EPILÓGUS!

Hány év is telt el? Sejtésem szerint tizenhat. Daniel utasításai szerint, Becának tizennyolc évesnek kellett lennie ahoz, hogy megírjam az utolsó két oldalt. Miután elfogadtam a tényt, hogy a férjem nincs többé, tudtam, hogy el kell mennem valahová. Az eső még mindig szakadt, a cipőm teljesen át volt ázva, de nem érdekelt. Mikor Roy kinyitotta az ajtót, már a naplóval várt a kezében. Együtt érzően átadta én pedig semmit nem szólva átöleltem és szorítottam. Alig kaptam levegőt, csak sírtam és sírtam. De Roy-t ez nem érdekelte, csak még jobban szorított és azt hajtogatta "Minden rendben lesz." Én pedig hittem neki. És most itt ülök a földön harmincnyolc évesen és csak arra tudok gondolni, mi lenne velem nélküle. Persze még most sem vagyok készen arra, hogy ÚGY megérintsen. Akárhányszor próbálkozunk, mindig megjelenik előttem Daniel képe és sírva fakadok. Olyankor ő csak eltávolodik tőlem amennyire csak tud, hogy ne fájjon még jobban. Tudom jól, hogy ez az én hibám és Daniel tutira ordít velem odafentről, de nem tudok nem rá gondolni. Pedig jól tudom, hogy sokkal jobb helyen van. Ott nem bántják és nincsenek fájdalmai. De nem azért kaptam ezt a két oldalt, hogy Dani-ről írjak, hanem azért, hogy Beca is bekerüljön, a kis öcsikéjével együtt. A történtek után a Californiai házunkban maradtunk, majd egy idő után visszamentünk Buenos Aires-be. Nekünk itt a helyünk, hiszen itt kezdődött minden. És itt is fog végződni. 

Rob szépen és gyorsan növekedett. Kilométerekről hallani lehetett a hangját, tiszta apja. Élete nagyrészét az autókkal töltötte, most pedig minden hétán másik lányt hoz haza. Persze Rebeca ilyenkor mindig kiveri a hisztit, ugyanis mivel a lányoknál nincs ruha, ezért mindig a Becáét veszik el. Sok reggel hajtépéssel kezdődik. Hát nem aranyos a drága? Sok dolgot a keresztanyjától tanult el... Még az első szavát is. Rob első szava a macifasz volt, Sarah nénikéje után. Szóval mind a két gyerekem olyan csodás dolgokat tanult, hogy az valami hihetetlen. A többiek mindig sokat nevetnek ezen az asztalnál, de számomra nem igazán vicces... A feladatom az lenne, hogy ne engedjek meg ilyeneket a gyerekeimnek és mégis megtettem. Sophia ilyenkor mindig nyugtatni próbál, hogy a legjobb anya vagyok és nem tehetek róla, hogy furcsa családba keveredtem. Persze nincs még egy ilyen anya, de akkor is! Az Istenért, mégis milyen gyerek az, akinek az első szava macifasz? 
- Stoessel féle! - válaszolta erre a kérdésre mindig Martina. 
Egyébként elég sokszor előfordul, hogy segíti a fiamat, ugyanis ő eldöntötte, hogy zenész lesz. Beca viszont írni akar és járni a világot. Pontosan az lett belőle, amit szerettem volna. Álmodozó. Már az első napján a suliban is aratott!

Az én drága kislányom... Kiengedett minden állatot a ketrecből mert szerinte túl szűk volt a ketrec. Egész nap egy kád paradicsomszószban fürdettem, mivel a kis csillagnak a borzot is muszáj volt kiengednie. Aztán persze ő locsolgatott engem, mivel engem is belepett a bűz. Három napig a ház előtt ettünk a lányommal, mivel nem lehetett megférni mellettünk. De persze sosem volt szükségünk egymáson kívül senkire. Rob mondhatni inkább Roy-hoz kötődött, bár soha nem tudtam miért. Nagyon sokszor apának szólította kisebb korában, még Beca mindig Roy bácsinak hívta és érezni lehetett, hogy köztük a légkör is kicsit húzósabb. A lányom az apját akarta. Efelől nem volt kétségem. De hála Istennek, van mellette valaki, amit eleinte nem igazán támogattam. Ugyanis ezek ketten, hihetetlenül különböztek egymástól és eleinte még utálták is egymást. A szerelemeben viszont nincs határ... Ha egyszer a lányom szerelmes ebbe a szép szeműbe, akkor mit is tehetnék? Hagynom kell őt felnőtté válni. Azóta sem változott az irántam kimutatott szeretete. Minden nap elmondja hogy mennyire szeret engem. Kicsinek is mindig ilyen volt... Felhívatott az óvodából az óvónővel, hogy elmondhassa nekem, hogy alig várja, hogy hazaérjen és süssek neki palacsintát. Egy élmény volt felnevelni őket. 

Hol is folytassam... Sophia tizennégy évvel ezelőtt megszülte első gyermekét, akit Alisonnak nevezett el. Hogy imádtam a kis drágát... Az egészben a vicces az, hogy sokkal jobban hasonlít Raul-ra, mint az anyjára. Ez persze megőrjíti az édesanyját, hiszen mindig olyan gyerekről álmodott, aki olyan mint ő. De hát, az élet nem kívánságműsor, vagy Disneyland. Juliet és George elköltöztek Amerikába és összeházasodtak. Gyereket még nem terveznek, hiszen így is meggyűlnek a bátyámat ért problémákkal. Kirúgták a munkahelyéről és magukat is alig bírják eltartani, ugyanis J. fizetése nem elég kettőjük számára. Felajánlottam nem egyszer, hogy segítek nekik de nem fogadták el. Dani halála után be kell vallanom, elég nehéz időszakokat éltünk. Munkát kellett találnom, enni kellett adnom a gyerekeimnek és közben tartanom kellett magam a kedvükért. Nehéz volt és elég sokszor fordult elő, hogy azt mondtam elég volt. Senki nem volt mellettem abban a két évben, mert mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot. Nem voltam hajlandó beszélgetni Sophián és Sarahn kívül senkivel. Mindenkit kitaszítottam magam mellől. Aztán szentestére meghívtam mindenkit vacsorázni és akkor jöttem csak rá, hogy ezek azok az emberek, akik segítettek nekem és csak miattuk vagyok még életben. Szóval, most itt vagyok és a feladatom az, hogy minden lehetséges dolgot megtanítsak a gyerekeimnek, amire szükségük lehet valaha az életben.

Na és, hogy velem mi történt azután?  Elolvastam a naplót. Olyan dolgokról szereztem tudomást, amiről életemben nem hallottam. De a legfontosabban sikerült kiderítenem... Őszintén szeretett engem és soha nem érdekelte, milyen hülyeséget csináltam, ő akkor is szeretett. Még mikor külön voltunk, akkor is mindig rólam írt és már azóta tudta, hogy meg fog halni, mióta megismert. Azt hiszi tönkretett engem, amiért képes volt maga mellett tartani. Bár elmondhattam volna neki... Ha ezt tudtam volna, elmondom neki, hogy nem az ő hibája volt. Hogy életem legszebb évei voltak és nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért képes voltam egyedül hagyni ilyen helyzetben. De úgy volt, ahogy azt Daniel mondta. Megtaláltam őt újra valaki másban aki elég régóta van mellettem ahoz, hogy tudjam, ez az ő műve volt. Tanár vagyok Rebeca iskolájában, ha még nem említettem volna... Egy szép napon, mikor Daniel harmincadik születésnapja lett volna, teljesen szét voltam szórva és azt sem tudtam, mit csináljak. Hatalmas nagy szerencsémre, leejtettem az összes könyvet a kezemből és pont azon a helyen, ahol régen... Lesütöttem a szemem és megszorítottam a kezet, ami a könyveimen pihent. Hírtelen úgy éreztem, mintha hátulról valaki megsimította volna a vállam... Akkor már tudtam. Éreztem, hogy mellettem van és, hogy ő intézte így. Nyolc év után, végre megtaláltam és ki más lett volna, ha nem maga Roy Zakhlos? Csak bámultam őt és minden erőmmel azon voltam, nehogy a karjaiba vessem magam. Ő pedig felvetette azt a féle félmosolyt, amit csak Danitől kaphattam meg. Aztán, hogy később mi lesz? Azt majd a lányomtól megtudjátok. És hát sajnos, az a történet sem marad bonyodalom nélkül. 

                                                      Rosalyn Parks.

80. Rész (Befejezés) - All of me, loves all for you.

Drága olvasóim... :')

Nem is tudom, hol kezdjem, mivel lehetséges, hogy egy mondtat után, mindenki könnyekben fulladozik majd, ahogyan most én is, hogy be kell fejeznem e csodálatos történetet, amiről kisiskolás korom óta álmodoztam. Nehéz, egyszerűen szörnyű és darabokra törtem, de hé, hiszen még nincs vége. :) Hamarosan visszatérek Rebecával és az ő eszméletlen személyiségével. De az nem lesz olyan, mint amit Rosáékkal átéltem. Természetesen Beca sem sokban különbözött a szüleitől, de Rosalyn mindig csak Rosalyn marad és senki nem fogja tudni helyettesíteni. Egy idő után viszont majd ő is eltűnik a befejezett blogok tengerében és senki nem fog emlékezni a nevére. De ez a harmincerzer olvasó rengeteget jelentett nekem. Mind a harmincezer. Mindenkit úgy szerettem, ahogy volt és csak hálát tudok adni nektek azért, hogy megváltoztattátok az életemet. Köszönöm nektek, komolyan mondom! Na és persze Rosának és Daninek, hogy tovább élnek majd a fejemben, ahogyan a szívemben is. Örökre bezártam őket oda és megesküszöm nektek, soha nem fogom kiengedni őket onnan. Köszönök mindent... :') Sok nyálas piszival: Fruzsina

Ki hitte volna, hogy ez a nap is elérkezik az életemben. Az utolsó amit a férjemmel tölthetek. Az utolsó, hogy elmondhassam neki, mennyire szerettem és, hogy fogom is. Minden erőmmel azon leszek, hogy ez a szörnyű nap, valamilyen szinten boldogan érjen véget neki is és nekem is. Bár nem hinném, hogy ugrálni fogok örömömben. Szükségem volt és szükségem is van a férjemre, aki többet nem ad puszit a homlokomra, mielőtt elalszom. Aki nem fog a karjai közé zárni, ha rosszul érzem magam. Aki nem fog bámulni azokkal a szikrázó, zöld szemeivel. Akinek a szájából soha többé nem fogom azt a szót hallani, hogy szeretlek. Soha többet. Emlékszem, mikor életemben először megláttam őt. Kicsi volt, a haja a szemébe lógott állandóan és a fél feneke mindig ki volt az óvodában. Már akkor is védelmezett engem és soha nem okozott csalódást, ahogyan máskor sem. Nehéz múltunk volt, ezt be kell, hogy valljam nektek. Mert most hozzátok szólok. Én, Rosalyn Weness, akinek teljesen megváltoztatta az életét ez az eszméletlen ember, akit Daniel Weness-nek hívnak. És akivel a közös jövőnket tervezgettük. Annyi, de annyi tervünk volt még... De nem szabad arra gondolni, ami megtörténhetett volna. Csak arra, ami már megtörtént és amit örökre a szívembe zártam. Egyesek úgy gondolják, egy könnycseppet sem ejtettem a mai nap folyamán. Pedig hogyne ejtettem volna... Rengeteget. Csak sírtam és sírtam, már egyáltalán nem érdekelt, ki hallja. Minden egyes ruhámat egyre nehezebb volt beraknom a bőröndömbe... Egyik ruha jött a másik után és én úgy éreztem, itt helyben elájulok és soha többet nem kelek fel. De nem így történt. Vártam, mikor koppan a fejem a padlón, de nem történt semmi. A kezem szinte már magától rakosgatta a ruhákat és már fogalmam sem volt arról, miket rakok be és miket hagyok itt.

- Rosalyn... - lépett be Sophia. - Itt van a taxid, ami elvisz Californiába. 

Kisírt, vörös szemeimmel felnéztem rá és vetettem felé egy félmosolyt. 

- Azonnal indulok is, csak fel kell kelnem innen. 

Ekkor Sophia megállt előttem, felhúzott az ágyról és magához ölelt. 

- Rosalyn... Hidd el, te nem tehetsz semmiről. De meg kell értened Daniel-t, ahogyan mi is megértjük. Megértjük miért van elege mindenből. Így élni, ahogyan neki kell, nagyon fárasztó. De Daniel elszánt és jól tudja, hogy itt az idő. Ezt mindenki tudja. A dolgai már nem fognak jobbra fordulni az életben. És a legjobb amit tehetsz az az, ha mellette vagy. Mert mellette kell lenned! 

Ott abban a pillanatban megtörtem. Sophia vállára hajtottam a fejem és csak sírtam. Annyira fájt és idegesített, hogy tehetetlen voltam. Mert nem tehettem semmit azért, hogy Daniel életben maradjon. Nem akarom azt nézni, hogy fájdalmai vannak éjszaka vagy azt, hogy vért hány. Nem akarom szenvedni látni. Utáltam, ha fájdalmai voltak az éjjel és emiatt felriadt mellettem. Olyankor órákig öleltem és meséltem neki valami szépet. Két emberről, akiknek soha nem kellett volna találkozniuk, de most még is van két csodás gyermekük és egy pszichopata családjuk, akiket annyira imádnak. Sokszor felnevetett, mikor felidéztem egy-két emléket. Mert abból rengeteg van. Szívem szerint ha most tehetném, visszatekerném az időd a suli kezdetéhez és minden egyes nap megismételném a pillanatot, mikor belenéztem abba a szempárba. Mert az a perc volt az, ami gyökerestől megváltoztatott engem és a körülöttem lévő dolgokat. Most annyira el akarnám mesélni, de nem tehetem... Hiszen, minden szerelem a síron túl is él. Ez így van rendjén. De többet akartam... Több napra volt szükségem, mint amennyit kaptam és Istenem, de szeretnék az enyéimből adni Daniel-nek, amire szintén képtelen voltam. Nem változtathattam meg ezt a napot, még ha akartam se volna. A dolgom most az, hogy mellette legyek, amikor a lelke elhagyja a testét és otthonra lel valami ismeretlen világban, ahová ha valaki egyszer eljut, többé nem lesznek fájdalmai. Daniel egy ilyen helyet érdemel és ha rajtam múlik, meg is fogja kapni. 

Mindenki lent várt rám a nappaliban. Szenvedve és keseregve, de lerángattam a bőröndöt a lépcsőn, és a vicces az egészben, hogy senki nem nevetett. Pedig ha most nem lennénk ilyen helyzetben, mindenki szakadna a nevetéstől. De ez most nem az a műsor. Úgy döntöttem, hogy egyedül megyek. Akármennyire Rebecát és Rob-ot is kötelességem lenne vinni, nem tudnék egyszerre három felé figyelni, ami azt jelentené, valakinek jönnie kéne és a vége az lenne, hogy mindenki elindul. De ezen egyedül nekem kel átesnem, a többiek nélkül. Csak Dani és én, mint mindig. A gyermekeimet megpuszilgattam százszor, ahogyan Sophiát és a többieket is. Láttam rajtuk, hogy nagyon is jönni akarnak, de nem engedhetem meg magamnak most ezt a luxust. Még vetettem feléjük egy utolsó pillantást, hogy minden rendben lesz e, de ők továbbra is csak kikerekedett szemekkel bámultak rám. Ami azt jelenti, miután a kórházba értem, két órával később az ajtóban fognak kukucskálni és azt fogják hinni, nem veszem majd észre őket. Ami azt is fogja jelenteni, hogy tutira bele fogunk keveredni valami zűrbe, mint mindig. Mindenesetre hagytam, hagy csinálják csak. Tudják, hogy kell egy kis idő, még elbúcsúzkodom és azt ki fogják várni. A sofőröm legalább igazán kedves embernek látszott. Segített begyömöszölni a bőröndömet a kocsiba, aztán kinyitotta nekem az ajtót. Még egyszer visszapillantottam a házra, majd beszálltam a kocsiba. 

Egy ideje már utaztunk. Én a tájat bámultam de a szemem sarkából láttam, hogy engem bámul a sofőr a visszapillantóból és jól tudtam, hamarosan meg is fogja kérdezni miért sírtam át ezt a két órát, semmit nem szólva. 

- Bocsásson meg kisasszony... De egyszerűen szörnyű azt nézni, ahogyan kifelé bámul az ablakon és közben sír. Megkérdezhetem öntől, mi történt? 

- Ez nagyon hosszú történet uram és nem elegendő a Californiába vezető út, hogy elmesélhessem. - töröltem le egy elszabadult könnycseppet. 

- Felőlem kezdheti Ádámtól és Évától is. Fogja rövidre. 

És ekkor elmeséltem neki. Elmeséltem, hogy volt egyszer egy ember akit annyira szerettem, hogy bármit megtettem volna érte. Akármit. Hogy a középiskolás éveinket együtt töltöttük, majd Californiába költöztünk és külön voltunk egy évig. Hogy született egy csodás kislányunk akit mindig a jóra neveltünk, még ha volt egy elmebeteg nagynénikéje, akkor is. Elmeséltem, hogyan vettem észre, mennyire megbetegedett... Itt végleg elszabadult a pokol. Sírni kezdtem, ismételten...

- Az én hibám volt... Ha időben észreveszem és odafigyelek rá, nem történik ez! Mindig mást hittem... Abban a hitben éltem, hogy megcsal, de hiszen a férjem, bíznom kellett volna benne és a fogadalmában! Mindent elcsesztem és saját magamnak köszönhetem, hogy soha többé nem hallgatom szívének dobbanását és azt, ahogyan a levegőt veszi. Vagy ahogyan nevet... Ó istenem, de még, hogy nevetett! Az egész házat betöltötte a nevetése, amit imádtam. Egyszerűen öröm volt vele élni és esküszöm soha nem felejtem el a napot, mikor elmondta mennyire szeret engem. Vagy, mikor Rebeca megszületett. Soha nem akarta letenni, pedig elmagyaráztam neki, hogy szüksége van az alvásta, a saját ágyában. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondta volna el neki vagy százszor a történetünket. Még titkokat is mesélt neki, amikről mai napig nem tudok és nem is fogok tudni... Egyet viszont megígértem neki. Hogy ott leszek, amikor meghal. Ezért is utazok majdnem öt órát, hogy találkozhassak vele. Még egyszer utóljára. Látnom kell addig, még a szíve meg nem szűnik dobogni.

Kevéssel tíz óra előtt érkeztem meg Californiába. Felnéztem a kórházra és elkapott a hányinger. Kótyagosan körülnéztem hol egy jó nagy méretű bokor, de itt nem volt semmi csak hatalmas felhőkarcolók és beton. Átvettem a bőröndömet a sofőrtől, a kezébe nyomtam a pénzt, köszönetet mondtam, aztán rohantam is befelé. A recepción egy öreg nő állt és a számítógépen írt valamit. 

- Elnézést, nem tudná megmondani, hol találom a mosdót? 

- Egy pillanat! - emelte fel a kezét. 

Remek. Nem elég, hogy össze fogom hányni magam, még bunkóznak is velem. 

- Nagyon kérem... Csak a mosdót szeretném használni és nagyon sürgős. 

De a nő újra csak felemelte a kezét. Olyan ideg keletkezett bennem, hogy azt hittem felrobbanok. A gépház eleje pont felém volt, így sikeresen kinyomtam a gépet, majd mélyen a nő szemébe néztem. Egy csomó ember a várakozóban ült és mind engem figyelt. 

- Ide figyeljen... A férjemnek ez az utolsó napja ezen a világon és szeretném meglátogatni. De előtte szükségem lenne nyugodtan használni a mellékhelységet, ha lehetséges! Szóval megtenné kérem, hogy megmutatja merre van az a hülye mosdó és, hogy melyik emeleten találom a férjem?!

A nő csak bámult rám, majd elvezetett a folyosó végére, ahol a mosdó volt. Épp beértem, mielőtt hányni kezdtem. Lerogytam a hűs, csempézett padlóra, a hajam a homlokomhoz tapadt és nekitámasztottam az arcomat a hűvös falnak. Nem voltam felkészülve erre. Nem akartam újra kudarcot vallani. Nem akartam, hogy végig kelljen néznem, ahogy Daniel meghal. Egy jól hallható öklendezés után, újra elhánytam magam.

 Miután kijutottam a mosdóból és megtudtam, hogy Dani a tizediken van, sikerült leküzdenem egy csésze kávét, aztán erőt vettem magamon és a lifthez sétáltam. A szívem majd kiugrott a helyéről a kezem pedig reszketett az idegességtől. Aztán a lift egyre jobban emelkedett... Második, harmadik, negyedik emelet és így ment tovább... Én pedig minden egyes emeletnél újra és újra hányni akartam. De mielőtt megtehettem volna, már kinyílt a lift ajtaja és a tizediken találtam magam. A lábaim pedig maguktól mentek. Fogalmam sem volt róla, hová tartok, csak azt, hogy meg kell találnom Dani-t. Minden egyes szobába benéztem, aztán elérkeztem a 120/C szobához, aminek zárva volt az ajtaja. Vettem egy mély levegőt, majd kinyitottam és beléptem rajta. Szép szoba volt, meg kellett hagyni. Sárga falai tele voltak festményekkel. Végül az ágyra pillantottam. Ő pedig ott ült és szélesen mosolygott rám. Ott helyben sírni akartam és kiabálni... Elmondani neki, hogy mennyire szeretem és, hogy mennyire sajnálom, de semmit nem tudtam kinyögni. Csak bámultam azt az elaléló mosolyát és én is viszonozni kezdtem, kissé elpirulva, mivel elég régóta nem láttam és hirtelen úgy éreztem, mintha újra beleszerettem volna. 

- Ezekért a pillanatokért megérte az újraélesztés. 

Meglepetten felkaptam a fejem, de ő még mindig mosolygott. 

- Hogy érted azt, hogy újraélsztés?!

- Tegnap este a szervezetem feladta a szolgálatot, szóval... Újraélesztettek. Mert mindenképp látnom kellett téged. 

Leültem mellé egy székre és megfogtam a kezét. 

- Soha nem értettem, hogy tudsz beszélni ilyen semlegesen komoly dolgokról. - sóhajtottam. 

- Ugyan. Ismersz engem, tudod, hogy nem érdekel. Istennek biztos oka van arra, hogy elvegyen tőled. Mert hát...

- Miért nem mondtad el? - vágtam a szavába egy könnycsepp kíséretében. 

- Rosalyn... 

- Nem, nem akarok kifogásokat! Elég volt... Az igazat akarom Daniel, mert soha nem tudhatjuk, mikor hagysz el engem!

- Először is... Biztos lehetsz abban, hogy még pár óráig nem. Másodszor, mert nem volt más választásom. Mikor megismerkedtünk, még nem tudtam biztosra, mi fog történni velem, de sejtettem. Aztán később Californiában mikor koncertezni kezdtem, előjöttek a lila foltok a hátamon. Akkor már tudtam... Tudtam, hogy meg fogok halni. Szépen sorjában jöttek a tünetek egymás után, majd elvállaltam a kemoterápiát, de semmiben nem segített. Őszintén szólva, gyűlöltem. Miután fogyni kezdtem, abbahagytam mert tudtam, hogy semmi értelme. Ezért jártam el olyan sokat otthonról. Aztán te elhagytál, a betegség meg csak rosszabbodott szóval mindent elintéztem. Minden ott van, ahol lennie kell. 

- Pedig nem is nézel ki olyan rosszul. - szipogtam. 

- Ó, dehogynem! Nézz csak rám. Vézna vagyok és elmebeteg, amiért nem engedtem levágatni a hajam a kemónál. Megértem, hogy találjanak más módszert, mert a hajamat azt nem adom. Csoda, hogy még nem hullt ki az összes... 

Nevetve megfogtam a szabad kezét és összefűztem az ujjainkat. Éreztem, hogy megszorítja a kezemet. Végigcsókoltam az ujjperceit. A testét addigra már nagyon jól ismertem. Olyan közel hajoltam hozzá, hogy egy levegőt szívtunk. Belevesztem az arcába és közben a haját, a bőrét simogattam, a könnycseppek pedig egymás után folytak végig az arcomon. Ő közben elmélyülten tanulmányozott, mintha minden egyes porcikámat el akarná raktározni magában. Éreztem, hogy a teste kezd egyre jobbal elernyedni, amit nem engedhettem meg magamnak ebben a pillanatban. Megcsókoltam, megpróbáltam visszarángatni. Az arcába csorgó könnyeimtől sós lett a bőre, Daniel pedig csak egyre jobban szorított magához. Én pedig úgy éreztem, a testünk összeolvad, mint a régi szép időkben. Közben át akartam adni neki valamit... Neki akartam adni minden csepp életet, hogy arra kényszerítsem, éljen. Mert rájöttem, hogy félek nélküle élni... Megpróbáltam szavak nélkül a tudtára adni, hogy valaki még mindig szereti őt. Ó, de még mennyire szereti.

Végül megadta magát. Levegőt kapkodva elhúzódótt tőlem és közben mosolygott. 

- Téged aztán nem lehet ilyen könnyen itthagyni, asszony. - lehelte. 

Önelégülten a mellkasára fektettem a fejem és lehunytam a szemem. Beszívtam azt a csodás illatát és közben hallgattam szívének dobbanását. Már nem volt olyan, mint régen. Lassabb volt, kisebb dobbanásokkal. Akkor már tudtam, hogy nincs sok időnk. 

- Mindigis makacs voltam... Emlékszel, mikor Californián veszekedtünk? Akkor sem hagytam magam. Pedig te voltál a tét. Tényleg ennyire makacs lennék?

- Most nem tudom, hogy hazudjak, vagy az igazat mondjam? 

Finoman rácsaptam a mellkasára és hangosan felnevettem. 

- Ne haragudj, hosszú fülü nyuszim, de a helyzet az, hogy igen. Nagyon makacs vagy, ezért nem akarsz elengedni. - simított végig a hátamon. 

Megpróbáltam minél jobban hozzásimulni, hogy tudassam vele, eszem ágában sincs elhagyni őt. 

- Daniel... Ha van még valami mondanivalód, azt kérlek most mond el, mielőtt túl késő lenne. 

- Tudod, Parks... Sajnos sok olyan dolog volt, amit nem oszthattam meg veled. Például Rebeca rengetegszer volt velem vizsgálaton. Amilyen okos, biztos észrevehette, hogy valami nincs rendben, de akkor is kicsi. Így jól tudtam, hogy semmit nem fog tudni mondani neked. 

- De az első szava mégis a "baszki" volt. - fogtam meg a fejem. 

- Ugyan már, nem voltunk mi olyan rossz szülők!

- Daniel, a gyerekem még nem volt két éves, mikor kimondta ezt a szót! Ráadásul, egy olyan dalt énekeltünk neki mikor ordított, amit éppen aznap hallottunk a gyerekműsorban. És hagytam, hogy tévét nézzen Sophiával, aki szintén kiabált a gyerekem mellett! Mégis milyen szülő az ilyen?! 

- Drágám, már megtanulhattad volna. A Weness családban nincs olyan ember, aki ne lenne elmebeteg. 

Válaszképpen csak lelkesen bólogattam. Ezután egy kicsit elcsendesedtünk... Csak visszaemlékeztünk a régi időkre, mikor még nem kellett azért aggódnom, hogy fogom eltartani a két gyermekemet. 

- Viszont van még valami... 

Felkaptam a fejem és mélyen a szémebe néztem. 

- Amióta édesanyám meghalt... - kezdett bele. - Több mint tíz naplót írtam tele az érzéseimmel és a gondolataimmal. Olyan volt, mint egy folyton visszatérő sorozat. De az utolsó a legfontosabb, amiben te szerepelsz, Rebeca és Rob. Mindent leírtam benne, a találkozásunk kezdetétől, a végéig. Amikre eddig nem kaptál választ, azokat megtalálod abban a naplóban, amit odaadtam valakinek és el kell, hogy menj hozzá. Hagytam neked két oldalt. Szeretném, ha te fejeznéd be ezt a történetet. Mindenképpen neked kell befejezned... 

- De Daniel, azt sem tudom kinél van! 

- Segítek egy kicsit. Ez az ember, a világmindenségnél is jobban szeret téged és veled fog maradni a jövőben, mert megígérte nekem. 

- Hiszen van vagy három lehetőség! - háborodtam fel. 

- A szíved mélyén te is jól tudod, ki az a személy, drágám. De most figyelj rám... Tudom, hogy nehéz ez a nap neked. Mert hidd el, nekem is. Megszegtem az ígéretemet, miszerint soha nem hagylak magadra. És most itt kell, hogy hagyjalak téged. Az erőm egyre jobban fogy és lassan kénytelen leszek lehunyni a szemem és eltávozni valami ismeretlen világba, amit még nem is ismernek az emberek igazán. Egy valamit meg kell nekem ígérned Parks! Úgy neveled a gyermekeinket, mint ahogyan még egyedülálló anya ként soha senki! És ami a legfontosabb, azt akarom, hogy élj! Mert élned kell tovább az életed, még ha én nem is leszek a részese. Azt akarom, hogy találj rá újra a szerelemre. Hidd el, ez a személy félig én leszek és rá fogsz jönni, miért. Tudni fogod ki ő, amint megtörtént, ezt garantálom neked. Viszont most ell kell, hogy szomorítsalak Rosalyn... Nem bírom ezt tovább. A sok szenvedést, fájdalmat. Jobb hely lesz a világ Daniel Weness nélkül. 

- Kérlek ne mondj ilyet... - fogtam meg az arcát. 

Mikor belenéztem villogó zöld szemeibe, már nem láttam a szikrát. Csak a halványulást és az erőtlenséget. Tudtam, hogy hamarosan be fog következni... A dolog, ami életem fordulópontja lesz. 

- Ennek a tuskó embernek lehetne még egy utolsó kívánsága? - simított ki egy hajtincset az arcomból. 

- Életem, bármit megteszek neked, amivel megkönnyíthetem a mai napodat... 

Újból sírni kezdtem, mivel már nem tehettem semmit. Csak egyetlen egy dolgot. Teljesíteni Daniel Weness utolsó kívánságát. 

- A fenébe is, rohadtul megalázó idebent meghalni. Ki akarok jutini innen Parks... Most, ebben a pillanatban! Inkább a szabad ég alatt szeretném, ha bekövetkezne, nem pedig idebent egy kórházi ágyon. 

- Daniel, odakint szakad az eső, kétlem, hogy bárhogyan meg tudnám ezt oldani... 

- Te talán nem, de ők igen. - bökött az ajtó felé. 

Mikor odapillantottam, megláttam a családomat, Sophi kezében Becával, aki úgy vigyorgott mint a tejbetök mikor meglátta az apját, Roy kezében pedig Rob-val. Eszméletlen látványt keltettek így együtt. 

Odasétáltam a fiamhoz, kiemeltem Roy kezéből, majd odavittem az édesapjához. Mikor meglátták egymást, azt hittem sírva fogok fakadni. Rob a kicsi kezével megérintette Dani arcát, majd halkan gügyögött valamit és elmosolyodott. Soha életben nem láttam még ehhez foghatót. Így, hogy elnéztem őket rájöttem, még sem leszek olyan rossz anyuka, mikor majd elérkezik a pillanat... 

Még a fiúk ottmaradtak a kicsikkel és Dani-vel, Sophiával belógtunk a raktárab fehér köpenyért. Nem volt túl nehéz dolgunk, ugyanis a raktár ajtaja nyitva volt. 

- Most komolyan? Mr. Dick?! Hogy lehet valakinek ilyen neve... 

- Jobb választás, mint Mrs. Punny, szóval... Be kell érnem ennyivel! 

- Nem lesz kicsit furcsa, hogy férfi vagy? - nézett rám kikerekedett szemekkel. 

- Nem hinném, hogy a mai napon a nemem a legnagyobb probléma.

- Tudom és sajnálom, rendben? Nem akartalak megnátni... Csak próbáltalak felvidítani az idióta vicceimmel, de tudod mit, én maradok Mrs. Punny és mindenkinek jobb lesz így. De még mindig nem tudjuk, honnan szerezzünk kerekesszéket. 

Mikor kiléptünk a folyosóra, senki nem járt éppen arra, így bátran sétálgathattunk. Aztán váratlanul szembejött velünk egy kedves nénike, aki tolta a kerekesszéket. 

- Elnézést! - szólította le Sophia. - Nem tudnánk elkérni öntől a széket? Nagyon szükségünk lenne rá, most azonnal. 

- Mi olyan fontos? - kérdezett vissza flegmán. 

- Konkrétan egy élet, egyébként ennyi. Szóval ha nem bánja kedves néni, most elviszem a széket és maga szépen megvárja, még visszaszolgáltatom. Addig olvasson valami magazint a ráncok eltüntetéséről. 

Miután Sophia átvette a kerekesszéket és rohanni kezdtünk a folyosón, akkor jöttem rá, hogy mire is vállalkoztam. 

Visszaérve a szobába, egyre rosszabb volt a helyzet. Daniel csúnyán köhögött és a szeme is vérben állt. A szikra végleg eltűnt, a csillogással együtt... 

- Kicsim. - guggoltam le mellé. - Ki foglak vinni innen, megígérem neked. De kérlek... Tarts ki addig. Nem tudom mit teszek, ha a folyosón feladod. 

Nem szólt semmit, de alig felismerhető félmosolyáról tudtam, mit akar mondani. Ki fogja bírni, már csak azért is, mert ő Daniel Weness. Roy és Raul átemelték Dani-t a székbe, majd ráterítettek egy pokrócot. 

- Nos, haver... Mit szeretnél? Ki menjen veled? 

Ekkor egyedül rámpillantott, ami azt jelentette, egyedül kell, hogy végigcsináljam. Vetettem egy szánakozó pillantást a többiek felé, aztán elindultam Dani-vel az udvarra. 

Talán itt lehetett az a pont, mikor ráébredtünk, hogy most mind a ketten külön utakon folytatjuk tovább. Ő folytatja az övét egy új világban, én pedig maradok a sajátomon. Mert így kell történnie... Csodálatos öt évet éltem át mint szerető, menyasszony és anya. Egyik sem lehettem volna nélküle. Már egy ideje áztunk, mikor egyszer csak az eső elállt és kisütött a nap. Soha nem láttam még ehhez foghatót, olyan volt, mint egy isteni jelenség! Egy jel arra, hogy eljött az idő. Letérdeltem Daniel elé és mélyen a szemébe néztem. Kétlem, hogy érteni fogja, amit most mondani fogok, de muszáj... Még egyszer. 

- Daniel Weness, megváltoztattad az életemet. A napjaim nélküled üresek voltak és hamar teltek. De miután megismertelek, soha többet nem akartam elszakadni tőled. Már akkor tudtam mindezt, mikor megláttalak az iskolában. Tudtam, hogy te leszel az, akivel összekötöm az életemet. És tudom, arra kértél, hogy tanuljak meg újra szeretni és bízni valakiben, de nem várhatod el tőlem, hogy másnap már mással legyek. Ezt nem kérheted tőlem, mert te vagy az, akit szívből szeretek. Csak te és senki más. Köszönöm neked ezt a mozgalmas öt évet, amiből egyet külön töltöttünk és amit nagyon meg is bántam... Talán ha... 

- Soha ne mond ki még egyszer, hogy ha... - suttogta. 

Úgy éreztem, ekkor ismertemeg igazán a férjemet. Még a halál pillanatában is képes jó tanácsokat adni és közben mosolyogni. Mert mosolygott. Tudtam, hogy lát valamit, de nekem nem most jött el a pillanat, hogy én is láthassam. De itt a bizonyíték... A tényleges bizonyíték arra, hogy van valami odaát és egyszer majd én is megjárom ezt az utat. Az én időm viszont nem most jött el. Mikor visszanéztem Daniel-re, engem bámult, sőt, inkább csodált. Utolsó leheletével próbálkozott... Annyira mondani akarta a szót, de annyira, hogy rossz volt nézni, ahogyan erőlködik. Én pedig hallani akartam még utoljára az ő szájából, de jól tudtam, hogy nem fog menni neki. 

- Én is szeretlek téged... - gördült le egy könnycsepp az arcomon. 

Aztán... Szépen lassan lehunyta a szemét, vett egy utolsó nagy lélegzetet és utána megállt. Már nem mozgott fel-le a mellkasa és már nem mosolygott többet. Csak ült ott a székben, elázva, mozdulatlanul. Megszorítom Daniel kezét, imádkozom érte, hogy ha elég erőteljesen teszem, még visszahozhatom az életet a testébe. Nem tudom mennyi időbe telt, még ráeszméltem, hogy ez nem fog bekövetkezni, ő pedig elment. Mikor odáig elértem, úgy éreztem minden erőm elhagyott. Az egész bensőm sikolt egy utolsó csókért, még egy szóért, egy pillantásért és még annál is többért. De ezek mind elmaradnak, a férjem pedig halott marad. Én pedig csak továbbra is szorítom a kezét, a vizes fűben térdelve és éneklem a dalunkat, amit oly régen ketten írtunk. A címe pedig, All of me, loves all for you. 

Vége.