78. Rész (Roy és Rosalyn szemszöge) - Nem bírom tovább.

Rosalyn

Aztán dehogy tudtam volna újrakezdeni. Miután Sophia kiment a szobámból, ráfordítottam a kulcsot és úgy sírtam, mint még soha. Elegem volt már mindenből. Az életemből legfőképpen. El sem hiszem... Hogy lehettem ennyire szerencsétlen, miért nem tudtam odafigyelni igazán?! Talán ha időben észrevesszük és segítek neki! Soha nem hittem volna, hogy egy rák nevezetű betegség fog legyőzni. A lábam magától mozgott, lefelé a konyhába. Tulajdonképpen nem gondoltam végig mit fogok tenni, az agyam jobban tudta a választ. Mikor megragadtam a kést, már tudtam mire lennék képes... És mielőtt végleg elhatároztam volna, hogy megteszem, már a kés a húsomba fúródva állt ki a hasamból. Remek, már csak hagynom kell, hogy megtörténjen.

A földre összerogyva elgondolkoztam azon, kiket is hsgyok itt. A gyermekeimre képesek lesznek együtt vigyázni, ezt szentül hiszem. Bár Sophiára nem nagyon kéne bízni két gyereket. Most, hogy jobban belegondoltam, nem kellett volna ezt tennem. De már késő volt... A padlón hevertem, vér folyt végig mellettem. Nem tehettem semmit, csak annyit, hogy elengedem magam. Lehunytam a szemem és azt hiszem fényességet láttam? Ki tudja. Már nem számít. Az utam itt véget ért.

Roy

Az éjszaka felkeltem. Nem igazán tudtam aludni, aggódtam Rosa egészsége miatt. Nem akartam, hogy összetörjön. Szüksége volt rám ezekben az időkben és én ott leszek neki, hogy legyen kire támaszkodnia. Így hát kimásztam az ágyból, bekopogtam az ajtaján, de nem nyitotta ki senki. Gondoltam alszik... Benyitottam, de nem volt az ágyában. Lerohantam a lépcsőn és megpillantottam őt, ahogy eszméletlenül fekszik, vértócsa körülötte. Lélegezni még lélegzett, de teljesen eszméletlen volt. Nem hívhattam a mentőket, nem érnének ki időben. Felkaptam az ölembe és egyáltalán nem érdekelet, hogy egy szál alsóban rohanok a kocsihoz, csupa véresen. Nem fogom hagyni, hogy életem szerelme meghaljon a karjaim között! Azt képtelen lennék elviselni. Ez a nő nem gondolkozik tisztán... Finoman beraktam Rosalyn-t a hátsó ülésre, aztán én is beszálltam és már indultam is. Hála az égnek, a kórház nem messze volt tőlünk. Két perc múlva már ott is voltunk. Kikapva Rosát hátulról berohantam vele a kórházba és a portához mentem. 
- Kérem, azonnal hívjon egy orvost, félek nem bírja sokáig. 
A nő lepillantott ránk és elkerekedett szemmel vizsgált végig minket. Rosa egy szál melltartóba és bugyiba, késsel a hasában, én pedig egy szál alsóban. Remek. Régen tartottam ilyen állapotban a karjaimban... A nővérke elszaladt orvost keresni, addig én továbbra is a kezemben tartva Rosát próbáltam nyugtatni magam.
- Rosalyn, nem hagyhatsz itt... Élned kell, ott vannak a gyerekeid! Ne most akard játszani nekem a hattyú halálát, mert esküszöm én meg eret vágok!
Másodpercek sem kellettek, a nővér már egy orvossal tért vissza. 
- Mi történt? 
- Próbálta megölni magát... De most ez nem fontos az isten szerelmére ember, haldoklik, hát csináljon már valamit! 
- Nyugalom, hozza kérem utánam. 
A folyosó végére mentünk egy kisebb műtőbe, ahol kábé minden volt. Ennyi gyógyszert a gyógyszertárban sem szoktam látni! 
- Kifáradna kérem? Ez csúnya látvány lesz és nem szeretnék összeszedni még egy embert... És kérem Margaret, hozzon a férfinak egy köntöst. 
- Figyelmeztetem doki, ha le meri taperolni a szerelmemet, esküszöm kicsinálom! - muattam rá. 
Aztán kimentem az ajtó elé és csak vártam...

Fél óra múlva már egy kávéval a kezemben Rosalyn mellett ültem a tizenötös kórteremben. Rengeteg vért vesztett és a doki azt mondta, pihenésre van szüksége, úgyhogy eszembe ne jusson felkölteni. Szorongattam jéghideg kezét, hogy kicsit felmelegedjen. Mosolyoghatnékom támadt ezen a furcsa hőmérsékleten. Mindenhol meleg, kivéve a keze. Az mindigis hideg volt és akárhányszor hozzám ért, kirázott a hideg. Elhessegetve a gondolatot, kimentem és megkerestem a dokit az irodájában. 
- Bejöhetek? - tudakoltam. 
- Nyugodtan! 
Leültem vele szemben egy székre, beleszürcsöltem a kávémba, majd megszólaltam. 
- Remélem nem lett komolyabb baja... 
- Pár ideget megsértett, de semmi fontos. A lényeg, hogy most sokat kell pihennie a vérveszteség miatt és nem szabad felülnie sem egy hétig, még összeforr a seb. Elmesélné kérem, hogy történt ez az eset? - nézett rám furán a doki. 
- Rosalyn férje haldoklik és úgy döntött, csatlakozik hozzá... - húztam el a számat. - Hát ezt nagyon sajnálom... Azt hittem, maga... 
- Ki ne merje mondani! Szép is lenne... De hát az élet nem kedvez senkinek szóval... Ha most megengedi, visszamennék hozzá.
Olyan gyorsan álltam fel, amilyen gyorsan csak tudtam. Nem akartam még jobban belebonyolódni ebbe a furcsa beszélgetésbe... 
- Fel ne merje költeni!
Nem is volt rá szükség, magától felébredt mikor visszaültem mellé.
- Hé kicsim, minden rendben? 
Megragadtam a kezét és csókot leheltem rá. 
- Úgy gondolod minden rendben? - kérdezre rekedt hangon. 
- Jó, bocsánat... 
- Ne haragudj Roy, én csak... Olyan hülye voltam. Képes lettem volna elhagyni a gyerekeimet, mégis milyen anya az ilyen? Mikor meg akartam gondolni magam, már késő volt. Nem tehettem semmit... Sajnálom Roy... 
- Kérlek ne sírj... - szorítottam meg a kezét. - Megértelek téged. Én is ezt tettem volna a helyedben. 
- Jaj, hagyjuk már, dehogy tetted volna. Neked több eszed van, hiszen könyvtáros voltál. 
- Pontosan! De az nem azt jelenti, hogy mindent el is olvastam onnan szívecském. Egyébként is... Nem emlékszel, hogy hívtalak el randizni?
És végre elnevette magát! De azonnal abba is hagyta, majd megfogta a hasát. 
- Nagyon vészes volt? - kérdezte egy fintorral. 
- Hát... Elküldtek zuhanyozni mert azt mondták női parfüm illatom van és kicsit véres vagyok, de amúgy nem. Nem volt vészes. De visszatérve... Soha többet ne csinálj ilyet Parks! 
Ahogy kimondtam, már meg is bántam. Parks-nak neveztem... 
- Nemsokára az is leszek. - fordította el a fejét. 
- Figyelj... Sajnálom Daniel-t. Hidd el, hogy nem így akartuk ezt. De az, hogy megölöd magad, nem segít semmin. Mit gondolsz, mi lett volna Becából? Egy állandó depressziós csaj, aki folyton dugni akar, mivel csak ez fog örömöt okozni neki. Rob pedig, egy kis drogos krapek lett volna már nyolc évesen. Nem hagyhatod itt őkét, szükségük van az anyjukra. Még ha kicsit elmebeteg és furcsa, de akkor is. 
Régen hallottam ezt a szívmelengető nevetést... Nem engedte ki igazán, de így is boldogsággal töltött el. Egy ideig csak mosolygott rám, aztán lehervadt a szájáról és komolyan a szemembe nézett. 
- Daniel mondta, hogy gyere utánam... Igaz? 
Mélyet sóhajtva készen álltam arra a kérdésre, amit már régen meg kellett volna válaszolnom. 
- Igen... Úgy gondolta, jót fog tenni neked a társaságom. Eddig nem nagyon volt igaza, hiszen majdnem elveszítettelek. 
Bocsánatkérően rám pillantott, én pedig szomorkásan elmosolyodtam, aztán folytattam. 
- És mondj akármit... Már nem érdekel és ezek után nincs is jogod megszólalni. Tudom, hogy bunkóság a férjed halála előtt szerelmet vallanom neked, mivel napokról lehet szó. De igazából még soha nem mondtam el neked, mennyire szeretlek téged Rosalyn. Évek után... És még mindig nem felejtettelek el téged. Hányszor megpróbáltam, nem sok sikerrel. Szükségem van rád! És most nem csak rólam van szó például... Mindenkinek szüksége van rád. Itt van Sophia. Ki volt ott mindig neki, ha éppen idegrohama volt és képes lett volna konkrétan egy szál villával szétszedni egy trabantot? 
- Hát én. - jelentette ki lelkesen. 
- Pontosan! És ki hozta össze Julietet és a bátyádat? 
- Őket is én. - mosolyodott el. 
- Ki volt hajlandó befogadni az én hülye személyiségemet a szívébe? 
- Én. - nevetett fel. 
- Na, látod! Amnyi mindenben a te kezed van... Egyszerűen lehetetlen elképzelni az életemet nélküled. Bár összetörted a szívem, nem igy egyszer. De örülnék, ha minden egyes nap te törnéd össze. Érted megéri elszenvedni. Ne félj... Nem foglak rákényszeríteni semmire. De azt tudnod kell, hogy én mindig melletted leszek és segítek felnevelni Rebecát és Robot. Mindenki segíteni fog ebben. Nem maradsz egyedül. Mi itt leszünk neked és bár tudom, ez nem ér fel ahoz a szeretethez, amit Daniel iránt érzel, de mi megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Kérlek, ne taszíts el magadtól... - kérleltem. 
Egy pillanatra kinézett az ablakon, makd vissza rám és szélesen elmosolyodott. 
- Soha nem taszítanálak el magamtól. Most pedig alszom egy keveset... 
Értettem a célzást. Nyomtam egy puszit a homlokára, aztán kimentem a folyosóra. Pár perc múlva mikor benéztem, Rosalyn az ágyon ülve keservesen sírt. Nem szabadott volna ülnie, sírnia meg végképp nem.

De tudtam, ha most bemegyek hozzá, végleg összetörik. Ki kell, hogy sírja magát. Még ha fájdalmas nézni és legszívesebben átölelném, akkor is. Nem tolakodhatok be csak úgy az életébe. Hiszen ő már döntött... Daniel mellett. Nem ragadhatom el tőle csak úgy és nem is akarom. Ki fogom várni azt a pillanatot, mikor ő teszi meg. Mikor ő fogja kérni, hogy maradjak vele. Igaz, évekbe fog telni... Hosszú, keserves évekbe, de bármit megadnék érte és tudom, nem kárpótolhatom Dani-t, de ő kérte, hogy vegyek részt a gyermekei nevelésében is... Azt hiszem akkor jöttem rá, hogy hamarosan félig apa leszek és, hogy nekem kell majd úgy nevelnem őket, ahogyan Daniel tenné. A gondolat kicsit megrémített, de megígértem Weness-nek. Az utolsó kívánságot pedig kötelességem teljesíteni.

77. Rész - Augusztus harmadika.

A tegnapi nap után, úgy éreztem muszáj kimennem a levegőre. Egy kicsit túl sokan vagyunk a fejemben... Daniel, Rob, Rebeca, anya és még sorolhatnám. A panelház lépcsőjéről bámultam a gyönyörű New York-ot és hallgattam annak zajait. Az első emeletről két házaspár veszekedésének tanuja lehettem.
- Soha nem csinálsz semmit, csak gépezel, eszel, meg tévézel! Mellesleg... Hová tetted a darált húst? - kérdezte ingerülten a nő.
- Inkább fogd be a pofád és főzzél! Már vagy háromszor mondtam el, hogy a hűtőben van! - válaszolta kiabálva a férfi.
A szememet forgatva inkább kimentem a panel elé és leültem egy padra. Fejemet a könyökömre támasztva átnéztem az utca másik oldalára, ahol az udvaron két gyerek játszott, az anyák pedig a terszon ültek és boldogan nevettek rajtuk.
- Anya! - kiáltott fel az édesanyjának a kisfiú.
- Igen kincsem?
- Ha majd nagy leszek, el fogom venni Valery-t feleségül!
Valószínűleg ez lehetett a lány neve, aki úgy el volt pirulva, hogy inkább elfordult. De a fiú bátran elé állt és nyomott egy puszit a szájára.

Szélesen mosolyogva felálltam, és visszamentem a lakásomba. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Raul rohant ki mellettem.
- Hé, te meg hová mész?
- Előbb nézek mesét egy teliszart toi-toiban, mint Sophiával!
Felvont szemöldökkel sétáltam be az előszobába, ahonnan már lehetett hallani Sophia monológját. Befutva a nappaliba, megpillantom a lányom, aki a fejét fogva kuporgott a kanapén és drága barátnőmet, aki pattogatott kujoricával dobálta a tévémet.
- Hagyjad már, hogy egy csóktól felébred a halálból a hercegnő, elegem van már ebből a sok hülye dumából. Ez a sok mese is csak annyira szociál, minthogy az alpesi lejtőkön egy Milka boci áll! - őrjöngött.
Felkaptam a telómat, visszarohantam a ház elé és Raul után kiáltottam:
- Raul, várj meg! Ne hagyj itt!

Miután Rault utólértem, beültünk egy kávézóba. Szokás szerint én inkább kapucsínót kértem, Raul pedig egy jó erős feketét. Látszott rajta, hogy teljesen ki van készülve, de egyelőre nem feszegettem a húrokat. Végül egy idő után ő szólalt meg.
- Katasztrófa ez a lány... Azt hittem, ha elveszem, komolyabb lesz és együtt fog működni velem, de tévedtem...
Elfordítva a fejét kinézett az ablakon, ahol éppen egy szerelmes pár csókolózott és nevetgéltek. Aztán belekortyolt a kávéjába és sóhajtva folytatta.
- Kezdem azt hinni, hogy nem szeret engem...
- Ugyan már! Ismerem Sophiát évek óta és tudom, hogy egyszerűen imád téged. Pedig ezt nem lehet elmondani róla. Kevés ember van, akit igazán szeret és te köztük vagy.
- Ezt ő mondta neked? - kérdezte fanyarul.
- Nem. Csak az élet... Na meg a rutinok! - mosolyodtam el.
- Néha tényleg nem értem, hogy bírod Rosalyn. Nehéz dolgokon fogsz te még keresztül menni, szóval örülök neki, hogy ennyire elszántnak látlak.
Mielőtt bármit kérdezhettem volna, Juliet lépett be a bátyámmal, egymásba gabajodva. Szúrós szemmel bámultam őket, ugyanis nekik, Buenos Aires-ben a helyük anyával. Eleinte nem vettek észre, aztán egyszer csak J. megpillantott és leejtette a csészéjét. George mellette zihálva kapkodta a levegőt, fogalmuk sem volt, mit mondjanak.
- Milyen szépen összegyűlt a család... - mormolta Raul.
- Hát ti meg mit kerestek New York-ban?! - lépett hozzám Juliet.
- Gyereket szültem. Amúgy, semmi különöset. De srácok... Anya jól van? - kérdeztem aggódóan.
- Anya él és virul, csak úgy gondoltuk... - kezdte George.
- Csak úgy gondoltátok, mivel nem vagyok otthon, nem tudlak kinyírni titeket, ha folyamatosan keféltek. Igen, tudom.
- De hozott virágot... - hajtotta le a fejét J.
- Te pedig drága bátyus, hogy lehetsz ilyen felelőtlen? Elhozod Julietet egy tök más helyre, Sophia tudta nélkül? Hiszen még alig látott valamit ebből a ki****ott világból!
- Én is itt vagyok, hahó!

- Te beszélsz húgocskám, akinek a férje otthon haldoklik, te pedig NY-ben áztatod a segged, mint valami rehabos anyuka, akinek nics senkije?! Te nekem aztán ne dirigálj arról mi a jó és mi a nem, mert kurvára nem én hagytam most ott életem értelmét fél lábbal a sírban! - ordította.
- George!
Ledermedve ültem és néztem Julietet, hogy ordibál a bátyámmal, de már az agyamig nem jutottak el a szavak. George kifakadása mardosta a belsőmet, de leginkább a szívemet. Hevesen vert és csak arra tudtam gondolni, mi ez az egész. Miért ordibál Raul és Juliet? Aztán észhez tértem... Nem volt szó semmilyen koncertől, sem csajozásról. A hasán a lila foltok, nem a verekedés nyomai voltak, hanem a ráké. Az az állandó fogyás és állandó kimaradás... Nem a barátaihoz ment, hanem a kórházba. Mindenki eltitkolta előlem mindezt... Én pedig egy hülye picsa voltam, amiért nem vettem észre a férjemen, hogy valami nem stimmel. Négy évvel ezelőtt, mikor azt mondta a halál fog elválasztani minket, nem hazudott. Végig próbálta elmondani... Minden egyes nap célzott rá, én pedig nem figyeltem oda... És éppen most, New York-ban, augusztus harmadikán, ebben a kávézóban tudatosult bennem, hogy Daniel meg fog halni és már nincs semmi, ami megakadályozhatná.

Senkihez nem szóltam. Csak rezzenéstelen arcal felbotorkáltam a lépcsőn, egyenesen a szobámba. Lentről mindent hallani lehetett, ahogy mindenki George-val kiabál és hatalmas ricsaj van, de nem érdekelt. Egyetlen dologra tudtam gondolni, az pedig Daniel. Nem tudtam elhinni. Egyszerűen a saját szememmel kell látnom. Tudnom kell, hogy tényleg igaz. Nem is értem, miért gondoltam azt, hogy nem fontos számára Rob. Az életét is odaadná értünk. Csak már túl beteg volt hozzá, hogy gépre üljön. Hát ezért jött el mindenki... Úgy gondolták, ha velem lesznek, akkor nem tűnik fel semmi és át tudom majd vészelni társaságban. Pedig hiába minden... Legszívesebben most leszúrnám magam. Hagynám, hogy elvérezzek és, hogy fájjon. Szenvedni akartam. De akárhányszor eszembe jutott a gondolat, muszáj volt emlékeztetnem magam, hogy van két gyerekem, akik nem nőhetnek fel az anyjuk nélkül. Rebeca nem bírná ki. Még Rob talán, hiszen nagyon kicsike, de Beca túlságosan ragaszkodik hozzám. Ha az én életem nem lehet tündérmese... Legalább az övék legyen az. Azt akarom, hogy úgy nőjjenek fel, mint ahogy az apjukkal neveljük őket. Legyenek erősek és bátrak. Az ágyon ültem és pakoltam a cuccaimat a bőröndömbe.

Mert haza kell mennem. Még ha nem is jön velem senki, de muszáj utóljára látnom őt. A zöld fényt a szemében, ameddig még ki nem huny. Ezért küldte utánam Roy-t... Tudta, hogy ő majd vigyázni fog ránk és soha nem fog elhagyni, úgy mint ő. Ismerem már, ez az egész az ő terve volt. Túl sok volt a fájdalom... A barátaim és a testvérem is hazudtak nekem, ráadásul Dani is éveken át! Négy év után, csak összeállt a kép... Négy év talán nem sok idő és most olyan érzés, mintha négy nap lett volna. Túl keveset voltam vele... Nem foglalkoztam vele eleget és most itt akar hagyni. Én pedig megígértem neki, ha menni akar, el fogom engedni. De előtte szép búcsút szeretnék. Daniel állja a szavát, nem hagyna itt minket csak úgy.
- Rosa... - lépett be Sophi.
- Újabb hazugsággal szeretnél előállni? Mert köszönöm, abból már nem kérek.
- Rosa, én el akartam mondani neked...
- Mikor már a temetését kell majd szervezni?! El akarok köszönni tőle. Azt akarom, hogy mondja ki még utóljára... Addig nem engedem elmenni. Utána is itt lesz a szívemben. Ami azt jelenti, hogy nem lesz tőlem távol soha. Kell a búcsú. Ez olyan, mint leugrani a szakadék széléről. A legtosszabb az egészben, meghozni a döntést, hogy leugrunk. Ha már a levegőben vagyunk, semmit nem tehetünk, csak engedjük megtörténni. Mert hagyom elmenni. Úgy érzem ez a helyes. Már csak azért imádkozom, hogy képes legyek rá...
- És mi lesz veled az után? - kérdezte aggódóan.
- Újrakezdem.