Lementem, hogy egyek valamit, mert szörnyen éhes voltam és mert még nem voltam teljesen kijózanodva. Na kit találtam a konyhánkban? Hát a "jóképű" és "szexi" Carlost, aki a gabonapelyhemet ette! A gabonapelyhemet! Az én gabonapelyhemet!
-Köpted ki de azonnal!- ordítottam rá.
Odamentem és elkezdtem ütni a fejét, miközben ezt kiabáltam:
-Köpd ki! Köpd már ki te nagy szőrös állat!
Tudom, elég durva voltam, de valahogy nem akartam bocsánatot kérni. Ahhoz túlságosan is fáradt voltam. Végül kiköpte! Győzelem!
-Így jobb?- mutatott a pulton lévő hányásra hasonlító, szeretett gabonapelyhemre.
-Nem a pultra értettem!- fogtam meg a fejem.
-Néha legyél kicsit egyértelműbb babám, mert nem lehet megérteni mit is akarsz.- rázta a fejét.
Én meg hálámból, a fejére öntöttem az egész tányér gabonapelyhet. Elpocsékoltam, egy ilyen emberre mint ő. De megérte! Ekkor George, ásítozva sétált ki a szobájából, egy szál alsógatyában.
-A drága gabonapehely!- fogta meg a fejét.
-Én inkább, azon aggódnék, hogy nem e jöttem ki a szobámból egy szál alsógatyában.- mutattam nevetve a gatyára.
Aztán csak annyit vettem észre, hogy Carlos is elkezdett nevetni. Bevallom, (annak ellenére, hogy valami elképesztő ronda és sosem borotválkozik) most az egyszer, nem csináltam semmit csak együtt nevettem vele. Majd észhez tértem és kidobtam a házból.
Egy fél órával később, felöltöztem és elsétáltam Sophihoz, hogy megbeszéljünk mindent. Becsengettem, de az ajtót nem a barátnőm, hanem az anyukája nyitotta ki.
-Jó napot, Mrs. Chroose. Sophia, itthon van?
-Szia Rosalyn, nincsen. A buliban maradt éjszaka. Bevallom, engem is bánt, hogy még nincs itthon, de megbízom a lányomban.- mosolyodott el.
-Ha gondolja, elmehetek érte.
-Annak nagyon örülnék Rosalyn, köszönöm.
Elindultam Theoék házához, hogy hazavigyem Sophiát. Természetesen, egyből tudtam mi fog rám várni odabent, ha bemegyek. Egy hatalmas kupi és két "ártatlan" lélek. Vettem egy mély levegőt mielőtt bementem, majd körülnéztem az alsó szinten, hogy nincsenek e itt véletlenül, de nagy "szerencsémre" nem voltak idelent... Muszáj volt felsétálnom az emeletre, hogy szólhassak Sophinak. Bekopogtam Theo szobájába és hát sejtettem mit fogok látni...
-Bocsássanak meg a zavarásért Mr. és Mrs. Stilton, de Mrs. Stiltonnak, már otthon kéne lennie, elég régóta.- hajoltam meg, hogy kifejezzem a tiszteletemet irántuk.
-Nem vagy vicces Rosalyn.- mondta a szokásos mondókáját a drága "ártatlan" barátnőm.
-Tudja, kedves Stilton kisasszony, az édesanyja kért meg rá, hogy vigyem haza. De azt hittem, ennyire nem lesz elfoglalt.- fontam keresztbe a karjaim.
-De művelt valaki.- nevetett fel Theo.
-Maga csak fogja be szépen Mr. Stilton. Éppen eleget tett...- csóváltam a fejem.
Persze örültem neki meg minden, de nem részegen kellett volna ezt az egészet. Jó tudom, Sophia nem volt részeg, de ő is ivott és Theo meg teljesen ki volt purcanva.
-Szedje össze magát Mrs. Stilton és induljunk hazafelé.- fordultam meg.
-Tudod... ha lenne rajtam ezen a takarón kívül más, már a koporsódat készítenék.- mosolygott gúnyosan Sophia.
-Édes drága barátnőm, nekem az is elég ha felöltözöl végre és észhez térsz.- nyújtottam rá a nyelvem. Visszamentem a nappaliba, hogy megvárjam még Sophia összekapja magát. Pár perccel később, hangokat hallottam a wc-ből.
-David, te mi a frászt keresel még mindig a klotyóra hajolva?- ordítottam le.
-Csak vizsgálgatom, milyen szép.- simogatta meg a wc-t.
-Te nem vagy normális, ugye tudod?!
-Ne kiabálj! Sírni fog a wc.
-David, a wc nem él. És te sem fogsz, ha fel nem állsz innen és haza nem mész.- válaszoltam halkan. Kisegítettem Davidet a nappaliba és már Sophia ott várt az ajtó előtt. Átadtam Theonak az ügyet, hagy foglalkozzon mással is azon kívül, hogy megismeri közelebbről a legjobb barátnőmet. Egy darabig szótlanul sétáltunk az utcán, de végül megtörtem.
-Milyen volt?- kérdeztem izgatottan Sophitól.
-Jaj Rosalyn... elképesztő volt. Kockás hasa van és annyira vigyázott rám még részegen is, hogy azt el sem tudod hinni! Imádtam.
-Többet ne is mondj, mert a végén még elképzelem és azt nem szeretném.
-Igazából, eddig is tetszett nekem Theo. Lassan megszerettem Thomas után... Ahogy közeledett felém, belezúgtam de teljesen.- álmodozott Sophia.
-Örülök nektek, de komolyan! Én nem sietek... ráérek. Daniel sem hozta szóba még, úgy hogy, nincs is miért aggódnom. Persze tisztában vagyok vele, hogy nemsokára erről is akar majd beszélni, de kivárom, hogy ő lépjen.- magyaráztam.
-Semmit nem mondott ami arra utalt volna?- kérdezte furcsán Sophi.
-Nem.... vagyis.. a kórházban azt mondta, kíván engem.
-Ott a pont, tapsot emberek, tapsot!- kiabált.
-Nem kell tudnia a városnak, remélem tudod.
Sophit hazakísértem, majd hazamentem, hogy felmehessek a szobámba gondolkozni. Hallottam, hogy üzenetet kaptam így hát megnéztem ki írt. Daniel volt az.
Elgondolkoztam rajta, talán lehet nem kellett volna ezt írnom, de rájöttem, hogy ez a helyes. Az én időm, nem most jött még el. Ha pedig eljön, azt én és Daniel is érezni fogjuk, ezt tudom.
