76. Rész (Rosalyn és Roy szemszöge) - Csak sodródjunk az árral...

Rosalyn

Kora reggel Sophia sikoltozására keltem és arra, hogy valami eltört odalent. Kipattantam az ágyból és rohantam le az emeletről, de az utolsó lépcsőfoknál le kellett guggolnom, ugyanis 100km/órával repült felém az egyik csészém. Sophi állt a szoba kellős közepén és dobálta a falnak a cuccaimat. Hangosan kiabált és sírt is közben. Odarohantam hozzá, megnéztem minden rendben van e rajta. Pár nagyobb vágásokon kívül hála istennek semmi. Ezeket én is el fogom tudni látni.
- Sophia, mi történt?!
Először csak összeszorította a száját és csak tovább sírt, végül felnézett rám és kibökte.
- A gép... Raul gépe... Lezuhant. Most kaptam üzenetet...
Újabb darab a földre került a szívemből. Nem tudtam elhinni... Ez lehetetlen, akkor már a híradó is mondta volna, hogy lezuhant egy Amerikai gép. Raul nélkül már nem is lesznek olyanok az otthoni napok... Nem fogom hallani fülsüketítő hangját, ahogyan a fürdőből énekel. Nem fogom ráuszítani Becát, ha nem tud a dolga után vécépapírt rakni a tartójába. Nem fogok rájuk nyitni, mikor Sophiával szorgoskodnak... Nem fogom hallani a pillanatot, mikor Raul belép valahová és már el is tört valami. Nem lesz, aki tanácsokat adjon nekem, bíztasson és lökdössön, ha kell. Bár igaz, elég furcsa tanácsokat tudott osztogatni, de mindig beváltak és sokkal jobban érezte magát az ember tőle. Nem tudtam mit mondani... Szorosan átöleltem Sophiát és hagytam, hogy kisírja magát a vállamon.

Pár perc múlva valaki bezárta maga mögött az ajtót, de egyikünk se nézett oda. Féltem, ha most kizökkentem Sophit a megnyugvásból, akkor teljesen összeroppan... Két erős kar hátulról átölelte a barátnőmet. Kinyitottam a szemem és ki állt előttem? 

- Miért sírunk? - kérdezte. 

- Mert meghaltál, te barom... - szipogta Sophia. 

Raul furcsán rám nézett, de persze az én szám már fülig ért. 

- Sophia... 

- Nem érdekel Rosalyn, Raul nélkül már nem lesz olyan, mint régen! 

- De hát el se mentem! - háborodott fel Raul is. 

Sophia kiszabadította magát a karjaink közül, majd megállt Raullal szemben. Végigmérte dühös arcal és már tudtam, mi fog következni... Olyan pofont lekevert neki, hogy azt hittem, átrepül a házon. 

- Te teljesen meg vagy húzatva?! Elhiheted velem, hogy meghalsz, aztán még te vagy felháborodva? Mit képzeltél? Majd ugrálok örömömben a kanapén, sőt, még egy HARIBO-s gumimacit is kibontok? Ennyire paraszt nem lehetsz! 

- De hát még csak szóba se került, hogy lezuhanunk! 

Kellett kis idő, még megértettem. 

- Sophia, mi is állt abban az üzenetben? 

Sophi a kezembe nyomta a telefonját, én pedig elolvastam. 

" Életem, azt hiszem, már nem fogok többet szenvedni. Jó helyen leszek, olyan emberekkel, akiket szeretek. És akik viszont szeretnek engem. Remélem nem haragszol, amiért eljöttem. Nagyon szeretlek."

- Egyet kell értenem Sophiával, tényleg olyan, mintha a gyászbeszéded írtad volna meg. 

- Látszik, hogy sosem volt éppelméjű! 

- Ti nagyon félreértetek. Azért nem fogok szenvedni, mert végre azokkal lehetek majd, akiket szeretek, azaz veletek! Otthon már nem nagyon van dolgom. Szóval a családommal a helyem. 

- Várjunk... Én arra kértelek, hogy maradj Dani-vel. Miért nem maradtál? 

- Danielnek nincs szüksége senkire. Koncertezik. Alig volt otthon. Én pedig nem fogok azért Californiában maradni, hogy bámuljam a plafont. Elboldogul. 

A pofám leszakadt. A férjem úgy gondolja, nincs szüksége senkire. Hát legyen. Menjen a szajháihoz, azt pedig majd lesheti, hogy visszamegyek. Egy igazi apa, nem így viselkedik! Törődik a gyermekeivel és a feleségével. De úgy látszik, rosszul ismerem életem szerelmét...

Roy

Egész délelőtt New York-ot jártam. Raul és én együtt utaztunk, csak, hogy ne legyen feltünő, addig elmentem pár helyre, új cuccokat venni, ilyenek. Daniel ragaszkodott hozzá, hogy Rosalyn mellett legyek. Nem mintha nem örülnék neki hónapok után, de nem így akartam ezt az egészet... Azt akartam, hogy magam miatt szeressen. Ezt a csatát sajnos így vagy úgy, de megnyertem. Talán ennek így kell lennie. Ránéztem az órámra, ami 12:17-et mutatott, azaz Raul már biztosan megérkezett Rosáékhoz, ideje nekem is elindulni. Reménykedek benne, hogy nem tálalok ki neki... Raul és én is tudunk mindent Danielről, ezért is jöttünk el onnan. Régen tényleg szerettem volna ilyeneket mondani róla, hogy egy paraszt, de akkor sem hagyná el a gyermekeit és Rosalyn-t egy koncert miatt. Amúgy is gyűlöltem a hazugságot, most pedig éppen belecsöppentem egybe. Ráadásul nem is akármilyenbe... Mert itt nem csak arról van szó, hogy csak mondunk valamit, nem. Egy konkrét házasságot kell tönkre tennünk. Nagyot sóhajtottam, mielőtr bekopogtam. Aztán ott állt előttem... A szőkés tincseivel és azzal a mosollyal, amit mindig csak akkor villantott fel, ha engem meglátott. 
- Látni akartalak... 

Teljesen odáig voltam. Azok a szikrázó szemek és az a száj... Még mindig annyira szerettem, hoy el sem tudnám magyarázni. Nem is kellett többet mondanom, már a karjaim között volt. Olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Hiányzott már, hogy a közelemben legyen, érezzem az illatát, na meg a haját, amit mindig a mangós samponjával mosott és azt az ártatlan pillantást. Egyszerűen, hiányzott az életemből. Így álltunk egy ideig, aztán kicsit elhúzódott tőlem, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. 
- Te egészen eljöttel New York-ig miattam? 
- Egyszer már ezt megbeszéltük nem? Ahova te mész, oda megyek én is. 
Hihetetlen volt látni, hogy még mindig szeret engem... Daniel-nek igaza volt, Rosa tényleg szeret engem. De akkor sem akarok semmi rosszat, még egy jó darabig és talán még utána sem. 
- Milyen udvariatlan is vagyok... Gyere be nyugodtan! 
Beléptem az ajtón és az első akit megpillantottam, egy kisgyermek volt, akit nem ismertem. 
- Bocsássatok meg, ha valami rosszat kérdezek, de ő kicsoda? 
Rosalyn mélyet sóhajtott, leült a kanapéra, majd rám nézett. 
- Ő Rob Weness. A kisfiam. 
Teljesen le voltam döbbenve... Már a második. Nem, mintha gond lenne, csak meglepő, hiszen... Az rendben van, hogy az első sikerült tökéletesre, na de, hogy a második is? Dani tényleg tud valamit, amit én nem. Pár percel később Sophia és Raul léptek be az ajtón, nevetve és egymásba gabajodva. Hát hogyne... A két szerelmes. Boldogan rájuk mosolyogtam, Sophi pedig a nyakamba ugrott. 
- Téged sem látni minden nap, harcos. És nézzenek oda, új cuccok! 
- Honnan tudod, hogy újak? 
- Ugyan, kérlek... Eddig csak olyan ruhákat hordtál, amik borzalmasan álltak rajtad de ez, ez már ruha. Végre megtanultál öltözködni. - bökött oldalba.
- Te pedig még mindig nem tanultad meg a kedvesség szó valódi jelentését. - borzoltam össze a haját. 
Mindannyian nevetésben törtünk ki, aztán Beca szaladt ki a szobájából és egyenesen felém tartott. 
- Hercegnőm! 
Felkaptam és megpörgettem a levegőben. 
- Roy bácsi! 
- Hogy van az én drágaságom? 
- Én jól, de anyuci nem... - mutatott Rosa felé. 
Be kell valljam, tényleg nem volt meg valami... Boldognak, boldog. Erő is van benne még. A szikra viszont hiányzott belőle. Az a szikra, ami minden egyes nap felpörgette, de ennek nem szabadott volna kihunynia. Ez tartotta életben mostanáig, akkor most ki? 
- Rosalyn, beszéljetnénk? 
- Persze, menjünk fel. 
Rosa szobája mint mindig, rózsaszín volt. Mindenhol képek, minták és rengeteg ruha a földön. 
- Mi volt itt, tornádó? - kérdeztem felvont szemöldökkel. 
- Szuper, te legalább nem a borzcsaládot emlegeted, mint Sophia. - mosolyodott el.
Leültem mellé és megfogtam a kezét, majd mélyen a szemébe néztem. 
- Figyelj, én megértelek teljes mértékben téged. Tudom, milyen rossz, mikor nincs veled az, akit szeretsz. Tapasztalt ember vagyok. Nem szeretném, ha szomorkodnál miatta és ő sem akarja.
- Te beszéltél Dani-vel?!
- Három hete, ha jól emlékszem... Igen, beszélgettem vele. És hidd el, jól van. Boldog és azt akarja, te is az legyél. Most sok a dolga, mert koncerteznie kell, de biztos vagyok benne, hogy utána olyan lesz, mintha semmi nem történt volna.
- Hát te tényleg nem érted Roy? Én nem akarok úgy tenni, mintha semmi nem lett volna, mikor volt! Hagyta, hogy egyedül menjek be a szülőszobára. Hagyta, hogy egyedül eljöjjek a kórházból és hagyta, hogy egyedül vészeljem át az éjszakákat... Nincs szükségem hazugságokra, nekem most rád van szükségem és arra, hogy mellettem légy. 
Rosalyn közelebb húzódott hozzám és átkarolta a nyakamat. Tudtam, hogy megcsókolhatott volna... És istenem, mennyire meg akartam, a világon a legjobban! De nem... Felálltam és hátat fordítottam neki. 
- Nem akarom, hogy azért csókolj meg, mert utálni akarod Daniel-t. Ő jó ember. Olyanokat hiszel róla és olyanokat hitetnek el veled, amik szintén nem igazak! Dani szeret téged Rosa. Ez az igazság. És bármennyire próbálod tagadni, te is szereted és fogod is. Ez pedig így nem működhet. Majd talán egyszer, ha a nap nyugaton kel fel, a csillagok pedig nappal fognak ragyogni. 
Azt hiszem leesett neki, hogy ez egyelőre lehetetlen és én most nem azért vagyok itt, hogy romantikázzak. Hanem azért, hogy összeszedjem, mikor megtudja az igazat. 

75. Rész (Rosalyn és Rebeca szemszöge) - Akár tetszik, akár nem.

Rosalyn

Eltelt pár nap és végre a kezemben tarthattam a fiamat! Hatalmas kék szemeivel rámmeredt és elmosolyodott. Persze ez még csak baba félmosoly volt, de számomra rengeteget jelentett. Sophia nemsokára meg is érkezik értünk. Még Rob-ot elvitték rendberakni, én addig leszaladtam utóljára Sarah-hoz. Bekopogtam, de senki nem válaszolt. Így hát beynitottam és a látvány ami fogadott, csodás volt. Francisco, Sarah kezére hajolva aludt, szerintem életében először igazán. Nem volt szívem felkelteni, viszont Sarah-tól mindenképp el kellett köszönnöm. Leültem az ágy másik oldalára és megfogtam Sarah kezét.
- Úgy látom, még mindig nem hallgatsz rám drágaság. Pedig hidd el, igazat mondok. Egyesek úgy gondolják, ha most felébredsz, tudni fogod, hogy miket mondtam, egyesek szerint pedig, lehetetlen. Én hiszek a csodában és ha erre is emlékezni fogsz, akkor hívj fel, amint jobban leszel! Mindenképp tudni akarom majd, mi lett veled. De most szólok, ha föl mered adni nekem, saját kezüleg fojtalak meg! Emlékszel, hogy megfogadtuk? Ha hisztis kis nyávogós, gyenge picsák leszünk, lepuffantjuk egymást és én tartom magam ehhez! Azon ne rágódj, mi történt a múltban, már a jövőre kell figyelned, amit a fiadnak fogsz biztosítani Sarahfina. Ha már megszülted, viseld is gondját. Meg kell ígérned nekem, hogy még fogunk együtt fánkot enni és hidd el, ha akarnád, még el is híznék veled, csak együnk fánkot! Most viszont mennem kell... Az én utam most elkanyarodik a tiédtől, de örülök, hogy összefutottunk a körforgalomnál és bízom benne, hogy egyszer egy örökké tartó autópályán is összetalálkozunk majd.
Halkan felálltam és kiléptem a szobából. Életem második legnagyobb lépéseit tettem meg. Nem akartam itthagyni Sarah-t addig, még meg nem gyógyul és ki nem nyitja a szemét. Csodás érzés lenne, főleg, ha engem látna meg először. De már tudom, hogy ez a feladat Franciscoé lesz és ajánlom, hogy ott legyen mellette, amikor felébred.

Rebeca

Anya és a nénikém hazahoztak valami csupasz kismajmot. Azt mondták, ő az öcsikém, Rob. A legrosszabb az egészben, hogy cukibb volt, mint én, a kis borzas fejével és a pici kezeivel. Mindemellett, rémes szaga volt, mivel elég valószínű, hogy becsinált. Még ilyet, én legalább már szólok anyának, hogy bili kell. Még csak most érkezett, de már meg lett a véleménye a világról. Legalább igaza van valamennyire... Már lassan egy hete itt csücsülünk ebben a hatalmas városban. Hiányzik apuci és Roy bácsi is. Jól tudom, hogy amiért ide kellett jönnünk apa nélkül, annak ez a kis csupaszság volt az oka. Persze nem haragszom érte, hogy is haragudhatnék? Hiszen, így vagy úgy, de az öcsém. Meg kell tanulnom egy fedél alatt élni vele és szeretni őt, ami nem lesz nehéz, hát istenem, milyen aranyos! Ráadásul, félig rám hasonlít, így aztán végkép nem akarnám eltűntetni innen, pedig higyjétek el, megoldanám! De van jó oldala is a dolgoknak, én leszek a főnök! Meg fogom tanítani a legjobb csínyekre, amiket tudok. De várom már, hogy apának fura arca legyen, mikor Rob bekakil az autóban, a világért ki nem hagynám! Sajnos az én ilyen esetemnél nem láttam a fejét. Ha egyáltalán fogom látni... Tudom én, hogy apa nagyon erős és nála jobb pasit nem is ismerek, de az a betegség amibe belecsöppent, azt mondják, súlyos. A múltkor a tévében láttam egy ilyen reklámot. Fogalmam sincs, hogy mi a betegség neve, annyira okos még nem vagyok, hogy megjegyezzem. Mindenesetre, felkészítem magam, hogy mi van akkor, ha hazaérek, már nem fog várni apa palacsintája, a mindennapi szeretete és a bizonyos puszi, amit mindig lefekvés előtt ad. Ezek nélkül már képtelen lennék élni... Bár még csak két éves vagyok, fel tudok dolgozni ezt-azt. Lehet, hogy most csak próbálok ÉN az erős maradni ebben a családban, később pedig ha hazamegyek sírni fogok, de az is lehet, hogy nem. Az egyetlen kívánságom az lenne, hogy anya ne essen szét. Azt is tudom, hogy ő mire képes, de apa halálát nem tudná feldolgozni. Ezért nem is fogom hagyni, hogy ez megtörténjen!

Rosalyn

Estefelé Raul felhívott minket, hogy úton van ide és, hogy nyugodjak meg, Daniel nem tud róla. Nem tartottam valami jó ötletnek... A férjem egyedül maradt otthon. Ha tehetném, már rég hazamentem volna, de még el kell intézni Rob-nak a papírjait és csak utána mehetünk haza. Ami még egy teljes nap az önkormányzaton. Így is lassan már egy órája itt ülök Rebeca és Rob ideiglenes szobájában, mivel a kisfiam akárhányszor lehunyta volna a szemét, a lányom mindig akkor ment oda hozzá és vitt neki valami játékot. Szegénykém szerintem még nem is érti, hogy még Rob nem tud velük úgy játszani. Na mindegy is, azért jó volt nézni, hogy Rebeca ilyen aranyos és jószívű.
- Rebeca Weness, most már ideje lefeküdni! - jelentettem ki határozottan.
- De mami, én még nem akajok!
- Nincs vita kislányom, a mami is álmos és aludnia kell.
- Na jó... De csak mejt olyan kedves vagyok. Aludhatok az öcsikémmel?
- Ha ragaszkodsz hozzá... - sóhajtottam. - De mikor bejövök, ne azt lássam, hogy fojtogatod, esetleg felébreszted, vagy bármi ilyesmi, érthető volt az anyád?
Beca csak szélesen mosolyogva bólintott és már mászott is Rob mellé. Pár perc múlva visszajöttem és életem legszebb pillanatával találtam szembe magam. A lányom, az öcsikéjét átölelve, mosolyogva, békésen aludt.

Életemben nem láttam még ilyen szépet. Eleinte azt hittem, hogy gyűlölni fogja Robot, mivel most ő lesz a középpontban egy darabig és azt hihette volna, hogy nem szeretjük. Pedig ezen a világon, ők a legfontosabbak a számomra, na és persze a férjem, akiről alig tudok valamit és akire még mindig haragszom. Valószínűnek tartom, hogy hazudott, már megint, de mi más lehetett olyan fontos, mint a saját kisfia? Erre mindenképpen választ akarok majd, ha hazaértünk. A szobámban már Sophia várt, kinyúlva.
- Na? Sikerült lefektetni őket? - kérdezte nevetve.
- Csak nézz rájuk! Azért csak tudok valamit. Raul, mikor érkezik?
- Állítólag majd csak délután, mivel a gépük még nem szállt fel valami hiba miatt, így csak reggel indulnak. Szóval még várhatok egy egész éjszakát arra a bunkóra!
- Nem, hogy örülnél neki, még kritizálod is? Szörnyű egy ember vagy Chroose, de azért szeretlek.
- Te inkább fogd be a szád, és aludjunk. Nemsokára kelned kell megint Rob-hoz.
- Élvezed, hogy szívhatod a vérem. Igaz?
- Ha tudnád mennyire!

Nem kellett sok idő hozzá, hogy Sophi megadja magát az alvásnak, én viszont jól tudtam, hogy még egy darabig biztos nem fogok elaludni. Ezzel a nagy világgal egyetlen egy nagy gond van. Túl erős éy mi emberek, képtelenek vagyunk legyőzni. Lehetősége van rá, hogy mindent elvegyen tőlünk ami fontos, de valamit ad is érte. Eleinte nem vesszük észre, hogy később az a kis dolog is mennyit fog érni. Kevés olyan ember van, aki szembeszáll a hatalmas világ ellen. És azt hiszem, én elmondhatom magamról, hogy szembeszállok. Nem fogom hagyni, hogy elvegye tőlem azt az embert, akit szívem minden szeretetével szeretek és fogok is, akár tetszik ez a nagy főnöknek, akár nem.