24. Rész - Új vendég.

Emlékeztek amikor azt mondtam minden megoldódik és jobb lesz? Hát ez nem így lett. Kicsit benéztem a dolgokat... Örülök, hogy itthon vagyok, de úgy irányítanak mint egy robotot. Ez az én életem, de engedem, hogy irányítsák. Nehéz időszakon megyek keresztül... De elfogadom. Daniel felém fordult.
-Mi a baj Rosa? Semmit nem aludtál még...
-Semmi, semmi...
-Kicsim..
-Nem értem ezt...- álltam fel.- Azt mondtad valaki más van és azt is, hogy hagyjuk egymást. Mit akarsz Daniel? Mit?!
-Téged Rosalyn! Gyere vissza velem Californiába. A lányt csak kitaláltam, hogy teszteljem mennyire zavar. És...
Komolyan nem hiszem el, hogy a legrosszabb pillanatokban csörren meg a telefonom!
-Mondd Sophi!
-Rosalyn baj van... Van pár perced?
-Tampon kell? Elmenjek a boltba?
-Rosa!
-Jó nyugalom... Mesélj.
-A helyzet, hogy tudod elkülönítettek minket a tesómmal. Kiderült, hogy apámnak volt egy viszonya valami Molly nevű nővel...
-A lényeget!
-Született egy lányuk... 17 éves és a neve Juliet. Anyuék most elvállalták mert 3 gyerek annyira nem sok... Nekem kéne kimennem elé a reptérre, de szerintem összeesnék.
-Elmegyek veled. Mondtak erről a lányról bármit? Milyen, hogy néz ki? Bár biztos nem szebb nálad.
-Azt mondták olyan mint egy trópusi virág. Csak kicsit neveletlen... Nem sokat foglalkoztak vele a pótszülei. Az anyja egy drogos majom, az apja megy egy alkoholista lúzer.
-Megneveljük ne aggódj! Mikor indulunk?
-Fél óra.
-Ott leszek. Puszi.
Letettem a telefont, majd lehuppantam az ágyra.
-Mi a baj?- kérdezte Dani
-Sophinak van egy Juliet nevű húga. Ki kell mennünk elé a reptérre. Rohannom kell.
-Rosalyn most akartam elmond....
Magamhoz húztam és erősen megcsókoltam.
-Majd később elmondod.
Felkaptam a dzsekim és elkezdtem rohanni hazafelé.

Szerencsémre volt annyi időm, hogy átöltözzek és rendbe szedjem magam egy kicsit. Kíváncsi voltam Sophia húgára... Sophit és a legkisebbik húgát megnevelték, de Juliet nem élt rendes családban. Ebből baj lesz érzem... Beszálltam az autómba, felszedtem Sophit, aztán elindultunk a reptérre. Sophi kicsit feszengett mellettem, de ez szerinrem természetes ha az embernek kiderül, van még egy húga.
-Semmi baj drága biztos, hogy jól meglesztek.
-Ha te mondod...
-Sophia annyi mindenen keresztül mentél. Ne hogy már egy 17 éves csajszi fogjon ki rajtad. Meg fogjátok kedvelni egymást. A lényeg, hogy segíts neki... Nem volt könnyű neki, ez biztos. A legfontosabb most az lesz neked meg neki is, hogy bátorítsd és légy mellette minden egyes percben. Julietnek nagy szüksége lesz rád.
-Köszönöm Rosalyn... Nagyon sokat jelent, hogy itt vagy.- mosolygott.
Nem sokszor láthattam Sophinak ezt az arcát. Ritkán találkoztam vele, főleg mióta Theo megcsalta...

Egy órát vártunk a lányra, mivel a vihar miatt kicsit késett a gép. Szerintem Sophia már az összes körmét lerágta és ha nem lettünk volna közösségben, a lábujját is elkezdte volna rágni. Az ajtó előtt álltunk és konkrétan mindenkire azt hittük, hogy Juliet. Aztán megláttunk egy lányt magassarkúban, fehér pólóban egy dzsekivel, a fehér melltartója kilátszott és felénk igyekezett.

Ezeket eltekintve, tényleg trópusi virágnak tűnt. A szimpla megjelenése, ahogy megy, a meggybarna színű haja és a sötét barna színű, szinte már majdnem fekete szeme. Van benne valami Sophiás... Nem sok, de meglátszott rajta. Ránéztem Sophira, aki kitágult szemekkel bámulta. Mikor ideért hozzánk, megállt és végigbámult rajtunk, unott fejjel.
-Sziasztok. A nevem Juliet.- nyújtotta a kezét.
Én természetesen viszonoztam egy mosollyal. Sophi azonban csak állt egyhelyben és végigmérte Julietet.
-Nincs egy kicsit hideg?- nézett bele Sophia Juliet szemébe.
Tudtam, hogy ezt fogja csinálni. Éreztem.
-Tulajdonképpen... Nincs.- kacsintott Sophira.- Sophia ugye? A nővérem.
-Mondhatjuk annak is.
Juliet szemében egy pillanatra megcsillant a könny és az érzelmek is feltörtek. De lehet, hogy ezt csak én vettem észre. Van valami ebben a lányban... Nagyon hasonlít Sophira.
-Nagyon örülök.- ölelte át mosolyogva Juliet.
A drága barátnőm először mereven állt, de aztán láttam, hogy nagyon boldog Juliet érkezése miatt. Átölelték egymást, én meg csak néztem őket. Hiányzik ez a fajta szeretet...
-Jaj igen...- törölgették a szemüket.- Juliet, ő Rosalyn. A legjobb barátnőm.
Megölelt és az első dolog ami megcsapott, az az illata volt. Nem is tudom milyen... Tenger, virág, kókusz, narancs vagy fogalmam sincs mi ez, de ilyen illata másnak le merem fogadni, hogy nincs.

-Na és... Mesélj kicsit magadról Juliet.
-Mit kéne mesélnem... Hát a szüleim eléggé elhanyagoltak, de így is ki tudtam hozni magamból a legjobbat. Ezeket a ruhákat is anyukádéktól kaptam Sophi... Aztán kiderült, hogy nekem van egy nővérem itt Buenos Airesben és ide akartam jönni.
-Honnan tudsz ilyen jól spanyolul?
-A gimibe ahova jártam, 5 éves spanyolon voltam.
-Eszméletlen.- mosolyodott el Sophi.
Szívesebben szeretném ezt a két tököt, mint az állandóan gázokat eregető bátyámat. De persze, őt ezért szeretjük. Igazi fekete lovag. Nem volt más dolgom, mint hazafuvarozni Sophiékat.
-Ismerkedjetek meg egymással és Juliet, okosan.
Egy huncut moyollyal megfordultak és bementek a házba. Én zombi ként értem haza... Fáradt is voltam és Dani is kikészített egy picit. Becsapva az ajtót, egy 5 fős csoport várt a nappaliban.
-Hello Rosa. Azt hiszem, beszélnünk kéne.
Tudhattam volna, hogy ennyivel nem úszom meg... Mint mondtam, az életem romokban hever.

23. Rész - Újra együtt...

Utálom a hétköznapokat... Minden nap újra és újra csak ugyan az. Suli, ének, Carlos. Minden áldott nap... Az életem semmit nem ér.
-Rosalyn, elkésel a suliból!- rontott be anyukám.
-Jézusom anya...
-Mi a baj kislányom?
-Jaj semmi, csak berontasz mint egy urszula de amúgy, semmi.
Gúnyos mosollyal puszit nyomott a homlokomra, majd magamra hagyott. Elkészültem nagyokat sóhajtva és mikor már be akartam csukni az ajtóm, szokás szerint megcsörrent a telefonom. Ha Sophia az, akkor végem van.
-Nyugi Sophia! Megyek már csak ne csinálj belőlem reggelit!
-Amm... hát jó.- szólalt meg értetlen hangon Dani.
-Szóval megint te...
-Ne csapd le! Tájékoztatlak, hogy egy hetes szünet van nálunk. Hazamegyek...
-Hogy mi?!- kiabáltam.
-Szóval ne menjek haza?
-De gyere... Apukád kíváncsi rád.
-De nem apához megyek. Érted megyek majd a suliba. Szia.
Mielőtt bármit tudtam volna mondani, lerakta a telefont.
-Mi az, hogy te ellopod a szokásaimat hmm?!- ordítottam a telefonnal.
-Rosalyn minden rendben?- sétált be Sophi.- Már vagy...
-Dani hazajön.- vágtam a szavába.
-Ismét megkérdezem... Minden rendben Rosalyn?
-Ez most nem vicces Sophia!
-Jelents beteget vagy ásd el magad!
Kínomban már csak nevetni tudtam. Ha Daniel hazajön, mindenki tudni fogja mi lesz... De nekem itt van Carlos! El sem hiszem, hogy visszajön csak mert látni akar engem.
-Akkor most mi legyen?
-Semmi. Rosalyn felveszi a "nem érdekel semmi" arcát, aztán elásom magam.- vicsorogtam.

A suliban alig tudtam koncentrálni. Semmire nem figyeltem... Azt kívántam bár ne lenne vége a sulinak és ez azért nagy dolog! Szerintem a tz.-met is elrontottam... Megpróbáltam minél hamarabb kiérni óráról, hogy elkerülhessem Danit. Csak a könyveimet szorongattam, miközben szapora léptekkel és lélegzettel rohantam a folyosón. Aztán megint kiverték a könyveket a kezemből. Megint!
-A rohadt...
Nem tudtam folytatni.
-Hello Rosalyn.- húzta perverz mosolyra az arcát.
Mi mást tehettem volna... Eszméletlenül szexi volt. Sokkal másabb lett... izmosabb és kíváncsi lennék milyen az új hasa... Hülye vagyok? Lehet.

Miután elengedett, még szélesebb lett a mosolya és azt mondta:

-Mindig meglepetéseket tudsz okozni Rosalyn. Ezért is szerettem beléd.

Nem tudtam mondani semmit. Annyi kérdésem volt, hogy egész nap kérdezgethettem volna. Daniel kitalálta, hogy menjünk fel hozzájuk ott picit nyugodtabb és kevésbé Carlosos...

-Nos, miért jöttél vissza?

Próbáltam úgy tenni mint aki már semmit nem érez, de valószínűnek tartom, hogy maradok az éneklésnél a színészet helyett.

-Nem egyértelmű?

-Ha te mondod.- dőltem le az ágyra.

-Miattad. Hogy elmondjam, mennyire hiányzol és szeretlek.

-Mesélj még.- mosolyodtam el.

Ekkor Dani szépen leszorította a két kezemet, majd fölém hajolt.

-Ha mesékre vágysz, szólj Carlosnak.

-Bunkó...- fordítottam el a fejem.

-Nem. Csak szimplán nem ebben egyeztünk meg. 

Mivel nem szabadulok egykönnyen csak ha ellazítja a szorítását, próbáltam terelni a dolgokat, hogy leüthessem...

-Beszél az, aki megígérte, hogy soha nem felejt el. Jut eszembe... Hogy van az új lány? Gondolom dúl a szerelem.

Dani szemében látszott, hogy egyre idegesebb és türelmetlenebb. Egyre jobban enged a szorításából de még mindig nem annyira, hogy le tudjam lökni magamról.

-Nagyon jól van.

Közelebb hajolt a fülemhez és azt súgta:

-Iszonyúan jól néz ki...

Mivel rájöttem, hogy nem szabadulok, viszont a nyakam még tudtam mozgatni, felemeltem a fejem és megcsókoltam. Megvártam még teljesen ellazul, kirántottam a kezem a szorításából és szépen bevertem neki egyet. Elindultam az ajtó felé, de megálltam... Ez nem én vagyok. Sosem bántanám Danielt. Visszafordultam, felsegítettem és megöleltem.

-Sajnálom... Sajnálok mindent. Ez nem én vagyok... Csak annyira haragudtam rád, hogy nem gondolkoztam. 

-Mit tegyek drága Rosám, hogy neked jó legyen...?

-Csak ne engedj el...

SZIASZTOK!! Bocsi, hogy ilyen rövid résszel jövök, de mivel sok a tanulás aztán fáradt is az ember, nem a legjobb. Mivel olyan sokan akartatok Rosanielt, úgy gondoltam megadom nektek azt a kicsi örömöt, hogy visszahozom (De persze nem örökre!). + Kicsit izguljatok mi lesz a folytatás. ;) Puszi mindenkinek!

22. Rész - Legyen vége...

Carlos egy kicsit bizonytalanul ült mellettem a kocsiban. Lehet, hogy most kaptam meg a jogsim, de az nem jelenti azt, hogy rögtön elütök valakit vagy valamit...
-Mi a baj kicsim? Csak nem félsz?- kérdeztem a szememet az úton tartva.
-Jaj semmi... Csak kicsit ideges vagyok.
-Attól félsz, hogy lehet meghalsz vagy anyukádéktól?
-Mind a kettő.- szorította meg az övét.
-Daniel sosem kételkedne bennem...- dünnyögtem.
-Tessék?!
-Semmi.
Az út további részét csendben töltöttük el. Kicsúszott a számon olyan dolog aminek nem kellett volna, de ez az igazság. Lehet, hogy Carlos sokat harcolt értem, de nem egy kocsiban képzelt el minket ha hazajöttünk. Pláne abban a kocsiban amit én vezetek. Daniel sosem volt ilyen. Elég gyakran még azt is mondta, hogy vezessek én. Volt annyi eszem, hogy nemet mondtam. Már nincs annyi...

Mivel nagyon jó benyomást szerettem volna kelteni az "új kis családomnak", felvettem a fehér farmeromat egy pifos felsővel. Mosolyogva várták Carlost mikor beértünk, de mikor megláttak engem, az a mosoly lehervadt.
-Jó napot! A nevem Rosalyn Parks.- nyújtottam a kezem.
Kisebb késéssel az anyja észhez tért és viszonozta.
-Üdv. Az enyém Hermia Clark. Nagyon örülök.
-Gondolom mennyire.- gondoltam magamban.
-Nos, nyugodtan ülj le Rosalyn. Én váltok néhány szót a fiammal.
Nem kellett kétszer kérni, azonnal helyet foglaltam az asztalnál. Mivel nem tudtam elfoglalni magam semmivel, hallgatóztam.
-Fiam hány éves is ez a lány?
-18 anya.
-Te normális vagy? 28 éves létedre egy 18 éves lánnyal jársz? Az kell, hogy lecsukjanak.
-Anya, szeret engem! A kor nem számít!
-Na de fiam. Gondolkozz már el egy kicsit. Azt hiszed hűséges lesz mindig? Azt hiszed mindig itt lesz ha kell? Azt hiszed veled marad örökre? Ezerszer szebb lányok vannak nála.
-Hát ez kínos...- gondoltam magamban.- Mindent hallok.
Inkább nem is idegesítettem magam. De talán igaza van... 18 éves vagyok lehet, de tudom mi a szerelem. És az az, amit Carlos iránt kevésbé érzek. Tudom, hogy belé kell szeretnem. De ezt csak egyféleképpen lehet és az a baj, hogy Danielen kívül mást nem akarok. De ő most nincs itt! Californiában van! Ott is marad... Ráadásul, egy kis csitrire akar lecserélni aki állítólag hasonlít is rám. Ez azt jelenti, hogy még szeret.. Nem felejtett el. Carlos és az anyukája a többi családtaggal tért vissza. Mind helyet foglaltak és Hermina már hozta is az első fogást.
-Na és Rosalyn kedvesem... Mivel foglalkozol?- kérdezte Carlos apukája.
-Zenész vagyok. Éneklem és hangszeren is játszom.
-Ebből hogy fogsz megélni?- nézett rám az "anyósom".
-Eléggé jól. Amikor befutok, bőven sok pénzt fogok keresni.
Felcsillant bennem a versenyszellem... Tudtam, hogy ennek a vége egy hatalmas veszekedés lesz.
-És mit tervezel most?
-Be szeretném fejezni a sulim. Aztán megyek tovább. Vagy a színpad vagy valami más. De én a színpadon tudom elképzelni magam igazán.
Carlos nagyanyja felnevetett.
-Mi is olyan vicces most ebben?
-Látom az aurádat. Tele vagy hazugsággal.
Ekkor Carlos felém fordult és elmagyarázta, hogy a nagyanyja látja az aurát és tud belőle olvasni, blabla...
-Hogy érti ezt?- fordultam vissza.
-Szerelem, bánat, gyűlölet. 5 kaput sikerült kinyitnom amikben ezek voltak. A többi kaput akkora védelem alatt tartod, hogy sosem jövök rá ki iránt is érzed ezt.
-Egyértelmű, hogy a fia iránt. Nem igaz?- mosolyodtam el.
GYŐZELEM!
Ezek után természetesen egy szót sem szóltam. A "jó benyomásomnak" lőttek.

Alig vártam, hogy hazaérjek. Elegem volt Carlosból és a családjából is. A kocsiban hatalmas ideg gyűlt fel bennem.
-Rosa...
-Ne... inkább most ne.
Erre jött a szép defekt.
-A rohadt.....
-Rosalyn, nyugi! Megoldjuk.
Rezgett a telefon a zsebemben de gondoltam anya az, hogy hol vagyok már.
-Nem oldunk meg semmit! Együtt meg pláne!
-Mi a franc ütött beléd?!
-Semmi! Elegem van belőled is meg mindenkiből! Bár Californiában lennék még...
-Nem hallottam az utolsó mondatod...
-Bár Californiában lennék!- ordítottam.
Egy perc csönd után folytattam.
-Danielt akarom érted..?- sírtam el magam.
-Hazakísérjelek?- kérdezte Carlos.
-Ne.. Egyedül akarok lenni.
Hátat fordítottam és elindultam gyalog haza. Mennyire megbánthattam Carlost... Esélyt sem adok neki. De nem akarok hazugságban élni. Kivettem a zsebemből a telefonom, hogy visszahívhassam anyát. De még a vonalban voltam... És nem anya volt.
-Mindent hallottál...
-Rosalyn mire vársz ha ennyire vissza akarsz jönni?
-Nem tehetem! Nem mehetek vissza érts meg..
-Szeretlek...
Életem legrosszabb hibáját követtem most el... Visszarakva a telefont a zsebembe, hatalmasat lélegezve folytattam az utam tovább.

2. Évad 21. Rész - "Az emberek változnak."

Egy év telt el azóta, hogy hazaértünk. Mindent ott hagyva... Az életem felét és a régi énemet is. Új ember ként tértem vissza Buenos Airesbe. Próbáltam elfelejteni mindent ami körülöttem történt. Daniel Wenesst és Californiát. A tanulmányaimat egy másik kisebb fajta zenesuliban foytatom. Egyre jobb és jobb vagyok. Daniellel már szinte nem is beszélünk... fáj, dühít és ilyenkor hiányzik, hogy anyu azt mondja: "Én megmondtam!". Amikor hazajöttem, még beszéltünk 1-2 hétig Danivel, de aztán minden megszűnt létezni köztünk. Csak a hatalmas és üres űr. Megígérte... Megígérte, hogy sosem hagy magamra és nem fog elfelejteni sem. Hol a nagy ígéret? Hol vannak a szerelmes ölelések, a csókok, az érintések? Mind csak egy hatalmas hazugság volt... Sophia ehez csak annyit fűzött, hogy "Néha az emberek nincsenek tisztában az ígéreteik súlyával." És mennyire igaza van. Csak ígérgetünk egymásnak, de az emberek 80%-a folyamatos hazugságban él. Én is megígértem sokmindent. De én azt be is tartom! Egy nap nem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna Danielre. Pedig már más van mellettem... Tudom nem megoldás az, ha más karjaiban próbálok vigaszra lelni. De ebben a karban érzem azt amit az utolsó hetekben Danielnél már nem. Emlékszem mennyire tervezgettük a jövőnket a kis pataknál. Házasság, gyerekek, majd boldogan éltek... Az a baj, hogy az élet nem egy mesefilm. A saját lábamra akarok állni, így hát úgy döntöttem, a tanulmányaim befejezése után Carloshoz költözök. Sophia és Raul egymásra találtak még Californiában. Szép mondhatom... Engem meg se hívtak. Ezt is ma tudtam meg értitek?! Egy év után! Kezdem azt hinni, Sophinak már nem is vagyok olyan fontos. Raul teljesen más lett. Összeszedte magát és most velem jár egy suliba. George összeszedett valakit, minden nap bezárkózva nevetgélnek. Jó őket hallgatni, főleg éjszaka. Anya jóvátett mindent. Letehettem a jogsim, már nem kell másnak hurcolászni. Apa minden hónapban elteszi nekem a pénzt, ha vissza akarok menni. Meg van már rá bőven... Csak a helyzet az, hogy nem akarok visszamenni. Daniel elfelejtett, kész. Ezen nincs mit megvitatni! A pénzből legfeljebb majd eltartom a gyerekem később. Addig legalább lesz tartalék. Az igazgatónővel megbeszéltünk mindent. Folytathatom a sulit, de csak ha mellette rendszeresen járok zenesuliba. Amandáék semmit nem változtak, David csak hülyébb lett, Thomas meg Theo versengenek kié legyen Sophi, Mr. Paul pedig szétszedett mikor visszajöttem. Kedves fogadtatás. Az úgymond "hírnevem" továbbra is megmaradt. Megerősödtem. Nem fogom hagyni, hogy vége legyen mindennek. Ez az utolsó évem a gimiben. Ha el akarok érni valamit, küzdenem kell. Unalmas az élet Daniel nélkül. Akármennyire gyűlölöm, ez az igazság.

Egyik reggel a konyhába igyekeztem, hogy megegyem a maradék műzlimet, mire megcsörrent a telefonom.
-Igen tessék, itt Rosalyn Parks.
-Amm... Rosalyn?
-Daniel?!
(SZÍVROHAM!!)
-Még mindig felismerem a hangod.- nevetett.
-Szerintem ön egy másik Rosalyn Parksot keres.
-Én úgy tudom, maga az a Rosalyn aki életem szerelme. De nem vagyok benbe biztos. Megerősítene?
Hagy ne mondjam, boldog voltam, hogy felhívott. Hiányzott a hangja, a nevetése. Muszály volt nevetnem...
-Jó embert keresel.
-Rosalyn drágám, mennünk kéne anyáék...-lépett be Carlos.- Kivel beszélsz?
-Csak nem a kis Carlos?- kérdezte Daniel.
-De, egy pillanat. Le ne rakd!
Ledobtam a telefonom az ágyra és rá egy párnát.
-Mit szeretnél?- kérdeztem.
-Megígérted, hogy elmegyünk anyáékhoz ebédre.
-Az nem 29.-én lesz?- dőltem hátra.
-Rosa, ma van 29.-e...
-Bocsáss meg, gyorsan összekapom magam.
Nyomtam egy puszit az arcára és megvárva még kiment, felkaptam a telefonom.
-Élsz még?
-Nem kéne menned anyuékhoz?
-Szóval mindent hallottál...
-Minden egyes szót. Még a puszidat is és nem szeretném tudni hova adtad neki. Megvagytok?
-Igen meg... Neked valami barátnő?
-Van egy új lány a suliban, olyan mint te. Az a baj, hogy nagyon megkedveltem de muszály volt engedélyt kérnem.
-Daniel, nem kell engedély. Azt csinálsz amit akarsz. És azzal, akivel akarod. Nekem nincs többé beleszólásom!
-Rosalyn!- kiabált Carlos.
-Most le kell raknom. Szia.
-Még nem végez...
Leraktam. Semmi kedvem nem volt hallgatni a nyálas dumáját. Mondja csak az "új" lánynak. Nagy szívfájdalommal, de elindultam lefelé. Az ígéret szép szó... De egyesek nem tartják be és az nem jó. Minden negatív érzelmemet háttérbe helyeztem, majd egy erőltetett mosollyal megcsókoltam Carlost, felkaptam a kocsikulcsom és elindultunk kifelé az ajtón.

BEJELENTÉS!

Kedves olvasóim!! Tudom, hogy ezért most nagyon gyűlölni fogtok és azt is tudom, hogy egy páran az ajtóm előtt fognak állni vasvillákkal, mert már megfenyegettek vele egy páran :D ♥ De szüneteltetnem kell a blogom. Csak pár hét lenne az egész. Nagyon sok dolgozatom lesz a hetekben és tanulnom kell rá. Nem tehetek róla, de nem lesz időm. Remélem mindenki megért. Nagyon imádlak titeket és köszönök mindent. Puszi mindenkinek.

(1. Évad befejező része) 20. Rész - Viszlát régi életem.

Este mikor hazaértem (eléggé nehezen), egy cetlit találtam az ágyamon.

"Drága lányom.
Mivel nem értél haza 11-re, tudtuk, hogy még egy darabig nem is jössz haza. Úgy döntöttünk, mivel ki kell pihenned magad, a későbbi géppel eljössz a bátyáddal. Remélem ez így neked is megfelel.
                                                 Szeretlek:Apa.

Na igen... Hulla vagyok és nem lenne erőm arra, hogy felkeljek. Örülök, hogy nem kell felkelnem, ez így nekem is jobb. A gáz viszont az, hogy későbbi gép csak másnap megy. Szóval... Még egy nap Daniellel. Az utolsó...

Reggel hatalmas csöndre ébredtem. Benéztem Danielhez, de ő még aludt. Anyáék pedig elmentek Carlossal meg Sophival vissza BA-ba. George meg ki tudja. Egyedül maradtam, tök másnaposan. Átgondoltam mi is történt tegnap este. Megcsókoltam Carlost, de miért? Azt nem mondhatom, hogy szerelmes vagyok belé. Mert az egyetlen ember akibe szerelmes vagyok a ki tudja hány milliárd közül, az Daniel. Ezt ha akarnám se tudnám megváltoztatni. De akkor miért? Nem tagadom, érzek iránta valamit, de az a valami nem olyan erős. A szokásos reggelim felett gubbasztva, végre Dani is megérkezett.
-Jó reggelt. Hogy aludtál?
-Eléggé rosszul...
-Azt látom.- nevetett
-Nem megyünk el ma valahova?- kérdeztem témát váltva.
-De, már meg is van szervezve minden.- kacsintott.
-Ezt hogy értsem?
-Rosalyn lehet, hogy nem vagyunk már ÚGY együtt, de egy utolsó napot megérdemlünk nem?- fonta keresztbe a karjait.
-Igaz...
-Na kapd össze magad, aztán indulunk.
Egy "Mindent köszönök" mosollyal kikerültem és felmentem a szobámba készülni.

A nagy kérdés megint az volt, mit vegyek fel. De nem szerettem volna kivárni még Daniel benyit, úgyhogy felvettem a fehér csipkés felsőmet és a rózsaszín szoknyámat. Lesétáltam a lépcsőn és szokás szerint, Daniel már el volt készülve.
-Azta... Hát... Nincsenek szavak.
-Indulhatunk?- kérdeztem.
Nem akartam, hogy lássa még mindig annyira szeretem. Nem pirulhatok el minden egyes pillanatban amikor bókol.
-Persze.
Kocsival mentünk, hát mi mással. Ránéztem Danire és tudtam, hogy a mai program nem lesz csak egy mozi és egy étterem. Így hát, testileg és lelkileg is felkészültem a mai napra. Az első állomásunk a mozi volt. Valami eszméletlen romantikus filmet néztünk és alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam. Persze szerintem Daniel észrevette... Meg is fogta a kezemet közben. El kellett volna vennem, de ez az utolsó napom, hogy látom. És szeretem is. Mozi után kifelé igyekeztünk Californiából.
-Daniel, most hova megyünk?
-Tudok egy gyönyörű helyet a város mellett.
Fél órás autókázás után, megálltunk egy gyönyörű rét mellett. Tele volt virággal és pillangók repkedtek mindenhol. Besétáltunk a kellős közepére és leterítettünk egy pokrócot. Évekig képes lettem volna itt maradni. Feküdni és nézegetni a felhőket. De nem tehetem... Elsöpörve ezeket a gondolatokat, Danielhez fordultam.
-Ugye mindig szeretni fogsz?
-A síron túl is.

Órákon át csak feküdtünk így egymásba gabajodva és bámultuk az eget.
-Az a felhő olyan mint te!- ült fel Daniel.
Felnéztem és fel voltam háborodva.
-Mióta van nekem ilyen hosszú fülem?!
Azonnal hangos nevetésben törtünk ki.

Ritkán kaptam az egyik ilyen nevetéséből. Imádtam.

-Nos hosszú fülü nyuszim, indulnunk kell tovább.- állt fel.

Gúnyos mosollyal a számon felálltam én is és elkezdtem szaladni. Daniel utánam rohant és persze rögtön el is kapott. Felkapott az ölébe és egészen a kocsiig cipelt.

Boldog voltam. Végre visszatért az a Rosalyn, aki voltam. Az, aki minden nap boldogan és énekelve kelt fel. Az, aki minden reggel jóízűen ette a gabonapelyhét. Az, aki tudott szeretni... Nem gondolkoztam és már nem is érdekelt. Magamhoz húztam Danielt és megcsókoltam. Csak nehezítettem a dolgokon, de megérte. A kocsiban kiénekeltük szerintem még a lelkünket is. 

Étterem után elindultunk haza. Nagyon jól éreztem magam a mai nap. Sosem voltam még ennyire boldog. 

-Jó éjt Rosa.- nyitotta ki a szobája ajtaját.

-A-a.- ráztam a fejem.- Ne is álmodj róla. Velem alszol és ajánlom, hogy 10 perc múlva itt is legyél. 

-Igen is asszonyom.- hajolt meg. 

Széles mosollyal feküdtem le Daniellel. Azt kívántam, bár ne lenne holnap. Csak egyszer... Egyetlen egyszer. Fordulna jóra minden.

Hát... Elérkezett a nagy nap. A repülőtérig Dani fog kivinni. Onnan pedig haza Georgeval... Egy szót sem szóltunk egymáshoz Daniellel. Ebben a pillanatban nem... Pont végszóra érkeztünk.

-Rosalyn! Igyekezz már, van 15 percünk!

George berohant, én pedig Daniel felé fordultam könnyekkel teli szemmel.

-Hát... Itt az idő.- könnyezett be Daniel is.

-Igen, azt hiszem.- törölgettem a könnyeim.

-Egyet megígérhetek. Soha nem felejtelek el.- puszilta meg a homlokom Dani.

-Én nagyon sokmindent megígérek most neked. Ne várd, hogy elengedjelek. Mert nem foglak. Mindig gondolni fogok rád. És ha visszatérsz, ugyanúgy szeretni foglak, mint eddig. Ezt soha ne felejtsd el. Megértetted?

-Megértettem. Most pedig menj.

-Szeretlek...-suttogtam
-Én is szeretlek.- csókolt meg erősen.
Elindultam... Mindent hátrahagyva magam mögött. Az életemet, a jókedvemet, a szerelmemet és a szívem darabkáit. Mindent... Nincs visszaút. Az a Rosalyn aki most visszamegy, más lesz. Erősebb és kitartóbb. Azon se csodálkoznék, ha elfelejtenék szeretni. Nincs kizárva.... Csak a fájdalom és egy hatalmas lyuk marad a szívem helyén. Megálltam az ajtó előtt, hátrafordultam és egy utolsó pillantást vetve Danielre, azt mondtam:
-Még találkozunk...
A folyosón haladva ráébredtem, hogy az élet nem kívánságműsor. És soha nem is lesz az...

19. Rész - Viszlát, viszlát...

Két nap múlva hála az égnek, egészségesen kiengedtek a nyomortanyáról. Alig vártam, hogy végre hazaérjek. Az ágyamon ültem és csak vártam, vártam, vártam és vártam. Mikor már épp elindultam volna gyalog, szólt a doki, hogy irány haza! Mint ahogy azt Daniel ígérte, tényleg ő jött el értem. Beültünk a kocsiba és egy szép 30 perces utazás elé nézhettünk, kettesben... De igazából, egymáshoz sem szóltunk. Semmit... Azt hittem végig faggatni fog, de nem. Mikor már otthon a lépcső előtt álltunk, akkor szólt hozzám.
-Szabad?- kérdezte.
Annyit sem tudtam kérdezni, hogy miért, már Dani ölében voltam. A szobám ajtaja előtt lerakott és egyenesen a szemembe nézett. Semmit nem mondott és én sem. Csak tudtam egyszerűen mit kell tennem... Megragadtam Daniel pólóját és szépen lassan elkezdtem felfelé húzni. Olyan hevesen csókoltam, mint még soha. Nekinyomott a falnak és beletúrt a hajamba. Imádtam mikor ezt csinálja... Betoltam a szobámba, majd le az ágyra.

Lekapta rólam a felsőm és ez így ment szépen tovább egy darabig...

-Nem.- húzódtam el.- Ezt ne.

-Baj van Rosalyn?! Megint rosszul vagy?

-Nem csak... Ez így nem jó. Ezt nem akarom... Kérlek menj.

-De Rosa...

-Menj!

-Nem tudom mit tettem jelenleg, de oké. Elmegyek. Bár tudnám mivel érdemeltem ezt ki.- csapta be az ajtóm.

Most értem haza és máris az első dolog ami az eszembe jutott, hogy lefeküdjek Daniellel. Nem lehet mindent a szexel megoldani... A dolgok többségét igen, de most nem. Tulajdonképpen én vagyok a hibás amiért belekezdtem. Miért kell nekem mindig ekkora hülyének lenni? Miért nem tudtam George-nak szólni, hogy inkább ő vigyen haza? Már mindegy... Ami megtörtént, az megtörtént. Úgyis elmegyek. Akkor már nem lesz mindek fájnia.

Később lesétáltam, hogy ehessek valamit, mert a kórházi kaja pocsék volt. Sophia meg FORNETTIS pogácsával tömte a fejem, amiből elegem lett egy életre.
-Csipkerózsika!- kiabált Carlos.
-Gorilla!
-Ez nem vicces, kivételesen borotválkoztam.
Széles mosollyal leültem mellé.
-Mi szél hozott erre?
-A gyomrom. Éhes vagyok...
-Az urad?
-Az uram berágott rám, mert nem fekszem le vele.
-És miért nem fekszel le vele?
-Na jó, ez nevetséges!- löktem le a székről.
Carlos fellált, nyomott egy gyors puszit a homlokomra, majd elviharzott. Gondolkoztam a dolgokon, lehet jobb lenne ha beszélnék Daniellel....
-Kislányom!- szólt anyu.
-Igen?
-El kéne menned a boltba. A bátyád nyavajog, az apád ki tudja, Daniel ki se jön a szobájából, Raul meg elment valahova Sophiával.
-Várjunk... Mi az, hogy Sophiával? Hát álljunk már meg egy kicsit.
-Én csak annyit tudok lányom, hogy kellenek dolgok hazafelé. Ott a lista a hűtőn.
Lekaptam a listát és felmentem gyorsan a szobámba átöltözni.
-Hmmm... Fincsi.
-Netán... Tetszik amit látsz?
-Mindig is tetszett és fog is. Merre mész?- jött beljebb Dani.
-Anya írt nekem egy "gyönyörű" listát, úgyhogy... Azt hiszem, megvenni Californiát..- bámultam a hosszú sorokat.
-Elviszlek.
-Igazán nem...
-Mindjárt jövök, felveszek valami értelmeset. Te így jössz?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-Netán gondod van vele?
-Nekem semmi...

Daniel és én elindultunk vásárolni. Szerintem, körbe-körbe mentünk egy darabig, de nem szóltam semmit. Minden boltot megjártunk... Annyit nevettem, hogy már fáj a gyomrom. Daniel fánkot akart venni és amikor levette az egyiket a polcról, ráesett az összes. Vagy mikor megijedt a haltól mert nekiment az akváriumnak. Szép nap volt, nem tagadom. Mivel még volt időnk, úgy gondoltuk beülünk valahová. A mozinál maradtunk, valami vámpíros, romantikus film ment pont akkor, hát nem hagyhattuk ki. Ha már ennyire jártasak vagyunk a harapdálásban, legalább legyünk profik. Kifejezetten tetszett. Egyébként is imádom a mitológiákat. Este 8 körül értünk haza. A nappaliban állt 5 bőrönd... Mindenki összecsomagolt, holnap reggel indulunk haza BA-ba. Daniel arcán is láttam, hogy visszatért a valóságba. Ahogy Sophia barátnőm mondta egyszer:
-Az élet nem egy Disney mese.
Egyetértek vele.
-Összepakoltál kicsim?- kérdezte apa.
Én csak csóváltam a fejem. Egy szót sem tudtam kinyögni. Sírógörcs kínzott. Ha most kinyitom a szám, nekem onnantól kezdve végem...
-Daniel fiam? Te maradsz ugye?
-Ig...Igen...- nyögte ki nehezen.
-Rendben. Gondolom az unokatestvéredéknél fogsz lakni?
-Igen...- bólogatott.
Zombi járással mentem fel az emeletre. Bepakoltam mindenemet és a bőröndöt az ágyam alá csúsztattam. Elegem volt mindenből... Daniellel akkor most szakítottunk, vagy nem? Ehez nekem Sophia kell... Lementem megkérdezni anyát, tudja e, hogy merre van.
-Azt hiszem az iskolatársaival van valamerre.
-Jaj, értem... Oké, köszi.
Nem volt más választásom, felhívtam Carlost és utána mentem.

Carlos azt mondta itt van a helyi bárban. Gondoltam, nekem már úgy is mindegy, ha iszok, ha nem. A pultnál megláttam és odamentem hozzá.
-Valami erőset tudsz ajánlani?- kérdeztem.
-Tekila?
-Jöhet.
Megkapva a tekilám, azonnal le is döntöttem.
-Azta Rosalyn... Te mióta vedelsz így?
-Pár hónapja.- fordultam a pulthoz, hogy kérhessek még egy pohárral.
-Daniel tud róla?
-Nem és nem is kéne neki. Igaz, ittam le magam előtte, de nem úgy.
Carlos csak bólogatott, nem akart velem vitatkozni. Tudta, hogy nem érzem túl jól magam. Vannak dolgok, amiket csak a pia old meg. Ez így is van... Hagytam, hogy szépen lassan hasson az alkohol. Minden rosszat kiűztem és fél óra után már éreztem a hatását.
-Carlos... Miért jövök be neked?
-Ezt mesélhetném évekig. Akkor sem érnék a végére.- nevetett.
-Tömören?
-Gyönyörű vagy, eszméletlen vicces, kimondod amit gondolsz és szuper veled piálni.- emelte rám a poharát.
Letettem a poharam a pultra, elkaptam a pólóját és megcsókoltam, gondolkodás nélkül. Hogy most a pia volt e ami ezt hozta ki belőlem, vagy a színtiszta valóság, nem tudom. Azt tudom, hogy szörnyű dolgot tettem. De valamiért, legbelül nem ezt éreztem. Szeretem Danit jobban mint gondolná, de ennek úgy sem lesz folytatása nem igaz? Elengedtem és a szemébe néztem.
-Bár ne mondtál volna olyanokat, amiket nem tudok.- kacsintottam.
Megfordultam és elhagytam az épületet. Csodálatos érzés volt kiérni a levegőre. Remélhetőleg kitisztul a fejem még hazaérek, bár nem úgy tűnik ebben a pillanatban... Holnap hátra hagyom az életem 3. legfontosabb személyét. Ez számára most eléggé sértő lenne, de az első a család, a második meg Sophia. Daniel pedig évekről évekre szépen egyre hátrébb kerül majd a listámon. Ő elfelejt... tudom. Semmi sem tart örökké. A szerelem elmúlik és elfújja a szél mint a leveleket. Ez az élet. Ameddig nem találnak ki rá jobb szót...

18. Rész - Most akkor kellek, vagy nem kellek?

Lassan és óvatosan kinyitva a szemem, egy kórházi ágyon találtam magam. Ami megjegyzem, eléggé kényelmetlen volt. Ki tudja mióta fekszem itt... Ki akartam deríteni, de aztán megláttam az infúziót. Szuper... Bár azok után nem csodálom a rosszullétemet, amik történtek velem mostanság. Költözés, szerelmi háromszög (ami már kétszög), a szerelmem megcsal. Ez azért kemény. Bár tudnám, mivel érdemeltem én ezt ki. Mi olyan illegális dolgot tettem, ami miatt ez a hála mindenkitől? Ha meggyógyultam, elhúzok Sophiával innen jó messzire. Ezt a gondolatmenetemet, egy hála istennek értelmes alak szakította meg.
-Jól vagy életem?- ült le mellém Sophi.
-Persze, azt hiszem... Bár még fáj a fejem kicsit. Mi történt pontosan?- dörzsöltem meg a homlokom a szabad kezemmel.
-Daniel azt mondta, leestél a lépcsőn. Azonnal odarohant, felkapott és a kórházba hozott. Egész éjszaka ő volt itt veled...
-Ez mikor is történt?
-Kb. 2 napja.
Két nap... Két napja itt fekszem tehetetlenül, semmit nem téve.
-Nem, ezt nem tehetem.- álltam fel.
-Mit csinálsz? Megőrültél?!- lökött vissza Sophia.
-Nem maradhatok itt!
-Már miért is ne maradhatnál? Rosalyn, nem vagy jól. A szervezeted gyenge, teljesen kába vagy.
-Jól vagyok!- hisztiztem.
-Maradsz a seggeden! Most elmegyek kajáért neked, de később visszajövök. Ha elmész én esküszöm...
-Tudom, tudom! Reggeli leszek.
Egy utolsó gúnyos pillantással rám nézett és elhagyta a szobát.

Unalmamban, végig gondoltam mi is történt velem. Addig minden megvan, hogy leestem a lépcsőn de aztán... Daniel hozott be ide. Ráadásul egész éjszaka mellettem ült. De miért? Nem úgy volt, hogy szakítottunk? Nem úgy volt, hogy vége köztünk mindennek? Éreztem, ahogy a szívverésem gyorsul és a mellettem lévő gép is egyre gyorsabban csipog. Így hát, próbáltam nem Danielre gondolni. De nem ment... Egyre jobban kínzott az a gondolat, mi lesz köztünk ezek után? Bár szerintem semmi. Azok után, ahogyan bánt velem nem fogom neki elnézni egykönnyen.
-Nem vagyok játékszer! Én is érző lény vagyok!- kiabáltam.
-Rosalyn minden rendben?!- sietett be Daniel.
Ránéztem és megint visszatért a tegnapi érzés... Szédültem, gyorsult a szívverésem és hányingerem is volt.
-Menj...
-Nem.- csóválta a fejét.- Nem hagylak itt.
-Daniel...
-Azt mondtam, hogy nem!- ült le mellém.
Még rosszabb lett. Már szúrt a mellkasom és éreztem, hogy mindjárt elájulok. Nem volt mit tenni. Összeszedtem minden energiámat, hogy el tudjak mondani neki egy értelmes mondatot.
-Daniel...- kezdtem.- Nem akarom, hogy itt legyél. Csak rosszabbodik miattad a helyzetem! Rosszul vagyok miattad érted?! Nem bírok rádnézni! Gyűlöllek!
-Rosalyn kérlek...
-Takarodj!- kiabáltam olyan hangerővel, ahogy csak tudtam.
Mikor már épp ment volna ki az ajtón, a doki igyekezett befelé a többiekkel. Anya, apa, Carlos, Sophi és Raul is jöttek.
-Vissza, vissza fiatalúr.- tolta be a doki Danielt.
Mindenki megállt az ágyam előtt és hallgattuk a dokit.
-A helyzet az Ms. Parks, hogy teljesen legyengült. Bent kéne tartanunk még pár napig, hogy biztosra menjünk. Eddig úgy néz ki, komolyabb baja nincsen.
-Legfeljebb idegösszeroppanást kaptam.- néztem bele Daniel könnyes szemeibe.- Ugye Daniel?- könnyeztem be én is.
-Szabad tudnom mi ez?- kérdezte a doki.
-Tegnap, jöttem hazafelé az egyik iskolatársammal, aki lány. Rosalyn pont akkor jött le a lépcsőn és meglátott minket. Félreértette az egész helyzetet és mikor elindult visszafelé, leesett a lépcsőn. És ezt mind miattam...- mesélte Dani.
-Nem maga miatt volt. Rosalyn kisasszony már előtte is rosszul volt, de ez volt az ami teljesen a földbe döngölte. Így van Rosalyn kisasszony?- fordult felém a doki.
-Igen. De tényleg nem a Daniel hibája, hogy ennyire rosszul lettem. Már előtte is megviseltek dolgok.
-Rendben. Hát... 2 nap múlva hazamehet. Most pedig, hagyjuk pihenni.
Daniel egy utolsó "Köszönöm, imádlak bogaram." mosollyal rámkacsintott és a többiek után ment.

Néhány óra múlva amikor felkeltem, Daniel ült mellettem és a kezemet fogta. Nem volt erőm elhúzni pedig tudtam, hogy el kéne... De annyira jó érzés volt újra érezni az érintését.
-Miért nem vagy otthon?- kérdeztem fáradtan.
-Te is ott voltál velem a kórházban emlékszel?- mosolyodott el.
-De akkor még együtt voltunk.- húztam el a kezem.
-Rosa, kérlek ne akarjunk most veszekedni. Elég volt. Azt sem hagyod, hogy elmondjam ki volt az a lány.
-Nincs hozzá túl sok közöm már, legalábbis szerintem.- fordítottam el a fejem.
Ekkor Daniel felállt, átjött a másik oldalamra, közelebb hajolt és megcsókolt. Az első dolog ami eszébe jutott volna egy normális embernek, hogy ellöki magától, vagy kihajintja az ablakon. De én nem vagyok normális. Felültem, átkaroltam a nyakát és közelebb húzódtam hozzá.
-Bár otthon lennénk.- dünnyögte miután elengedett.
-Olyan hülye vagy, hogy ilyenkor is arra gondolsz!- nevettem.
-Mit vársz tőlem? Puszit és simit?- nézett rám komolyan.
-Tulajdonképpen igen.- bólogattam.
-A lényeg, hogy a lány az uncsitesóm. De te azt sem hagytad, hogy elmondjam.
-Komolyan? Eddig miért nem mondtad, hogy itt lakik egy uncsitesód? Még az is elég lett volna hogy a nénikédnek a nénikéjének a kutyája lakik itt, de tudtam volna, hogy van egy rokonod.
-Nem tartottam túlságosan fontosnak. A lényeg, hogy ezt meg kell beszélnünk ha kijöttél a kórházból.
-Daniel ha én kiértem innen, csomagolok és megyek haza.- jelentettem ki.
-Majd megbeszéljük...
-Nincs mit megbeszélni ezen, megyek haza. Ha tetszik, ha nem. Vagy jössz, vagy nem. De ha el merészelsz innen jönni miattam, én esküszöm szólok Sophinak és reggeli leszel! Továbbra is tarthatjuk majd a kapcsolatot, de nem ÚGY. Ugye ezzel tisztában vagy?
-Igen, tudom. Ha visszamentem miután végeztem, azt ajánlom otthon találjalak.- kacsintott.
-Hülye vagy.- fogtam meg a fejem.
-Tudom. Na indulok.- nyomott puszit a homlokomra.- Majd még bejövök hozzád. És hazavinni is én foglak.
-Rendben apu.
-Újra egyedül.- dünnyögtem magamban.
Miért csinálom ezt? Ezzel csak rosszabbítottam a helyzetemen. Nem Daniel rosszabít a helyzetemen, hanem én. Nem kellet volna visszacsókolnom. Hogy fogom így elengedni?! Megint jól összeesem majd. Utálom magam emiatt. Túlságosan szeretem. Túlságosan... Az egyetlen dolog ami nyugtat, az apa egyik jó mondása.
-A szerelem néha fáj. Megsebez és eltipor. De egyszer rájössz majd, hogy szeretni mindig érdemes. Mindig...

17. Rész - Elveszíteni valakit akit szeret az ember, soha nem könnyű.

Lehetetlenség volt aludni tegnap este. Azt hiszem, kemény két órát aludtam. Azért az jó nem? Főleg így, hogy ennyi minden történt. Daniel azóta sem jött ki a szobájából. Én sem... A szobám mellette van, onnan tudom, hogy mikor jön ki, vagy mikor megy be. Elegem van mindenből. Bárcsak el sem jöttünk volna Buenos Airesből...

Pár órával később már úgy voltam vele ha törik, ha szakad de én kimegyek innen. Nem bírom a bezártságot. Azonban meg is bántam...
-Hogy vagy?- sétált felém egy szál törölközővel a derekán.
-Kezdhetnénk egy nem nehéz kérdéssel?- csóváltam a fejem.
-Akkor, hogy nem vagy?
-A humorod a régi.- mosolyodtam el.
Öröm volt látni, hogy az a Daniel beszélgetett most velem, akivel gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Annyira jólesett, hogy bekönnyeztem.
-Valami rosszat momdtam?- ijedt meg.
-Nem...- törölgettem a könnyeim.- Csak jó megint VELED beszélgetni.
-Sajnálom... Szeretnék mondani valamit.
Először azt hittem, vagy kiskutyát ad (MEGTÖRTÉNHET!), vagy békülni akar.
-Jobb, ha ezt a kapcsolatot nem folytatjuk tovább.
A mosolyt letörölve az arcomról és a szívem darabkáit összeszedve, végül észbe kaptam.
-A humorod tényleg a régi.
-A baj az, hogy nem viccelek most.
-Ezt most komolyan gondolod? Egy házban élünk, egy suliba járunk, szeretjük egymást... lehetetlent akarsz, ugye tudod?- fontam keresztbe a karjaimat.
-Képesek vagyunk... a lehetetlenre is Rosalyn.
Kitágult szemekkel bámultam, ahogy bemegy a szobájába. El sem hiszem... Single lettem.

Lebaktatva a lépcsőn, könnyekkel teli szemmel úgy, hogy azt érzed vége mindennek és itt helyben összeesel, nem könnyű... A konyhába igyekeztem enni valamit, mert semmit nem ettem egész nap.
-Jó reggelt hercegnő!- kiabált teli szájjal Carlos.
-Jó re... Már megint lopod a kajám.
-Igen ez igaz, de ugye nem ezért akarsz most sírni?
Észre sem vettem, hogy a szemem még mindig tele könnyel. De ezek szerint, már Carlos is jobban odafigyel rám, mint én magamra.
-Azt hiszem, ha most dobott volna a barátod akit szerettél mindnennél jobban, te sem fapofával zabálnád a gabonapelyhemet.
-Igazából... pont ezt teszem.
-Utállak.- nevettem.
-Tudom. De pont ezért szeretsz.- nyomott puszit az arcomra.
Felállt, felkapta a kábátját és kisétált az ajtón.
Furcsa volt... Carlos tényleg szeret. Eddig azt hittem, anya erőltet mindent. Pedig nem. Igen is érez valamit. Lehet, hogy én is...? Nem tudom. Most dobott a pasim, úgyhogy egyenlőre csak összetörök és kisírom a hátralévő életemet... A műzlimet kavrgatva arra gondoltam, talán mégiscsak valóra váltom a repülő szárnyáról leugró álmomat. Ekkor bejött Sophia. Lila volt az orra a hidegtől és tiszta hó a kabátja.
-Meg lehet fagyni.. Rosalyn, te is kint voltál, hogy ennyire vörös vagy?- sétált közelebb.
Nem tudtam mit mondani, csak elsírtam magam. Sophia azonnal itt volt mellettem és szorosan átölelt.
-Kicsim, mi a baj?- szorított.
-Semmi, csak ne engedj el...
-Rosalyn Parks, beszélj!- tolt el.
-Nem tudom hol kezdjem...
-Ádámtól és Évától is kezdheted felőlem.
Elmondtam neki mindent. Az elejétől, a végéig. Figyelmesen hallgatott, néha tett olyan megjegyzéseket, hogy: a bunkó, a paraszt...
-Kitalálom, most pedig depidben ülsz egy helyben és sajnáltatod magad.
-Mi mást tehetnék Sophia?!- kiabáltam.
-Mondjuk, menj oda ahhoz a paraszthoz és bökd ki, hogy nem akarod elveszíteni!
És ekkor megláttam Danielt Sophi háta mögött.
-Mindent hallottál?- kérdeztem.
-Az utolsó szóig.- bólintott.
-Ennyi?- kérdezte ingerülten Sophia.- Ennyi a válaszod? "Az utolsó szóig"?- utánozta Sophi Daniel hangját.
-Mi mást mondjak?! Ebbe semmi beleszólásod nincsen!- kiabált Daniel.
Felálltam, odasétáltam Daniel elé és megpofoztam. Persze nem olyan erősen mint ezelőtt, de garantálom, hogy marad helye.
-Na idefigyelj! Ha még egyszer... csak még egyszer próbálj meg ordítani Sophiával! Csak próbáld meg! Fogad nem lesz, azt megígérhetem! Az egy dolog, hogy velem ÚGY beszélsz. De Sophia nem én. Megértetted?
-Megértettem.
Megfordult, felvette a kabátját és kisétált az ajtón.

Este egyedül ültem a nappaliban és filmet néztem. Nem bírtam tovább, valamivel le kellett foglalnom magam. Anya meg apa elmentek valahova vacsorázni és csak éjszaka jönnek, Carlos még mindig nem jött haza, Daniel szintén, Sophia meg elment intézni a repülőjegyet. Na de Raul? Egész nap nem láttam, reggelizni és ebédelni sem volt lent. Felmentem, hogy megnézzem egyáltalán él e még vagy felakasztotta magát miattunk.
-Raul.- nyitottam be.
Éppen az ágyon feküdt és zenét hallgatott.
-Jaj, szia Rosa! Baj van?
-Nem, csak kíváncsi voltam felakasztottad e már magad.- ültem le az ágyra.
-Nem találtam kötelet... Na de hogy vagy?
Ahhoz képest, hogy dobott a pasim, a családom őrült és hasogat a fejem?
-Jól. Raul... Te hogy bírtad nélkülem?- dőltem le.
-Hát... Elég nehezen. De tudtam, hogy a remény hal meg utóljára. Sophiával beszélgettünk most kicsit...
-Azt ne mond, hogy szerelmes vagy...
-MÉG, nem.
Szuper. Ha ezek ketten összejönnek, vége van. Két őrült egymás mellett... Nem egy fényes ötlet.
-Szerintem beszélj Daniellel. Meg fog érteni.- mosolygott rám.
-Te meg honnan tudsz erről?- ültem fel hírtelen.
-Éppen a dolgom végeztem a wc-n. Véletlen volt, de komolyan. Sürgős ügy volt...
Egy hálás mosollyal felálltam és elhagytam a szobát.

Raul szobájából, rögtön Danihez igyekeztem. De nem volt a szobájában... Lentről éppen becsapódott az ajtó és nevetgélést hallottam. Lesétáltam és mint akit leszúrtak... Daniel egy szőke csajjal sétált be és én meg állok mint egy rakás szerencsétlenség.
-Rosalyn...-kezdte Daniel.
-Ne... ne. Hagyd. Szabad ember vagy. Azt teszel, amit akarsz. De egyet ne felejts el.- sétáltam oda. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Végre érezhettem őt. A lágy érintését a derekamon. A csókjának vadító ízét... De ezt a varázst, meg kellett, hogy szakítsam. Mikor elengedtem, a szemébe néztem és azt mondtam:
-Hagytad futni hagyni azt a lányt, aki mindent megtett volna érted...- suttogtam szinte már sírva.- Gratulálok.
Összetörve és hasogató fájdalommal de elengedtem, biccentettem a csajnak és elindultam a lépcsőn. Az ötödik lépcsőfoknál tartottam, amikor hírtelen meginogott a lábam, megszédültem és elájultam. Se kép, se hang... Csak a sötétség és gyengeség.

BEJELENTÉS!

Hello A.O.M loversek!! Nos, mint látjátok, nem résszel jöttem jelen pillanatban. :) Arra gondoltam, ha már van 2000 olvasóm, mi lenne, ha összehoznék egy kisebb BEMUTATÓT. Nagyon boldog vagyok, hogy ennyien olvassátok a blogom és, hogy ennyire jó véleménnyel vagytok róla. Külön köszönet Pannának és Zsófinak, akik mindig commentelnek, vagy megírják nekem üzenetben, mennyire tetszett nekik. Köszönöm mindenkinek, imádlak titeket. Itt a kis bemutató, ha valakit érdekel. Nagyon boldog lennék, ha javasolnátok vagy osztanátok. Előre is köszönet érte! Maradjatok velem. :) 

16. Rész - Kamu világban, kamu arcok, kamu szerelem, kamu harcok. De valós kudarcok.

Most jött el az a perc, hogy engem nem érdekel senki és semmi. Sophia is itt lakik hála istennek már egy ideje, szakítottak Theoval mert állítólag, Theo megcsalta... Na mindegy. Két hónap telt el a sulikezdés óta, de nem bírom tovább. Raul nem tartja be a fürdőszobai szabályokat, Carlos folyton benyit hozzám és nem csak mikor egyedül vagyok..., apa állandóan aggódik, anya azt akarja menjek el Carlossal mindehová, George meg nyíg mert nincsen barátnője. Sophia, Daniel és én vagyunk az egyetlenek akik nem őrültek meg?
-Elég legyen!- kiáltottam el magam.- Hát nem tudtok egy percre csöndben maradni? Ha nem fogjátok be, gyalog elindulok Buenos Airesbe. Elegem van mindenből! Kérem vissza a régi életemet!
Még mielőtt Carlos megszólalhatott volna, folytattam.
-És igen Carlos, visszavágyom azokhoz az emberekhez, akik legalább tiszteltek annyira, hogy nem nyitnak be hozzám, miközben a barátommal el vagyunk foglalva. Még Amanda is hiányzik! Emily is, pedig ő meg sem szólalt soha!
-Rosalyn, egyre jobb és jobb vagy. Komolyan most akarsz hazamenni?- kérdezte kicsit megszeppenve Raul.
-Otthon is tudok akármit kezdeni magammal. Buenos Airesben is lehetek híres. Nem akarom Californiát... Nem akarom ezt!- mutattam körbe.
-Régen annyira jó volt minden.- kapcsolódott be a beszélgetésbe George is.
Nagyon boldog voltam, hogy kiáll mellettem. Tudtam, hogy nem csak én akarok hazamenni.
-Szavazzuk meg.- javasolta anya.
-Drágám, ez nem így megy.- sóhajtozott apa.
-Én megyek!- nyújtottam a kezem.
-Én is!- szólalt meg egyszerre Carlos, Raul és George.
-A kistestvérem otthon van anyáékkal, nem maradhat nélkülem ott...- nyújtotta fel Sophi is a kezét.
Daniel volt az egyetlen, aki nem szólt egy szót sem, és a kezét sem emelte fel.
-Daniel fiam, te mit gondolsz?- kérdezte apa.
-Azt, hogy őrült mindenki, aki haza akar menni. Még te is Rosa.- nézett rám mérgesen.
-Tessék?- húztam fel a szemöldököm.
-Jól hallottad!- csapott az asztalra.- Eljövünk Buenos Airesből, hogy végre kezdjünk valamit magunkal, erre te vissza akarsz menni. Gratulálok.- tapsolt gúnyosan.- Kíváncsi vagyok, mit fogsz kezdeni otthon magaddal. Majd Carlos biztos elszórakoztat. De hogy én nem megyek vissza Californiából, az 100%.
Ekkor Daniel felállt, felment a szobájába és becsapta az ajtót.
-Hát... normális nap egy családban.- mondta Carlos.

Pár órával később, megálltam Dani szobája előtt. Úgy terveztem, ha kijön beszélek vele, de még enni sem jött ki. Semmi.
-Daniel, kérlek nyisd ki...
-Azt hittem, rég visszamentél a nyomortanyára.
-Nyisd ki!
Daniel kinyitotta az ajtót és megállt előttem.
-Mit akarsz?
-Figyelj, tudom, hogy dühös vagy de ne beszélj így velem megértetted?- fogtam meg a pólóját. Próbáltam kicsit menő lenni azzal, hogy megfogtam a pólóját. Csak, hogy észrevegye mit csinál.
-Nos szívecském...- vette le magáról a pólót, hogy ne tudjam rángatni.- Először is, nem értesz semmit. Másodszor, szerintem nem az húzott most ide, hogy milyen állapotban vagyok.
Tulajdonképpen, igaza volt. Az, hogy megláttam megint póló nélkül, adott egy kis löketet. Mindig is el voltam alélva ilyenkor, de most mikor dühös és szaporán veszi a levegőt, még vadítóbb és szexibb.
-Ha arra gondolsz, hogy le akarok veled feküdni, nagyon tévedsz.- közeledtem felé gúnyos mosollyal.
-A tekinteted nem ezt mondja babám.- húzott magához.
Nem bírtam ki. Mindenkinél tudok erős lenni, kivéve Danielnél. Nála végem van... Odahajolt a fülemhez és azt súgta:
-Annyira kívánlak ebben a helyzetben de a bökkenő az, hogy haragudni akarok rád.
És ekkor belemélyesztette a fogait a nyakamba. Persze nem fájt, de éreztem, ahogy kiszívja... Belöktem az ajtón és rá az ágyra. Levettem a pólóm és sajnos elkövettem egy nagy hibát. Lefeküdtem vele ilyen helyzetben...

Kábé három lehetett, amikor felkeltem. Szörnyen fájt a nyakam, a testem és minden egyes porcikám. Odafordultam Danielhez, aki természetesen ébren volt.
-Utállak, ugye tudod?- kérdeztem.
-Nem tudsz és én sem tudlak. Ez az élet.- cirógatta a hátamat.
-Miért akarsz itt maradni?- hajtottam a fejem a mellkasára.
-Mert itt vagyok valaki. Nem csak Daniel a 10.-es srác akitől félni kell, hanem Daniel a híres énekes srác, akit mindneki tisztel. Nagy a különbség Rosalyn. Elegem van a kétségekből érted? Imádom a sulit. Itt akarok maradni.
-Még akkor is ha rólam van szó?- néztem a szemébe.
-Nézd...- tolt el magától, hogy felállhasson.- Én...
-Ugye ezt nem gondoltad most komolyan?- álltam fel én is könnyekkel teli szemmel.
-Figyelj ide kicsim... Ez az egész cirkusz ami a családodban történik, elveszi az eszedet. Fogalmad sincs most arról mit gondolok én, nem is foglalkozol vele. Csak azzal, hogy te mit akarsz! Arra senki nem kíváncsi ÉN mit akarok?!- emelte ki az ÉN szót.
-Daniel, nekem nagyon is fontos mit akarsz! De ahogy ide eljöttünk, teljesen megváltoztál. Már nem az vagy, aki. Nekem nem vette el semmi az eszem, összekeversz saját magaddal.- mutattam rá.- Nem nekem vette el a családi problémám az eszem, hanem a tiédet vette el a Californiai élet drága szerelmem! Nem tudom, mondhatom e ezt egyáltalán, mivel amióta itt vagyunk, alig szólsz hozzám! Folyamatosan a haverjaiddal lógsz a suliban is, én meg egyedül. Logikus nem?!
Kicsit lehajtotta a fejét Daniel, mintha elgondolkozna mit is momdtam. De ez tényleg igaz. Amióta itt lakunk, hanyagol és a suliban is nekem kell megkeresnem állandóan. Nem vagyok pulikutya, ezzel remélem tisztában van.
-Nos, az emberek változnak.- vonta meg a vállát.
-Na de, hogy ennyire?- folyt le egy könnycsepp az arcomon.
Hátat fordítottam, hogy ne lássa mennyire összetörtem, majd kisétáltam a szobájából.

Egész délután bent ültem a szobámban a sarokban. Elgondolkoztam mindenen az elejétől. A legrosszabbak jutottak eszembe... Mi van ha csak arra kellettem neki? Nem. Az nem lehet. Ismerem Danielt annyira, hogy tudjam ez lehetetlen. Este vacsora előtt, kopogtak az ajtómon.
-Nem akarok látni senkit.- jelentettem ki határozottan.
-Ne már..- lépett be Carlos.
-Pont rád van most szükségem Carlos.- hajtottam a fejem a térdemre.
-Pedig nem megyek innen, még el nem meséled mi a baj.- ült le mellém.
Mivel tudtam, hogy úgysem fog elmenni innen addig, ameddig el nem mondom mi a baj, elkezdtem mesélni neki. Mindent elmomdtam az utolsó szóig és örültem, hogy valakinek kiönthettem a szívem.
-Szóval összefoglalva....- kezdte számolni az újján.- Daniel egy utolsó barom, vámpírosat szoktatok játszani és most kiöntöd a szíved nekem. Jól érzed magad?- nézett rám furán.
Muszály volt nevetenem, úgy éreztem Caros mindig itt volt mellettem és próbált segíteni csak nem hagytam.
-Tudod...- töröltem le a könnyeim.- Nem hittem, hogy egy nap ezt veled fogom megosztani te gabonapelyhely lopó majom.
-Tessék?- húzta fel a szemöldökét.
Nem akartam neki mondani, de nagyon hasonlítunk egymásra ilyen helyzetekben.
-Semmi.- erőltettem egy mosolyt.
-Na gyere, ne kuporodj össze mint George mikor meglát.
Megint nevettem. Felhúzott és lesétáltunk együtt a lépcsőn, nevetgélve.
-Nahát... mennyi idő is telt el?- nézte az óráját Daniel.- Azt hiszem, négy óra. De Carlossal jön ki a szobájából.- tapsolt gúnyosan.
Odasétáltam szép lassan, mindenki azt hitte, ott helyben lepofozom. De nem terveztem ilyet, pedig akartam. Megálltam előtte, belenéztem a szemébe és gúnyos mosollyal azt mondtam:
-Nos... az emberek változnak.
Majd elsétáltam mellette és leültem az asztalhoz.

Este bosszúra éhesen feküdtem le. Aztán jobban átgondoltam... Biztos, hogy ezt akarom? Ezt akarom tenni Daniellel? Nem... Erre még én sem vagyok képes. Elindulam, hogy bocsánatot kérjek, de az ajtó előtt Daniel állt.
-Pont most akartam bejönni... Várjunk. Te hozzám készültél?- fonta keresztbe a karjait.
Nem adom meg neki ennyire a megbocsátás lehetőségét, ne is álmodjon róla.
-Wc-re sem mehet az ember?- kérdeztem.
-Na de, hajnali 1-kor?- nevette el magát.
-Ez van.- indultam el.
Ekkor Daniel visszahúzott.
-Mit szeretnél Dani?
-Ne játszuk már ezt!
-Mit? Azt, hogy úgy beszélsz velem mint egy kutyával? Nem vagyok egy rongy. Nekem is vannak érzéseim.- toltam el magamtól.
-Figyelj, sajnálom. Nem akartam ezt az egészet, de nem tudok vele mit tenni.
-California elvette az eszedet. Undorodom tőled Daniel Weness.
És olyat tettem, amit nem kellett volna. Pofonvágtam... Annyira ég a tűz bennem, hogy nem gondolkozom...
-Én...
-Ezt megérdemeltem.- fogta meg az arcát.
Végül egy erőltett mosollyal a száján és könnyekkel teli szemmel biccentett egyet, majd ott hagyott. Percekig álltam az ajtóban ökölbe szorított kézzel. Észre sem vettem, hogy így tartom... Úr isten, mit tettem.