkon. Megvehetem?

-Vegyél kettőt is.

-Rendben szívem, köszönöm. Szeretlek puszi.

David lecsukta a telefon tetejét, felnyújtotta a magasba és megkérdezte:

-Kié ez a telefon? 

Abban a percben mindenki felállt és kirohant a bárból. David, nem normális. Egy nő megvett ki tudja mennyiért egy házat, egy autót és egy bundát a férje tudta nélkül. Mi van ha a nő oda költözik, a férje meg majd azt sem fogja tudni hova ment a felesége? Beteg egy ember az biztos. 

Hazáig rohantam. Becsaptam magam után az ajtót és leültem a földre.

-Rosalyn, te meg mit csinálsz?- kérdezte a bátyám.

-Megvetettünk egy asszonnyal, két villát, egy autót és egy szőrmét. Szerinted?

-Legalább jó nő?

-Nem vagy vicces George!

30 perc után még mindig azért imádkoztam, hogy ne csukjanak le. Csokipufit rágcsáltam az asztalnál, bámulva az udvart. A telefontom csörgésére lettem figyelmes és az összes csokipufit kiköptem.

-Szia Sophia! Na, mi történt?

-Rosalyn, David megúszta. Nem is hívták a rendőrséget.

-Akkor mit kellett megúsznia?

-Azt, hogy a nő férje ne verje meg. Kiderült, a neve Rose és egész kedves egy csaj. Davidnek adta az egyik villát.- nevetett.

-Mi a.....? Egy komplett villát?- tágult ki a szemem.

-Igen, oda fogunk járni bulizni, meg minden. Ha valakinek kell majd egy nyugis hét, ott lesz a villa. Azt mondta a pár, hogy ők fizetnek mindent. 

Teljesen kész voltam... kaptunk egy villát. Lesz hol ünnepelni a születésnapomat, ami a bál napján lesz... Kíváncsi vagyok, ki tarja majd észben. Sophia és Daniel. Kb. ennyi ember számára vagyok fontos.

9. rész - A legjobb barátnőm, egy pszichopata

A drága barátnőmmel, Sophiával indultunk el a suliba. Gyönyörű reggel volt, sütött a nap, csicseregtek a madarak. Igaz, reggelizni nem reggeliztem, mert ha nem igyekszem, én leszek reggeli Sophinak. Útközben végig arról beszélgettünk (Legalábbis csak ő beszélt, én hallgattam), hogy ki lesz féltékeny az új kapcsolatukra Theoval. Nem akartam neki mondani, de szerintem magasról tenni fognak arra, hogy ő kivel és mit csinál.

Az út felénél, egy nagy melák dagadt fickó, elénk állt.

-Hölgyek, itt nem mehetnek tovább.

-Mi az, hogy nem mehetünk tovább?- kérdezte Sophi.

-Az útszakaszon, filmforgatás készül, ezért a héten le van zárva.

-Érdekel is engem?- horkant fel a barátnőm.

Így hát, más választásunk nem volt, kerülnünk kellett egy szép nagyot. Kb. metróval félóra, busszal másfél és még egy óra villamos. Mivel másik lehetőség nem adódott, kénytelenek voltunk ezt választani. Hatszor kellett átszállni összesen. Álltunk a villamoson, gondoltam én leülök, de mégsem tettem, mert tuti elaludtam volna. Felszállt egy dagadt srác, kávés pohárral a kezében és felénk jött. Megállt Sophi előtt, és megkérdezte, hányas megálló a honnan tudjam milyen utca.

-Ott van a tábla, nézze meg!- mutatott ingerülten a táblára Sophia. 

Amikor visszafelé jött, pont előttünk járt és fékezett a villamos. Az egész kávés pohár tartalma, a ruhánkon landolt. Sophia felállt, ráugrott a srácra és a következő megállóig verte. Próbáltam megállítani, de én félek. A legjobb barátnőm, de ha rajta múlik, villás reggelit csinál belőlem. A megállónál a fiú leszállt kék foltokkal, mi pedig siettünk a buszhoz, ami 10 percet késett. A busz előtt egy kocsi jött, ami belehajtott még egy megmaradt pocsolyába és csupa sarasak lettünk tőle. Mindenki megbámult minket, gondolom hajléktalanoknak nézhettek.
Egy kedves nő, még oda is jött hozzánk és adott 10$-t. Egy normális, művelt és okos ember, vissza adta volna, de hát mi nem vagyunk se műveltek, se okosak, se normálisak, úgyhogy remélem ha rájön mégsem volt semmi bajunk, elnézi az esetet. Később amikor leszálltunk a buszról és fel a metróra, egy hely sem volt. 3 óra hosszát álltunk, egy 10 centis helyen. Vagy hatan megtapostak, egy kisgyerek oldalba vágott és egy kis csaj, fejbe vert a táskájával. Sophiának elege lett és "kicsit" elkiabálta magát.
-Aki még egyszer hozzám ér, kinyírom! Megértették?! Kinyírom! A rohadt életbe már! Hát milyen rohadt világ ez? Mindenki befogja a pofáját, kussol és nem ér hozzám! Világos?
Erre még én is tágra nyílt szemmel húzódtam hátra. De a jó hír az, hogy máris volt helyünk. Abban a percben eldöntöttem, hogy egész héten Sophival fogok suliba menni.

3 órás késéssel, de beértünk. Én megtartva az 5 méter távolságot haladtam Sophi mögött. Berontottunk az osztályba és mindenki elkezdett bámulni.
-Maguk hol voltak és mit csináltak eddig?- kérdezte Mr. Paul.
-Maga szerint mit csináltunk?- fontam keresztbe a karjaim.
-A túlélésért küzdöttünk tanár úr. De leordítottam mindenkit, úgyhogy nem volt gond.
-Ennek örülök Sophia.- mondta gúnyos mosollyal a tanár.
Az óra után, rohantam megkeresni Danielt. Megláttam az udvaron és mindenkit félre lökve rohantam oda hozzá.
-Daniel!- ugrottam rá.
-Rosalyn, te meg hol voltál eddig? Azt hittem valami bajod esett!- fogta meg az arcom.
-Mi bajom lett volna? Sophival voltam.
-Pont ezért hittem, hogy valami bajod esett.- mosolyodott el.
-Nagyon vicces vagy.- sétált el mellettünk Theo és Sophia.
-Jobban teszed, ha befogod, mert belőled meg ebéd lesz.- jelentettem ki komolyan.
Elmeséltem Daninek, hogy mi történt az úton idefelé és elkezdett nevetni.
-Most meg mi olyan vicces?- kérdeztem komolyan.
-Nekem ilyen koszosan is gyönyörű és vonzó vagy.- puszilta meg a homlokom.

Órák után, George vitt minket haza autóval. Sophi és Theo a hátsóülésen csókolóztak, mi pedig George-val azon agyaltunk, hogy szívassuk meg őket. Igaz, még mindig nem békültem ki a bátyámmal, de ő volt csak it nekem. Kitaláltuk, hogy mivel Theo elég messze lakik, nálunk megállunk és valamilyen okot kitalálunk, miért kell gyalog hazamennie. Sophia pedig úgyis elkíséri, úgyhogy Rosalyn: egy, Sophia és Theo: 0.
-Figyeljetek, kéne apának az autó. Nem baj ha ti is kiszálltok?- kérdezte a bátyám.
Engem majdnem elkapott a röhögőgörcs.
-Persze, semmi gáz.- vonta meg a vállát Theo.
Miután mindenki kiszállt a kocsiból, Sophiék elindultak, mi pedig be a házba. Mielőtt bementünk, ránéztem a két ifjú párra és láttam, hogy Sophia gyilkos szemekkel engem bámul és ezt mondja:
-Megöllek.
Hát igen.... holnapra egy szép Rosalyn rántotta leszek.

Mikor beértem a házba, George egy helyben állt és bámult előre. Azt hittem megőrült, de aztán megláttam Carlost.
-Jaj ne...- fogtam meg a fejem.
-Szia neked is, Rosa.- kacsintott rám a szőrgombóc.
-Szia.- vicsorogtam.
-Rosalynnak, házit kell írnia!- kapott fel az ölébe George.
Felrohant velem a szobába és ledobott az ágyamra, amiről leestem.
-Rosa, hol az istenbe vagy már?- ordítozott George.
-Itt!- nyújtottam fel a kezem.
A bátyám felkapott egy párnát és leült a sarokba hintázni.
-Kezdek frászt kapni! Állandóan itt van.
-Ne hogy pánik rohamot kapj itt nekem!- kiabáltam.
-Zavarok?- nyitott be Carlos.
Ekkor George felugrott az ágyamra és elbújt a párnák közé.
-Nem, csak elgurult neki valami odabent.- nevettem.
-Teljesen jól vagyok!- vágott a fejemhez egy párnát a bátyám.
-Ember a földön!- nyújtottam fel megint a kezem.
Carlos odajött, megfogta a kezem és magához húzott. Egy pillanatra, de belenéztem a szemébe. Pár másodpercen belül, Carlost is levette a lábáról a párna. Szó szerint.
-Te normális vagy?!- üvöltött a bátyámra.
-Igen, csak zavar a szimpla jelenléted.- mosolygott gúnyosan George.
Ezután Carlos végre kiment a szobámból, mi pedig George-val egy fél óráig nevettünk a történteken. Tudom, hogy haragudnom kéne rá, de nem tudok. A bátyám és szeretem. Mindenkinél jobban.