77. Rész - Augusztus harmadika.

A tegnapi nap után, úgy éreztem muszáj kimennem a levegőre. Egy kicsit túl sokan vagyunk a fejemben... Daniel, Rob, Rebeca, anya és még sorolhatnám. A panelház lépcsőjéről bámultam a gyönyörű New York-ot és hallgattam annak zajait. Az első emeletről két házaspár veszekedésének tanuja lehettem.
- Soha nem csinálsz semmit, csak gépezel, eszel, meg tévézel! Mellesleg... Hová tetted a darált húst? - kérdezte ingerülten a nő.
- Inkább fogd be a pofád és főzzél! Már vagy háromszor mondtam el, hogy a hűtőben van! - válaszolta kiabálva a férfi.
A szememet forgatva inkább kimentem a panel elé és leültem egy padra. Fejemet a könyökömre támasztva átnéztem az utca másik oldalára, ahol az udvaron két gyerek játszott, az anyák pedig a terszon ültek és boldogan nevettek rajtuk.
- Anya! - kiáltott fel az édesanyjának a kisfiú.
- Igen kincsem?
- Ha majd nagy leszek, el fogom venni Valery-t feleségül!
Valószínűleg ez lehetett a lány neve, aki úgy el volt pirulva, hogy inkább elfordult. De a fiú bátran elé állt és nyomott egy puszit a szájára.

Szélesen mosolyogva felálltam, és visszamentem a lakásomba. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Raul rohant ki mellettem.
- Hé, te meg hová mész?
- Előbb nézek mesét egy teliszart toi-toiban, mint Sophiával!
Felvont szemöldökkel sétáltam be az előszobába, ahonnan már lehetett hallani Sophia monológját. Befutva a nappaliba, megpillantom a lányom, aki a fejét fogva kuporgott a kanapén és drága barátnőmet, aki pattogatott kujoricával dobálta a tévémet.
- Hagyjad már, hogy egy csóktól felébred a halálból a hercegnő, elegem van már ebből a sok hülye dumából. Ez a sok mese is csak annyira szociál, minthogy az alpesi lejtőkön egy Milka boci áll! - őrjöngött.
Felkaptam a telómat, visszarohantam a ház elé és Raul után kiáltottam:
- Raul, várj meg! Ne hagyj itt!

Miután Rault utólértem, beültünk egy kávézóba. Szokás szerint én inkább kapucsínót kértem, Raul pedig egy jó erős feketét. Látszott rajta, hogy teljesen ki van készülve, de egyelőre nem feszegettem a húrokat. Végül egy idő után ő szólalt meg.
- Katasztrófa ez a lány... Azt hittem, ha elveszem, komolyabb lesz és együtt fog működni velem, de tévedtem...
Elfordítva a fejét kinézett az ablakon, ahol éppen egy szerelmes pár csókolózott és nevetgéltek. Aztán belekortyolt a kávéjába és sóhajtva folytatta.
- Kezdem azt hinni, hogy nem szeret engem...
- Ugyan már! Ismerem Sophiát évek óta és tudom, hogy egyszerűen imád téged. Pedig ezt nem lehet elmondani róla. Kevés ember van, akit igazán szeret és te köztük vagy.
- Ezt ő mondta neked? - kérdezte fanyarul.
- Nem. Csak az élet... Na meg a rutinok! - mosolyodtam el.
- Néha tényleg nem értem, hogy bírod Rosalyn. Nehéz dolgokon fogsz te még keresztül menni, szóval örülök neki, hogy ennyire elszántnak látlak.
Mielőtt bármit kérdezhettem volna, Juliet lépett be a bátyámmal, egymásba gabajodva. Szúrós szemmel bámultam őket, ugyanis nekik, Buenos Aires-ben a helyük anyával. Eleinte nem vettek észre, aztán egyszer csak J. megpillantott és leejtette a csészéjét. George mellette zihálva kapkodta a levegőt, fogalmuk sem volt, mit mondjanak.
- Milyen szépen összegyűlt a család... - mormolta Raul.
- Hát ti meg mit kerestek New York-ban?! - lépett hozzám Juliet.
- Gyereket szültem. Amúgy, semmi különöset. De srácok... Anya jól van? - kérdeztem aggódóan.
- Anya él és virul, csak úgy gondoltuk... - kezdte George.
- Csak úgy gondoltátok, mivel nem vagyok otthon, nem tudlak kinyírni titeket, ha folyamatosan keféltek. Igen, tudom.
- De hozott virágot... - hajtotta le a fejét J.
- Te pedig drága bátyus, hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Elhozod Julietet egy tök más helyre, Sophia tudta nélkül? Hiszen még alig látott valamit ebből a ki****ott világból!
- Én is itt vagyok, hahó!

- Te beszélsz húgocskám, akinek a férje otthon haldoklik, te pedig NY-ben áztatod a segged, mint valami rehabos anyuka, akinek nics senkije?! Te nekem aztán ne dirigálj arról mi a jó és mi a nem, mert kurvára nem én hagytam most ott életem értelmét fél lábbal a sírban! - ordította.
- George!
Ledermedve ültem és néztem Julietet, hogy ordibál a bátyámmal, de már az agyamig nem jutottak el a szavak. George kifakadása mardosta a belsőmet, de leginkább a szívemet. Hevesen vert és csak arra tudtam gondolni, mi ez az egész. Miért ordibál Raul és Juliet? Aztán észhez tértem... Nem volt szó semmilyen koncertől, sem csajozásról. A hasán a lila foltok, nem a verekedés nyomai voltak, hanem a ráké. Az az állandó fogyás és állandó kimaradás... Nem a barátaihoz ment, hanem a kórházba. Mindenki eltitkolta előlem mindezt... Én pedig egy hülye picsa voltam, amiért nem vettem észre a férjemen, hogy valami nem stimmel. Négy évvel ezelőtt, mikor azt mondta a halál fog elválasztani minket, nem hazudott. Végig próbálta elmondani... Minden egyes nap célzott rá, én pedig nem figyeltem oda... És éppen most, New York-ban, augusztus harmadikán, ebben a kávézóban tudatosult bennem, hogy Daniel meg fog halni és már nincs semmi, ami megakadályozhatná.

Senkihez nem szóltam. Csak rezzenéstelen arcal felbotorkáltam a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Lentről mindent hallani lehetett, ahogy mindenki George-val kiabál és hatalmas ricsaj van, de nem érdekelt. Egyetlen dologra tudtam gondolni, az pedig Daniel. Nem tudtam elhinni. Egyszerűen a saját szememmel kell látnom. Tudnom kell, hogy tényleg igaz. Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy nem fontos számára Rob. Az életét is odaadná értünk. Csak már túl beteg volt hozzá, hogy gépre üljön. Hát ezért jött el mindenki... Úgy gondolták, ha velem lesznek, akkor nem tűnik fel semmi és át tudom majd vészelni társaságban. Pedig hiába minden... Legszívesebben most leszúrnám magam. Hagynám, hogy elvérezzek és, hogy fájjon. Szenvedni akartam. De akárhányszor eszembe jutott a gondolat, muszáj volt emlékeztetnem magam, hogy van két gyerekem, akik nem nőhetnek fel az anyjuk nélkül. Rebeca nem bírná ki. Még Rob talán, hiszen nagyon kicsike, de Beca túlságosan ragaszkodik hozzám. Ha az én életem nem lehet tündérmese... Legalább az övék legyen az. Azt akarom, hogy úgy nőjjenek fel, mint ahogy az apjukkal neveljük őket. Legyenek erősek és bátrak. Az ágyon ültem és pakoltam a cuccaimat a bőröndömbe.

Mert haza kell mennem. Még ha nem is jön velem senki, de muszáj utóljára látnom őt. A zöld fényt a szemében, ameddig még ki nem huny. Ezért küldte utánam Roy-t... Tudta, hogy ő majd vigyázni fog ránk és soha nem fog elhagyni, úgy mint ő. Ismerem már, ez az egész az ő terve volt. Túl sok volt a fájdalom... A barátaim és a testvérem is hazudtak nekem, ráadásul Dani is éveken át! Négy év után, csak összeállt a kép... Négy év talán nem sok idő és most olyan érzés, mintha négy nap lett volna. Túl keveset voltam vele... Nem foglalkoztam vele eleget és most itt akar hagyni. Én pedig megígértem neki, ha menni akar, el fogom engedni. De előtte szép búcsút szeretnék. Daniel állja a szavát, nem hagyna itt minket csak úgy.
- Rosa... - lépett be Sophi.
- Újabb hazugsággal szeretnél előállni? Mert köszönöm, abból már nem kérek.
- Rosa, én el akartam mondani neked...
- Mikor már a temetését kell majd szervezni?! El akarok köszönni tőle. Azt akarom, hogy mondja ki még utóljára... Addig nem engedem elmenni. Utána is itt lesz a szívemben. Ami azt jelenti, hogy nem lesz tőlem távol soha. Kell a búcsú. Ez olyan, mint leugrani a szakadék széléről. A legtosszabb az egészben, meghozni a döntést, hogy leugrunk. Ha már a levegőben vagyunk, semmit nem tehetünk, csak engedjük megtörténni. Mert hagyom elmenni. Úgy érzem ez a helyes. Már csak azért imádkozom, hogy képes legyek rá...
- És mi lesz veled az után? - kérdezte aggódóan.
- Újrakezdem.