79. Rész (Rosalyn és Roy szemszöge) - És akkor...

Rosalyn

Eltelt egy hét. A hasam még mindig nem nézett ki túl jól, de Roy folyamatos ittléte és Sophia két percenkénti telefonhívásai sokat segítettek a gyógyulásban. Vagy hatszor megkérdezte, kérek e ropit és nekem hatszor kellett elüvöltenem, hogy nem kell ropi! De hála az égnek, Roy védelmező karjai között végre elhagyhattam ezt a krumpli szagú helyet, kezemben a késemmel. Még jó, hogy visszaszolgáltatták... Kiérve a friss levegőre csak újra szembesülnöm kellett a gondjaimmal és mint a szembe jövő szél, úgy csapott meg Daniel halálának gondolata. Egy pillanatra megingott a lábam, de sikerült megtartanom az egyensúlyom. Arra gondoltam, mit fogok mondani neki, mert fogalmam sem volt hol kezdjem el... "Szia, hallottam meghalsz, jöttem beszélgetni..." Azért ez beteges. Daniel mégiscsak a férjem! Azt szeretném, ha én lehetnék az utolsó ember akire felnéz. Aki a halála pillanatában is mellette van. Aki szeretettel néz rá. Én akarok lenni az az ember. Ezek a gondolatok keringtek a fejemben amikor kiszálltam a kocsiból. Váratlanul üvöltözést hallottam. A házunk előtt kisebb tömeg gyűlt össze. Először azt hittem valami baj történt, de aztán megláttam Sophiékat az ajtóban, kezében Becával. Mellette pedig Raul, Robal, aki lelkesen próbálta leszakítani az egyik gombot az ingjéről. De legalább nem a mi házunkban van az ingyencirkusz. Egy újabb epizód egy olyan sorozatból ami bemutatja  a házas élet nehézségeit. Számunkra nem volt újdonság, hogy Peter csalja Kirát, de hát úgy látszik, Kira számára az volt.
- Azt hitted teljesen hülye vagyok? Láttam az üzeneteiteket Peter, mindet! Cicus, mi? Majd adok én neked olyan cicust!
- De szívem... Ez nem úgy van, ahogy te azt gondolod.
- Azért léptem fel a facebookodra, hogy meg tudjam nézni mikor kell elmennem a rohadt savanyúságodért! Erre ott az a becenév, hogy cicus. Világos mint a nap! És én nem is szeretem a savanyúságot!
Átverekedtem magam a tömegen. Végül elértem a lépcsőig, miközben Peter épp kitért egy cipő útjából, amit még több cipő követett.
- Mióta tart a műsor? - kérdeztem.
Amint Beca meglátott, azonnal felém kéreckedett én pedig a karjaimba zárva öleltem őt, amennyire csak tudtam, Robnak pedig nyomtam egy jó nagy puszit az arcára. Sophia az órájára pillantott, majd vissza rám egy széles mosoly kíséretében.
- Jó háromnegyed órája.
- Attól függ, honnan számítjuk. - kezdett bele Raul. - Onnan tól hogy az asszony kihajingálta Peter holmiját, vagy onnan, hogy Peter visszajött és megtalálta őket.
A tömeg tovább nőtt, de ez Kirát egy kicsit sem zavarta.
- Átviheted hozzá a mocskos könyveidet! - ordította és kihajította azt hiszem az Éhezők viadalát, de nem vagyok benne biztos. Aztán visszatért és a szennyes kosár tartalmát zúdította ki az ablakon.
- Vidd a mocskos gatyáidat is! Majd meglátjuk mit szól hozzá, ha ezeket kell mosnia minden nap!
Peter megpróbálta összeszedni a holmiját, de nem igazán ment neki. Felkapott annyi ruhát amennyi a kezében elfért és bevágta a kocsiba. Aztán csattanás. Mikor a zenelejátszó a földön landolt, egy percre csönd lett.
- Te őrült ribanc!
- Te kúrogatod azt a beteg, kancsal trollt a kávézóban és én vagyok az őrült ribanc?!
Nevetni akartam, de képtelen voltam. Visszagondoltam azokra az időkre, mikor mi ordítoztunk így egymással Danivel. Milyen szép is volt az...

Mikor beléptünk a házba, azonnal megváltozott a hangulat. Sophi szúrós szemekkel nézett rám, Raul pedig aggódóan. Levetettem magam a kanapéra és lehunytam a szemem.
- Na, most, hogy így leültünk mint egy nagy család, mi a franc történt?! - üvöltötte Sophia.
Várhattam volna ezt a reakciót. Rob felüvöltött, Beca pedig szorosan mellém bújt.
- Sophia, megtennéd kérlek...
- Nem érdekel, Rosalyn! - szakított félbe. - Neked elmentek otthonról! Mot képzeltél, ha elmész, azzal segítesz bárkinek is? Mit gondoltál, ki fogja felnevelni a gyermekeidet? Talán Roy? Csodás apuka lenne, ebben nem is kételkedem, de nem ismeri őket igazán, úgy ahogyan például Daniel, vagy te. Ha Daniel elmegy, az a megoldás, hogy te is felszívódsz? Soha nem gondolkozol Rosa... Nem gondolsz másokra.
- Igazán?! - pattantam fel. - Te biztosan jobban tudod milyen érzés, ha életed szerelme haldoklig. Mikor azt hitted, Raul halott, olyan szinten rosszul lettél, hogy a bútorok kaptak érte. Én egyedül magamnak akartam ártani, nem másnak. És hidd el, hihetetlenül megbántam, miután a földrezuhantam. Beca járt a fejemben és a kisfiam, hogy mi lesz velük. Hogy milyen szörnyű alak vagyok, amiért egyáltalán eszembe juthatott ilyesmi.
Lesütöttem a szemem egy pillanatra. Muszáj volt megnyugtatnom magam. Nem sírhatok ebben a pillanatban, mindenki előtt. Nem láthatják, hogy végleg összetörtem. Már halvány erőm sem maradt.
- Lehet, fel kéne már nőni végre! - kiáltotta Sophia.
- Képzeld, én szeretem azt, aki vagyok! Szeretem, hogy ha a plázába megyek, az első utam nem a H&M felé vet, hanem a könyvesbolt felé. Hogy a lányommal bújócskázok a házban. Hogy huszonkét éves létemre egyszarvús tányérjaim vannak. És nem bánom, egyáltalán nem. Nem sok érdemlegeset tudok felmutatni az életemben, de ezt a családot összetartom. Egy kibaszott pajzs vagyok, Sophia. A dárdák, amik felétek repülnek, engem találnak el. És ameddig én küzdök az ellenséggel és ordítok, ti addig azt csináltok a pajzs mögött, amit csak akartok. Én boldog vagyok itt ezek ellenére...
- Ja, egy tehén is boldog, mégis hamburgerként végzi. - mondta dühösen Sophi.
Végül elsírtam magam... Nem akartam, de megtörtént. Egyben ideges is voltam, olyan szinten, hogy elhatároztam, most nem fogom hagyni magam.
- Hát ti tényleg nem értitek? - kérdeztem alig halható hangon.

- A férjem már szinte halott! Olyan, mintha nem is létezne, csak egy kísértet. Azzal nem segítetek, ha ordítoztok velem és a gyerekeknek sem tesz jót ez a hangulat. Képzeld el, hogy felnőttem. Arról már nem tehetek, ha te nem fogadtok el úgy engem, ahogy vagyok. Tudod te milyen szörnyű érzés abban a tudatban lenni, hogy mindjárt meghalsz? Nos, már tudom és átérzem Daniel helyzetét. Nem könnyű... Iszonyú nehéz! De tudtommal, egy család vagyunk. Raul, te, Roy, Beca, Rob, Juliet, George, Sarah és még sokan mások, akik részt vesznek az életünkben. Össze kell tartanunk, különben Dani halála után... Teljesen össze fogun törni és onnantól kezdve, nem lesz visszaút. Ahelyett, hogy azzal foglalkoznátok, hogy jutunk vissza BA-ba, velem törődtök. Láthatjátok, életben vagyok. De a férjem hamarosan nem lesz, ezért is szeretném, ha végre megbékélnénk a tudattal, hogy újra Parks leszek.

Roy

Rosalyn és Sophia veszekedése után, kicsit feszült lett a hangulat a házban, ezért felvittem a gyerekeket aludni. Rob már aludt is, mint a bunda, de Rebeca csak ült az ölemben és bámulta az öccsét a kiságyban. 

- Roy bácsi, te leszel az új apukám? - kérdezte. 

Először fogalmam sem volt, mit válaszoljak. Nem fogom elhagyni őket, ezt meg is ígértem és maradni is akartam. Tudom, hogy ez mindenki számára nehéz lesz, főleg Rosának, aki gyásuolni fog, ki tudja meddig. De ki fogom bírni, mert érte megéri várni. Különben sem tagadhatja le az érzéseit és jól tudom, mit érez irántam. 

- Nem tudom kicsim, ez bonyolult. Majd anyu megmondja neked a választ. 

Lassan lefektettem Becát az ágyra és ott ültem mellette, még el nem aludt. Most, hogy jobban megnéztem, nagyon hasonlít az apjára, le sem tagadhatná, hogy Weness bér folyik benne. Nyomtam egy gyors puszit Rebeca homlokára, majd felálltam, hogy átmenjek Rosához. Benéztem a szobájába, de nem volt ott. Sophia és Raul pedig a nappaliban üldögéltek. 

- Nem tudjátok, hol van Rosalyn? 

- Elment a sarkon lévő sörözőbe. Azt mondta, nem jön hamar... - válaszolta Raul aggódóan. 

Vetettem feléjük egy félmosolyt, aztán elindultam Rosa után. Nem engedem, hogy még egyszer kárt tegyen magában. Inkább végignézem, ahogy leissza magát a sárga földig, csak vér ne follyon. A hely egyébként nem volt túl nagy. Azok az emberek szoktak ott lenni, akik elváltak, megcsalták őket, vagy egy éjszakás kaland után lekoptatták őket. Hangulatos volt, mindig jó zenék szóltak és a kiszolgálás is remek. Rosa egy bárszéken ült, lógatta a lábát és a könyökén támaszkodott. Látszott rajta, hogy van benne egy kevés...
- Hé, kislány! Minden rendben? - ültem le mellé. 
- Hát, ha neked az rendben van, hogy a férjem haldoklik, akkor igen. Minden a legnagyobb rendben. - forgatta a szemét. 
- Ugyan Rosalyn! Nem így értettem. Csak azt akartam kérdezni, hogy vagy. 
- Ó, nagyon jól! A legjobb barátnőm azzal vár haza, hogy egy szemét, szar alak vagyok, de megemésztem. Ezért is jöttem ide. Régen nem ittam már semmit. 
Felemelte a poharát és kiitta a utolsó cseppig. 
- Akkor sem kéne ennyit innod. - húztam el előle a poharát. - Nem jöhetsz haza segg részegen. Sophia ki fog csapni és reggel nagyon fájni fog a fejed. 
- Azzal már elkéstél. - bökött a mellette lévő üres üvegre. 
- Ezt mind egyedül ittad meg?!
- Nem, a húsvéti nyuszi is segített. Na meg az a srác ott a sarokban látod? - mutatott rá. - Elfogadnám. 
Most kezdett el hatni az alkohol. Össze-vissza beszélt, már szerintem azt sem tudta, hogy házas ember. 
- Nem tudom, miért tetszenek a lányoknak az ilyen fajta pasik. Csak lefekszenek veled, aztán elhagynak. Kábé ennyit jelentenél neki. 
Még Rosa a pasit méregette, én elcsórtam a szomszéd tálcáról egy pohár tequilát. Hogy őszinte legyek, soha nem láttam még Rosalynnak ezt az oldalát. Kezdtem úgy érezni, hogy egy beteg pornó közepébe csöppentem bele... Egymást méregették a srácal, akin szintén látszott, hogy részeg, de az ujján kikandikált a jeggyűrű, szép. Szintén házas. Mikor már elindult felénk a pasi, nem tudtam mit tegyek, nem gondolkoztam. Csak megragadtam Rosalynt és megcsókoltam. 

Kicsit meg is lepődtem rajta, hogy a csókot viszonozta. Nem tudom, hogy ez azért volt mert részeg, vagy más is van a dolgok mögött? A legnehezebb viszont nem elkezdeni, hanem befejezni volt. Már olyan régen vágytam arra, hogy ezeket az ajkakat a magamén érezzem és, hogy újra érezzem ezt a csodás illatot. Mikor megbizonyosodtam róla, hogy a pasi másra vetette magát, elengedtem Rosát és még egy poharat elvettem. 

- Miért hagytad abba? - tette a kezét az arcomra. 

Finoman elhúzódtam tőle, majd mélyen a szemébe néztem. 

- Mert házas vagy. - emeltem a szeme elé a kezét.

Egy darabig méregette, aztán egyszerre csak mint aki hírtelen kijózanodott, megfogta a homlokát és a vállamra dőlt. 

- Annyira sajnálom Roy, én nem akartalak kínos helyzetbe hozni... Azt hiszem, kicsit eltúloztam a mai estét.

- Nincs azzal semmi baj, ha próbálod elfelejteni. De muszáj lesz lezárnotok ezt Rosa. Ez egy csodálatos kapcsolat volt és nem fogod tudni visszahozni. Aztán majd itt fogsz nekem hisztizni, hogy miért nem szóltam neked. 

- Igazad van... De azt sem tudom, ő akar e velem beszélgetni és ha akar is, mikor? Bár azt mondta, addig nem hajlandó elmenni és komolyan gondolta. Kinézem belőle, hogy megvár. Ha már alig él is, de egy szót biztos vagyok benne, hogy el fog suttogni. Roy, én utálom a búcsút... Már egyszer elbúcsúztam tőle, mikor hazautaztam. Komolyan mondom, már parkolóhelyem lesz annál a rohadt kórháznál. Még a recepción is ismernek! - borultam ki. 

Nyomtam egy puszit  a homlokára, aztán szorosan átöleltem. Igaza volt Dani-nek, nem hagyhatom magára. Meg kell mutatnom neki újra. Úgy látom, elfelejtette mi mindent tanítottam neki. Hogy van élet a veszteség után is. Hogy érdemes újrakezdeni az élezet, tisztán és boldogan. Daniel is ezt akarná és én minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy boldoggá tegyem életem szerelmét. Minden nap bozonyítani fogom, valami aprósággal. Eleinte nem fog neki sokat jelenteni, de mikor pár év múlva a szekrényére néz, vagy bárhová a házban, rá fog jönni. Rá fog jönni, hogy mennyire szeretem. Az életemet is odaadnám érte. Ha tehetném, Danielt is megmenteném, hogy boldogok lehessenek életük végéig. De úgy látom, ez az én feladatom lesz, ami éveken keresztül is eltartjat majd. Nem fog érdekelni, ha estleg leszek már vagy nyolcvan éves és akkor jön rá. Úgyanolyan boldog leszek, mint most, hogy a karjaim között tarthatom ezt a törékeny kis testet, amit annyira imádok. 

Ezzel én végeztem is. Remélem, nektek is sikerül majd bebizonyítanom, mennyire szeretem Rosalynt. Mert tényleg szeretem. Amióta csak megláttam és ez az érzés csak nő és nő! Azt hittétek lehetetlen, hogy így érjen véget és így kezdődjön el valami igazán új. Pedig, lehetséges, mint az láthatjátok. Ebben a világban már semmin sem csodálkozom. De én ezt nem így akartam. Azt akartam, hogy maga miatt válasszon engem. Előbb vagy utóbb ez be fog következni, csak éppen nem úgy, ahogyan azt elterveztem. De mint mondtam, nem hagyom magára. Itt leszek mellette, segítek neki, szeretem őt, vigyázok rá. Ez a maximum, amit megtehetek azok után, ami történni fog. Találkozunk pár év múlva. :) - Roy. 

Rosalyn

A fejem sajgott a sok alkoholtól. Alig bírtam megállni a lábamon, de hála Roy-nak és annak, hogy a hátán cipelt, épségben kijutottam a friss levegőre. Mikor már kezdtem egyszarvún lovagló, meztelen pasikat látni magam előtt, muszáj volt kényszerítenem magam, hogy másra gondoljak. Aztán eszembe jutott a csók... Be kell vallanom, még mindig felejthetetlen és csodálatos. Ez a csók ébresztett rá arra, tulajdonképpen mit is kell tennem. El fogok menni Danielhez, bármi áron. Látnom kell még egyszer utóljára azokat a zöld szemeket, ami csak úgy világítanak a sötétben. Viszont Roy mogyoróbarna szeme sem tud kimenni a fejemből, na meg az érzések iránta... Mikor Roy megcsókol, nem tudom, hogyan csinálja, de érezteti velem, hogy mennyire fontos vagyok számára. Rengeteget elmond a csókjával és ettől nagyon sokszor megőrültem. Többet és többet akartam. Érezni, hogy valaki szeret és azt, hogy a karjai között bármikor menedékre és biztonságra találhatok. Az ajtó előtt letett, mélyen a szemembe nézett és megfogta az arcom. 

- Rendben leszel? - kérdezte gyengéden. 

- Nem tudom... De ha dőlök, fogj meg kérlek! 

Nevetve beléptünk a lakásomba, ahol Sophia és Raul idegesen vártak a kanapén. 

- Végre, hogy itt vagytok! Azt hittük bajotok esett, vagy még rosszabb... Van fogalmatok róla mennyi az idő? 

- Bocs, anyu. Kicsit elhúzódott... - pillantottam Royra. 

Ő rámkacsintott, majd felment a lépcsőn. 

- Megkérdezhetem, mi a fene volt ez? - vont kérdőre Sophi. 

- Á, semmi különös... Csak sikeresen hazahozott. 

Váratlanul megcsörrent a telefon. Hajnali hármat ütött az óra, fogalmam sem volt, ki az és mit akar ilyen későn. Sophiára pillantottam de ő éppen annyira ideges volt, mint én. Az asztalhoz sétáltam és a fülemhez tartottam a kagylót. 

- Mrs. Weness, azt hiszem, itt az idő... 

Nem kellett többet mondaniuk. Leraktam a telefont, leültem és nekidőltem a falnak. Se kép, se hang. Egyetlen napom van arra, hogy lássam a férjemet és két órám arra, hogy összepakoljak. Az utolsó buszom akkor indul Buenos Aires felé, amit muszáj lesz elérnem, ha még látni akarom Danit. Nem maradt túl sok választási lehetőségem... Csak reménykedni tudtam, hogy Daniel nem hagy itt búcsú nélkül. De ismerem őt és tudom, hogy betartja amit ígért. 

És akkor még nem is sejettem, hogy ez volt az a telefonhívás, ami megváltoztatta az életemet.