5. rész - A fájdalmat érezni kell...

Reggel arra ébredtem, hogy a bátyám ordít a folyosón. Kimásztam az ágyból nagy nehezen és magammal vittem a párnámat. Csukott szemmel botorkáltam ki és tarkón vágtam vele George-ot.
-Au... Hogy tudsz egy párnával fájdalmat okozni Rosalyn?
-Úgy, hogy szeretek párnával hadonászni.
Utálom, mikor reggel valaki felkelt. Egyszer volt egy ébresztő órám és az volt az első és utolsó alkalom, hogy anyáék vettek nekem egyet. Ugyanis, úgy földhöz vágtam, hogy darabjaira pergett az egész. Azt mondtam anyáéknak, hogy a szél lefújta de persze ki hiszi el ezt a baromságot.

Sophi küldött egy üzenetet, hogy a ház előtt vár, úgy hogy kapjam össze magam, még mielőtt feljön és megfojt. Eléggé kedves ébresztő. Az biztos, hogy nem várom meg még feljön. Pár perc alatt el is készültem.
-Szia Sophi!
-Szia Rosam! Megkaptad az üzenetemet?
-Persze, hogy megkaptam. El is sírtam magam annyira elérzékenyültem.- töröltem le a könnyeim.
-Nagyon vicces vagy Rosalyn, de annyira nem lesz vicces mikor a kezem a torkodon akad.- vigyorodott el Sophi.
-Befogtam...- mondtam rémültem.
-Egyébként, hogy vagy Rosalyn?
Azon kívül, hogy meg akarsz fojtani?
-Nagyon jól és te?
-Aggódom. Mentőst hallottam és a suli felé sietett. Lehet, hogy oda ment.
Ekkor hirtelen eszembe jutott mit mondott Daniel... A halál Rosalyn...
-Sophi, azonnal oda kell rohannunk!
Hála istennek, nem voltunk annyira messze a sulitól, úgy hogy hamar oda értünk.

És akkor megláttam őt... ömlött a szájából a vér és a szemei is vörösek voltak. Köpni, nyelni nem tudtam. Ott és akkor, valami olyat éreztem, amitől az egész belsőm képes lett volna felrobbanni. Legszívesebben ordítottam volna, de nem tettem. Nem eshetek össze. Ha most szétesek, tízszer annyi időbe telik, még összeszedem magam.
-Itt van Danielnek valamelyik családtagja?- kérdezte a mentős.
Körbenéztem, de Danielnek senkije nincs itt, csak én,
-Én a barátnője vagyok.- jelentettem ki határozottan.
Mindenki végig nézett rajtam, de nem foglalkoztam vele. Beszálltam a kocsiba Daniel mellé. Megfogtam a kezét ő pedig megszorította. Kitört belőlem a sírás. Most nem veszíthetem el, semmiképpen sem. Főleg így, hogy beleszerettem. 15 perc alatt ott is voltunk. Danielt azonnal kiemelték a hordággyal és betolták a kórházba. Azt mondták, csak a szülei mehetnek be, úgy hogy muszáj volt kint leülnöm. A gondolat, hogy elveszíthetem őt, tönkretesz. Beleborzongok...

Két órát vártam. Két teljes órát arra, hogy végre kijöjjön az orvos.
-Jó napot Dr. Úr. Mi van Danielel?
-Sajnos nem mondhatok önnek sok mindent Ms. Parks.
-Várjunk. Maga honnan tudja a nevemet?
-Daniel sokat mesélt magáról, mielőtt elaludt. Annyit elmondok, hogy komoly a baj.
-Értem.. legalább bemehetnék hozzá?
-Nem hiszem, hogy ez nagyon ajánlatos. Inkább maradjon itt kérem.
Álmodozzon doki...- gondoltam magamban.
Amikor a doktor elment, az első adandó alkalmat megragadtam és besurrantam Danielhez. Az arca sápadt volt, a szeme alatt pedig karikák voltak, látszott, hogy nem aludt a legjobban. Leültem mellé és megfogtam a kezét.
-Nem vettelek komolyan.- bőgtem el magam. - Nem vettelek komolyan és most itt fekszel. Bárcsak az lehetnék, akit megérdemelsz.
Daniel, ekkor megszorította a kezemet. Abban a pillanatban, szomorúság helyett, mosolyra szélesedett a szám, végül megcsókoltam. Miután az ajka összeért az enyémmel, kinyitotta a szemét és rám mosolygott.
-Szeretlek Daniel... nagyon de nagyon szeretlek.
Erre lehunyta a szemét és tovább aludt. Megfordult a fejemben, hogy ki kéne mennem, de aztán rájöttem, hogy mégsem akarom csak így itt hagyni. Elhatároztam, hogy egy lépést sem teszek innen, ameddig jobban nem lesz. Ha tetszik az orvosoknak, ha nem, én itt maradok Danielel. Felőlem akár meg is kínozhatnának, akkor sem mennék sehova. Attól félek, ha most itt hagyom, nem fogom újra hallani ahogy veszi a levegőt és azt sem, hogy hogyan dobog a szíve mikor ráhajtom a fejem. Amit képtelen lennék elviselni...

4. rész - Szeretem őt...

A hétvégét Sophival töltöttem, hogy jobban megismerjük egymást. Moziban voltunk, vásárolni és megmutatta Buenos Aires olyan szép helyeit, amiről még álmodni sem mertem. Arra is rájöttem, hogy soha többet nem szeretnék horrort nézni. Félek tőlük és nem is kicsit, de a városnézés és a vásárlás szuper volt. Kiderült, Sophi ha teheti, mindig vásárolni megy. Minden ruhát meg akart venni nekem pedig mondtam neki, hogy nem szeretném, ha rám költené a pénzét. Erre azt mondta: a legjobb barátnőjének mindent megvesz. Imádom ezt a lányt . Annyit tudok rajta nevetni. Folyamatosan vele lennék ha tehetném, de persze tanulni is kell és Daniel is ott van. Aki ma három üzenetet küldött, hogy jól vagyok e. Ő lenne Daniel:

Ne kérdezzétek honnan szedtem… kicsit kutakodtam. Kellett legalább egy kép róla. Zöld szeme van!

-Rosalyn.

-Mond George.

Nincs kedvem vele beszélgetni. Haragszom rá.

-Apa azt mondta készülj a vacsorához, mert vendégek fognak jönni.

-Jó köszönöm…

Nem akarok így beszélni a testvéremmel, de nem tudok neki mosolyogva válaszolni, mikor megbántott. Apának is biztos valami unalmas munkatársai jönnek, akik állandóan azt fújják, én milyen nagyra nőttem és milyen szép vagyok. De azért összekaptam magam, felöltöztem és felkészültem lelkileg. 

Mikor leértem, nem hittem a szememnek… Daniel volt itt az apukájával.

-Te? – kérdeztük egyszerre.

-Ismeritek egymást? – állt közénk apukám.

-Persze. Jól ismerem a lányát. – felelt Dani.

Ekkor picit zavarba jöttem, mert elég furcsa volt. Itt állt előttem az a fiú, akivel pénteken csókolóztam. Az a fiú,

aki az első szerelmem volt. Daniel apukája és az én apukám, kiderült nagyon is jóba vannak. Jó tudni.

-Szia Rosalyn, az én nevem, Victor Weness. Dani papája

vagyok. – mosolygott rám. 

-Üdvözlöm Mr. Weness. – ráztam meg a kezét.

-Szólíts csak Victor bácsinak. A fiam úgyis állandóan rólad beszél. Minél hamarabb szokd meg a tegezésemet.

Ekkor esett le mire gondolt…

-Tényleg rólam? – néztem Danielre gúnyos mosollyal. 

-Apa felmehetnénk Rosával beszélgetni? – terelte a témát

Daniel.

-Persze fiam. De aztán okosan!

Muszály volt nevetnem… Persze ha Daniel akarna valamit, azt megérezném. Ez után Daniel felhúzott a szobámba, de olyan gyorsan, hogy majdnem felestem. Háromszor is!

-Végre kettesben. – zárta be az ajtómat Dani.

-Emlékszel még rám Daniel? – kérdeztem érdeklődve.

-Ez milyen kérdés volt Rosalyn? – húzta fel azt az aranyos szemöldökét.

-Ránk. Az óvodában.

-Tényleg… Rosalyn! Úr isten el sem hiszem, hogy újra látlak. Fel sem ismertelek. Olyan régen volt már és most itt áll velem szemben az a lány, akire miután elment, hónapokig gondoltam. – ölelt át Daniel.

Mikor elengedett, ezt mondta:

-Már akkor is szerettelek.

Hát ezzel nincs egyedül. Életem első szerelme volt, és most is az.

-Egy pillanatra azt hittem, azért akarsz ennyire közeledni felém, mert az apukád jóban van az enyémmel.- mondtam szomorúan.

-Az ok, amiért ennyit foglalkozom veled, az az, hogy tetszel nekem. Nagyon is.

-Ne kezd kérlek…

-Mit? Ezt? – hajolt közelebb. 

-Nem is ismersz annyira Daniel. – néztem a szemébe.

-Ha engednél közeledni, talán már rég megismertem volna azt a Rosát, akit annak idején annyira szerettem, és akit most is ugyan úgy szeretek.

Feladtam. Hagytam, hogy közeledjen. Átkarolta a derekam és még erősebben húzott magához. Ez a második csókunk. Bár még csak a második, úgy érzem teljesen más, mint az első. Vadabb és jobb is. Még a szüleink vacsoráztak, mi lefeküdtünk az ágyamba beszélgetni.

-Daniel engem senki nem szeret az osztályból. Szerintem meg sem akarnak ismerni. Egyedül Sophia az, aki szeret.

-Jaj ne mondj már ilyeneket! Én is megkedveltelek.

-Az más… azt nem akartam. – hajtottam le a fejem.

-A lényeg, hogy bízz bennem, együtt megcsináljuk. - mosolygott rám Dani. 

Mikor éppen elkezdtem közeledni felé, bekopogtak. Kezdenék én is lágyabb lenni, erre bekopognak. Ha nem Dani papája lett volna, már rég a sürgősségin lenne a kórházban az az ember. Lekísértem Danit, majd visszamentem a szobámba aludni. Egyre jobban kezdem szeretni Danielt. Félek túlságosan..

3. rész - A "szőke" herceg

Ezek után egy teljes hétig nem láttam Danielt. Ami egyrészt rosszul esett és örültem is neki. De van jó hírem is. Mr. Paul imád engem! Nincs itt Daniel és minden megváltozott. A bátyámnak igaza volt mindenben. A fiúk a suliban minden nap megbámulnak. Nem akarok a srácokkal foglalkozni. Inkább a tanulással egyenlőre. Nem vagyok stréber, de nem akarok olyan lenni mint az egyik osztálytársam Emily. Tegnap hiányzott és megkérdeztem tőle mi volt a baja, miért nem jött suliba. Erre ő:
-Tegnap jönni kellett volna suliba?
Majdnem megkérdeztem tőle, hogy hogy vették fel, de nem akartam bunkó lenni.

De a legrosszabb dolog még mindig az, hogy egy szem barátom sincs. Most, hogy belegondolok, mégsem lenne olyan rossz, ha itt lenne Daniel... Ő foglalkozna velem és annyira nem is bánnám. Jó lenne újra látni és hallgatni azt az aranyos hangját. Lehet, hogy nem beszéltem vele annyira sokszor, de hiányzik az is ahogy a levegőt veszi. Órák után ma nem apa vitt haza, mert már nem félek úgy mint először.

Az úton a hátam mögött jött az egyik osztálytársam. A neve Shopia és egész kedvesnek látszott.
-Szia Sophia! Nem baj ha veled megyek tovább?- sétáltam vissza hozzá.
-Szia Rosalyn. Nem dehogy! Jól jönne egy új barát (Mondtam, hogy kedves). Az úton mindenféle dologról beszélgettünk.. Elmesélte, hogy az anyukája és az apukája is meghalt egy autó balesetben. Az utcán találtak rá a kistestvérével és befogadták őket. Elég kemény múltja lehetett. Sophi is 17 éves mint én. A kistestvére 11 éves. Elmeséltük egymásnak mit szeretünk és mit nem. De persze szóba kellett jönnie a fiúknak...
-Na és.. van barátod Rosa?
-Nem nincsen..
-De hát láttalak Daniel-el.
-Daniel csak a barátom. Neked van barátod?
-Hát.. Danielnek az egyik barátja, Thomas. Azt hiszem 2 éve kavarunk, de még mindig semmi.
-2 éve kavartok, de nem vagytok együtt?
-Nem. De ne beszéljünk erről kérlek..
Megérkeztünk a házunk elé és kiderült, pár házzal lakik arrébb. Micsoda mázli!

Mikor bementem, anya és apa már vártak. George a napokban hozzám sem szólt, csak annyit, hogy igyekezzek kifelé a fürdőszobából.. nagyon kedves mondhatom. Valami baja van az biztos, de most szeretném megoldani az én problémáimat. Egy százalékban mindig lehetünk önzőek. Este kaptam egy üzenetet, hogy nézzek ki az ablakon. Kicsit megijedtem, mert nem volt elmentve a szám. Kinéztem az ablakon és kit látok? Danielt.. a házamnál.. fogalmam sincs, hogy honnan tudta meg hol lakom és mi a telefonszámom, de ha kémkedett utánam, én esküszöm, hogy leütöm. Mire ki akartam nyitni az ablakot, már ő addigra fel is mászott a fán, ami közvetlen az ablakom mellett van.
-Szia Rosa.- mondta halkan.
Őszintén? Én kiborultam.
-Mit keresel te itt?!- kérdeztem mérgesen.
-Nem is örülsz nekem?
(Kit áltatok... Dehogynem örülök.)
-Azt viszont nem mondtam...- hajtottam le a fejem.
Daniel halkan próbált meg bemászni az ablakomon, de a vége az lett, hogy inkább beesett mint bemászott.
-Az én "szőke" hercegem.- nevettem el magam.
-A "szőke" herceged látni akart.- közeledett felém. -Nem tudom mi tart téged vissza Rosalyn, de engem semmi egy dolgon kívül.
-Mi lenne az a nagy dolog?- gúnyolódtam.
-A halál Rosa.
Halál... nem értettem miért mondta ezt.
-Semmi hagyjuk..- mosolyodott el könnyes szemmel.
-Valami rosszat mondtam?- simítottam meg az arcát.
-Te soha.
Ekkor már csak pár centi választott el minket a csóktól. Egy levegőt szívtunk és éreztem a szíve dobbanását is (Megjegyzem elég hevesen vert).
-Emlékszel mit mondtál mikor először magadhoz húztál?-karoltam át a nyakát.
-Van benned valami, ami húz és tol.egyszerre.
-Húz és tol... ezt hogy értetted?
-Így.- és ekkor bátran megcsókolt.
Először ledermedtem, de ahogy megéreztem forró csókjának ízét, nem mondhattam ellent. Ráadásul olyan erőteljesen húzott magához, hogy ellent mondni sem tudtam volna (Nem is akartam). Elkezdtem én is húzni magamhoz, ahogy csak tudtam. Először érzem azt, hogy senki más nincs a földön csak én és ő. Először érzem azt, hogy valaki szeret... Mikor elengedett, széles vigyor húzódott az arcán.
-Szeretlek.
Ez a szó számomra azt jelenti, hogy innentől kezdve csak az enyém. Lehet, hogy annyira nem ismerjük egymást, de amit iránta érzek az nem más mint.. szerelem.
-Én is te nagy mackó!- öleltem át.
Azt nem értem, miért siet ennyire ezzel. A normál emberek először randiznak, aztán jönnek össze. De nálunk minden másképp működik. Nem zavar, hogy nem úgy kezeli a helyzetet, mint mások. Sőt... tetszik. Daniel ezután puszit nyomott az arcomra, majd lemászott.. jobban mondva lezuhant a földre. Ekkor jöttem rá, honnan ismerős ennyire... Daniel Weness. Még az óvodában ismerkedtünk meg egymással. Mindig átszökött hozzám a csoportjából, ugyanis ő egy évvel nagyobb mint én. Imádtuk egymást.. a költözés miatt, viszont vele is megszakadt minden kapcsolatom. Most pedig azzal a fiúval csókolóztam, aki az első szerelmem volt...

2. rész - A nagy ő.. Part 3

-Daniel én...- fogtam meg a karját.
Daniel erre lenézett, aztán bele a szemembe.
-Én mi..?- kérdezte egyre közelebb hajolva.
Én csak álltam ott, mint egy rakás szerencsétlenség és a szemét bámultam könnyes szemmel.
-Én nem úgy értettem, ahogy te azt gondolod...- hajtottam le a fejem.
-Tudom, hogy értetted. És megbocsátok.
Nem hittem, hogy megbocsátja nekem ezt az egészet... A megbocsátás valójában a keserű emlékek állandó elhessegetését jelenti. Ha valaki vét a másik ember ellen, mindketten tovább cipelik ennek terhét.
-Ezek szerint megbocsátasz?
-Nem is haragudtam.- nevette el magát.- Csak látni akartam, mennyire fontos vagyok neked.- kacsintott.
Ha nem lenne valahonnan ennyire ismerős és nem lenne fontos számomra, már rég megfojtottam volna.
-Tudod.. késztetést érzek aziránt, hogy megfojtsalak.- vicsorogtam.
-Komolyan?- húzott közelebb.
-Igen komolyan.- jelentettem ki határozottan.
-Ahhoz előbb kapj el szépségem.
Ekkor Daniel elengedte a derekam, megfordult és elment.

Becsengettek a következő órára, ami osztályfőnöki. Egész nap csak az volt, hogy jobban megismerjük egymást. 18-an vagyunk. Brendon, Emily, Thomas, Sophia, Amanda, David, Caroline, Sarah, Laurelyne, Daniela, Katelyn, Jamy, Josh, James, Justin, Mark, Theo és én. Ezek közül csak Theo, Sarah, Laurelyne, Sophia és David normális. A többiek vagy el vannak szállva maguktól, vagy hülyék.

Órák után apukám jött értem. Egy darabig nem szólt hozzám az úton, de aztán csak megtört.
- Na és.. lettek új barátaid?
Majdnem leordítottam a fejét, de halláskárosulttá vált volna tőle, úgyhogy inkább hagytam. Eddig egyetlen egy barátom volt, Raul és ezt ő is nagyon jól tudja.
-Öö... nem nagyon.
-Nem sikerült beilleszkedned?
Na itt elakadtam.. fogalmam sem volt mit mondjak, mert egész nap csak Daniel-en járt az agyam.
-Még nem...
Mikor ezt kimondtam, már a házunk előtt voltunk (VÉGRE).
Alig vártam, hogy beérjek a szobámba jól elzárkózva a szüleimtől. Persze a tesóm rögtön tudta, hogy van valami.
-Itt a szőke herceg!- rontott be a szobámba George.
-Inkább fekete lovag..- mosolyogtam.
-Nagyon vicces vagy Rosalyn. Na mond mi a baj.
-Hát.. jöttünk haza a suliból apával...
-Igen eddig meg van.
-Megkérdezte lettek e új barátaim.
-És?
-És? Szerinted lettek?!
-Rosalyn te bepasiztál.- nevette el magát a bátyám.
-Nem is igaz..- hajtottam le a fejem.
-Az nem baj, csak legyen normális.
-Az de ez.. bonyolult.
-Mi bonyolult?- lépett be anyukám.
-Semmi! Rosalyn csak válaszolt egy kérdésemre.- terelte a témát George.- Inkább hagyjuk pihenni.
A bátyám szó szerint, kitessékelte anyát a szobából. Ami egyszerre vicces és feltűnő is volt. Szükségem van az alvásra egy ilyen nap után.

2. rész - A nagy ő.. Part 2

Bementem a terembe és egyszerre mindenki elkezdett engem bámulni... Kicsit rosszul éreztem magam emiatt, de már hozzászoktam, úgyhogy leültem egy szabad helyre. Két másodperc sem telt el azután, hogy leültem, egy fiú oda is jött hozzám.

- Szia! A nevem Brendon! Téged, hogy hívnak?!

Őszinte legyek? Féltem a sráctól. Csak úgy oda jön és a fejembe ordítja, hogy őt Brendonnak hívják. 

- Az én nevem Rosalyn!- ordítottam vissza.

Erre tapsot hallok az ajtóból...

- És meg is tette az első lépést!

Daniel volt az. Visszajött... de miért?

- Minden rendben Rosa?- sétált oda hozzám Dani.

- Persze. Csak ismerkedek.- nevettem el magam.

- Hagyd békén megértetted?- ordította le a fejét Brendonnak.

- Csak barátkozni akartam, nyugodj már le!

- De ne barátkozz! Hozzá se szólj, ne is nézz rá és hozzá se érj! Remélem érthető voltam!- kiabálta Daniel.

Kicsit meglepődtem ezen... Ne is nézzen rám, hozzám se szóljon és hozzám se érjen? 

- Elég legyen!- jött be dühösen Mr. Paul.- Daniel maga azt hiszem máshová tartozik. Igaz?

- Igaz tanár úr...- mondta Daniel.

- Brendon maga pedig üljön le és ordibáljon otthon.- mosolygott gúnyosan a tanár úr.- Ms. Parks maga jól van?

- Igen tanár úr. Minden rendben.

- Akkor rendben.- kacsintott rám.- Mindenki üljön le!

Elkezdődött az óra, de én végig Danielre gondoltam... Kérdések kavarogtak a fejemben. Vajon miért jött vissza? Miért foglalkozik ennyit velem? Ma ismertem meg, de máris hatással vagyunk egymásra. Alig ismerem, de mégis azt érzem, hogy régebb óta ismerem bárkinél. Ez a szerelem műve, amit még sosem éreztem igazán, de tudom mit jelent számomra... Ha jól működik, többé válsz tőle, mint ami vagy. Többé, mint amire képesnek tartod magad. Ezután vettem észre, hogy Mr. Paul fölöttem áll...

- Jól van Ms. Parks?

- Persze minden rendben, csak...

- Nem jól érzi magát? Hívjunk orvost?

- Nem szükséges... jól érzem magam.

Hála istennek, ezután csengettek.

- Mindenki mehet!- mondta a tanár úr.

Na végre... éppen mennék ki, hogy megkeressem Danielt, de erre...

- Ms. Parks marad.

Szinte sejtettem ezt az egészet...

- Eléggé furcsán viselkedett az órámon Rosalyn.

- Bocsásson meg Mr. Paul de ez az egész még elég új nekem.

- Remélem nem sok idő lesz még hozzászokik, mert különben semmit nem fog érteni.

- Megértettem tanár úr. Oda fogok figyelni.

- Ajánlom is.- mosolygott rám.

Mikor elindultam kifelé, Daniel ott várt az ajtóban. 

- Jól vagy?- kérdezte kicsit zavarodottan.

Muszáj volt nevetnem, mert annyira szégyellte magát a történtek miatt, hogy úgy nézett rám, mint egy kiskutya.

- Én jól!- mondtam nevetve.

- Na jól van. Egész nap a kedvedben próbálok lenni, meg is védtelek és utánad is jöttem. Erre az a hála nálad, hogy kineveted a másikat?- kérdezte kicsit szomorúan Daniel.

- Daniel... senki nem utasított erre. Én sem kértem, hogy segíts, vagy gyere utánam.

- Azt nem vetted észre, hogy talán fontos vagy nekem?

Ekkor vettem észre, milyen közel áll hozzám... A tekintetem találkozott az övével. Egyszerre négy dolog látszódott a szemében... a vadság, a félénkség, a szomorúság és a szerelem. 

- Tudod Rosa.. van benned valami, ami húz és tol egyszerre. De úgy látom ez számodra semmit nem jelent.

Ezt úgy mondta, mintha apró szilánkok szurkálták volna a belső részeit. Még egy pillanatra a szememet bámulta, aztán megfordult és ott hagyott.. egyedül. Végre van az életemben egy normális ember aki foglalkozik velem, de már az első napon elveszítettem. Ezt nem hagyhatom...

- Daniel!!- kiabáltam utána....

2. rész - A nagy ő..

Indulok a suliba. Apukámmal megyek mert még nem igazán szeretnék egyedül bemenni az első napon. Szerintem ez nem olyan gáz... szimplán, csak félek az emberektől. Az óvodában és az iskolában is mindig csúfoltak. Bár már hozzászoktam, de még igazából mindig nem viselem el. Egyszer mikor Raul meg én sétálni mentünk, elmondta, hogy ő híres szeretne lenni és akkor mondta nekem először azt a mondást, hogy: Gondolkodj, higgy, álmodj és merj. Sosem felejtettem el, mert még egyszer számomra is fontos lesz ez a mondás. Tenni fogok érte. Miközben az úton erről gondolkoztam, csak azután jöttem rá, hogy apukám hozzám beszél...

- Mi a bajod Rosa? Már lassan tíz perce itt beszélek neked.

- Bocsi apa csak...- motyogtam. 

- Félsz az első naptól, tudom. De semmi értelme, mert egy nagyon okos és gyönyörű lány vagy. Bármit elérhetnél az életben, ha egy kicsit hinnél magadban. Nem fogom hagyni, hogy bármi bajod legyen. Ezt megígérem neked Rosalyn.- simította végig a karom.

- Köszönöm apa.- mosolyodtam el.

Miután kiszálltam a kocsiból, elindultam megkeresni az osztályomat, de fogalmam sem volt merre menjek. Meg akartam kérdezni azokat akik kint voltak, de ők csak elmentek mellettem, ráadásul a könyveket is kiverték a kezemből. Nagyon kedves emberek járnak ebbe az iskolába, az biztos. Mikor lehajoltam, hogy felvegyem a könyveimet, egy másik kéz ért az enyémhez...

- Várj hagy segítsek.- 

Leguggolt mellém, és a tekintetünk találkozott a másikéval. Barna haja volt, zöld szeme. Világoskék színű ing és sötét színű farmernadrág volt rajta. Gyorsan összekapkodtam a maradék könyvemet, és sietősen elindultam.
- Hogy hívnak?- kiabált utánam. Lassan megfordultam, és szapora lélegzettel rápillantottam.
- A nevem Rosalyn Parks, de csak Rosa. Téged hogy hívnak?- kérdeztem.
- Daniel Weness, de csak Dani.- kacsintott rám.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.-mosolyodtam el én is.
- Menni kéne órára... Látlak még?- túrt bele a hajába.
- Mindenképp.- jelentettem ki határozottan.
Ezután Daniel hátat fordított és elment.
- Várj!- kiabáltam utána.
- Igen?- fordult vissza Dani.
- Igazából... még új vagyok itt és fogalmam sincs merre kell mennem úgy hogy...- haboztam.- Segítenél megkeresni Mr. Paul osztályát?
- Persze bármikor.- bólintott.
Felvezetett a lépcsőn a második emeletre, és megmutatta hova kell mennem.
- Ez lenne az. Remélem jól megleszel ezekkel a bolondokkal.- nevette el magát.
- Most miért mondod ezt?
- Csak nézz be.- vigyorgott.
Amint benéztem láttam, hogy a fiúk egyik fele hátul szórakozott valamivel, a másik fele pedig vagy a padon, vagy a széken állt. A lányok elől beszélgettek a fiúkról (Mi másról? Pff..) kivéve egy. Egy padon aludt és nem is érdekelte, hogy ordibálnak körülötte.
- Szerintem egy tök normális osztály.-fordultam Dani felé.
Daniel ezután úgy nézett rám, mint aki éppen próbál megfejteni, de nem nagyon ment neki.

- Most miért nézel így rám?- motyogtam.
- Semmi csak, nehéz kiigazodni rajtad. Általában, mindenki nyitott könyv számomra, de te fejfájást okozol. Na de, nem rossz értelemben.- magyarázott.
- Daniel.... Köszönöm.-
Ezután Daniel elment és én pedig bementem a "normális" osztályomba, a "normális" emberek közé...