72. Rész (Daniel és Rosalyn szemszöge) - Valahol messze tőled...

Rosalyn

Daniel órákig hívogatott. Szörnyen éreztem magam amiatt, hogy nem vehettem fel. Pedig mennyire akartam vele beszélni... Hallani a lágy hangját, amint azt mondja "Drágám, semmi baj, szeretlek!" De nem hallhattam. Éjfélkor úgy döntöttem, felvetetem Sophi-val. Az egész beszélgetést úgy hallgattam végig, hogy alig tudtam utána abbahagyni a sírást.
- Szia Daniel... Sophia vagyok. - szólt bele Sophi bizonytalanul.
- Uram isten, Sophia! Végre! Rosalyn ott van? Hol van? Tudnom kell! El akarok menni hozzá, kérlek! Muszáj beszélnem vele... Hol van?
- Valahol messze tőled...
És ezzel le is rakta. Ketten ültünk a kanapén és egymás vállán sírtunk. Rebeca egész nap az apját kereste, egyszer ő is sírva fakadt. Hogy magyarázhattam volna el egy két éves kislánynak, hogy az apját otthagytuk és csak két hét múlva tervezünk visszamenni? Ennyire még nem voltam eltávolodva a férjemtől egy ideje ezért nagyon nehéz! Ez az egész nem tesz jót sem nekem, sem a picinek, akivel holnap be kell feküdnünk a kórházba.
- Anyuci, hol van apuci? - kérdezte szipogva Rebeca.
Leguggoltam hozzá és mélyen a szemébe néztem, reméltem így jobban megérti.
- Figyelj kincsem... Apa otthon maradt, nekünk pedig el kellett jönnünk az öcsikéddel. Apa nem tudhatja még meg, csak ha hazaértünk rendben?
Egy darabig még csak bámult, aztán bólintott és már szaladt is vissza a szobájába. Kinéztem az ablakon és a hatalmas Central Park bámult vissza rám. Hála Istennek, sikerült lakást találnom a park mellett legalább két éjszakára. Mindig is szerettem volna eljutni New York-ba, de nem szülni és nem a férjem nélkül...
- A rohadt életbe már! - rontott be Sophia az ajtón.
- Ne kímélj, mi történt? - nevettem fel végre.
Szerettem nézni Sophiát, mikor ilyen ideges. Ez is bizonyította, mennyire erős és, hogy soha semmi nem állítja meg. Magabiztos.
- A drága vörösdémon nekem jött a ház előtt! Annyira sietett valahová, hogy oda sem nézett a lába elé!
- Na de várjunk... Ki ez a bizonyos "vörösdémon"? - mutattam idézetjelet az ujjamal, hogy hatásosabb legyek.
- Hát Hollister kisasszony! Kíváncsi voltam, mikor futok össze vele ebben a kibaszott nagy városban és nahát, sikerült! Csak éppen nem úgy, ahogyan szerettem volna. Hírtelen nem tudtam, hogy ő az, aztán én tudod milyen vagyok, mikor kiabálok... Szegénykém betojt tőlem. Pedig még utána el is kísértem egy darabig, hogy megnyugtassam de megtartotta a távolságot. Na, nem baj! Legalább Audrey-nek is meg lett a véleménye hihetetlen személyiségemről! - kiáltotta büszkén.
Erőltetett mosollyal visszafordultam az ablak felé.
- Mi a baj babám? Daniel keresett?
- Nem... Amióta veled beszélt, nem keres, még csak üzenetet sem hagy. - suttogtam.
- Vagyis... - csuklott el Sophi hangja.
- Nem! Még nem...
Egyre szaporábban vettem a levegőt és már a kávém is kihült a kezemben, csak szorongattam.
- Ha még egyszer hívni fognak, az nem Daniel lesz... - fordultam Sophi felé. - Hanem a kórház.

Daniel

Végleg felhagytam a próbálkozással. Nem fogom hívni többet Rosát, sem Sophiát, sem senkit. Már semmihez és senkihez nincs kedvem, a saját nyomorult életemhez se. Most az sem érdekel, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy elterveztem. Fel voltam készülve a legrosszabra. Nálam ez már természetes, mindig bemeséltem magamnak a hülyeséget, aztán sose történt semmi. Nem fogom keresni, mindenesetre jól tudom, hogy hol van. Lenyomoztattam, New York-ban van és magával vitte a lányomat. Nem haragszom rá emiatt, én sem szeretnék ránézni magamra ebben az állapotban. Legszívesebben kitenném magam az utcára, de nem tehetem. Tartogatom azt a maradék kis erőmet is. Nem mehetek el innen. Elgondolkoztam azon, milyen lenne a világ nélkülem... Üres és színtelen. Nem lenne még egy olyan Daniel Weness, mint én. Nem vágytam mindenki szeretetére, csak egyre és azt megkaptam! Rosalyn Parks életem értelme... Ha ő nincs, nem tanulom meg, mi az igaz szeretet. Talán magányos ember ként élnék, hét macskával. Van egy fontos dolog, amit még senki nem tud rólam csak a lányom és aminek mindenképpen Rosalyn kezébe kell, hogy kerüljön. Naplót vezetek... Tudom, elég lányos, de számomra nem az! Amióta anyu meghalt, mindent leírok, ez a harmadik naplóm, ami az ágy alatt van és ami nem maradhat nálam tovább. 

Mivel sétálni már nem nagyon tudtam, kocsiba ültem. Roy nem lakott olyan messze tőlünk, szóval nem kellett sokat szenvednem. A ház előtt megálltam, aztán kiszálltam a naplómat szorongatva. Becsöngettem, Roy pedig meglepődötten végigmért. 

- Tudom, rémes látványt nyújtok. - fintorodtam el. 

Engedély nélkül besétáltam az ajtón és lehuppantam a kanapéra. 

- Weness, ha meg akarsz ölni... 

- Nyugodj meg Zakhlos, hamarabb múlok ki én. - jelentettem ki nyugodtan. 

- Most szórakozol? - húzta fel a szemöldökét. 

- Persze... De most nem azért jöttem, hogy rólam beszélgessünk, arra nincs időm már. Rosalyn-ról és a lányomról lenne szó. 

- Nincs közöm hozzájuk... - hajtotta le a fejét. 

- Figyelj Roy... Én tisztában vagyok azzal, mennyire szereted a feleségemet és azzal is, hogy ő mennyire szeret téged. Aminek ha hiszed, ha nem, eszméletlenül örülök! Nem is tudnám, mit kezdjek nélküled. Meg kell ígérned valamit...

Odanyomtam a kezébe a naplómat, majd komolyan a szemébe néztem. 

- Ezt oda kell adnod Rosának, mikor eljön érte. Ne kérdezd miért, csak add oda neki. A többit én elintézem. Aztán el ne merészeld olvasni a naplómat, különben kinyírlak és hidd el, így is megoldom. 

- Megértettem Daniel, nyugi. Oda fogom adni neki, ha eljön. De mikor?

- El fog jönni hidd el és onnantól kezdve nem engedheted el, világos? Vigyáznod kell rá az életed árán és a lányomra is! Mert ha nem... Én az összes viharfelhőt feléd terelem és életed végéig esni fog az eső a fejedre! 

- Miért kéne vigyáznom rájuk? 

- Az nem fontos. Csak ígérd meg, hogy segíted őket. 

- Megígérem. De nem hiszem, hogy készen állnék erre...
- Nem állsz készen? Miért ne állnál? Roy, Rebeca szobáját te csináltad meg. Minden egyes játékot tőled kapott és halál komolyan mondom, mindet szereti! Rosát pedig rengetegszer látom elmosolyodni mosogatás közben. Akármennyire szeret engem, téged is szeret és fog is. A szívébe zárt és ha egyszer valaki odakerül, nem megy ki többé. Kellesz neki Roy. Már csak te vagy biztos támasz mellettük és én tudom, hogy készen állsz. Ha nem is az én kedvemért akarod ezt megtenni, legalább Rosalyn kedvéért. 
- Mindig szerettem volna visszakapni Rosát, de nem ilyen áron Daniel. Kellemetlenül érezném magam így mellette... És ha megutál? Akkor mit kezdek magammal? 
- Sosem tudna megutálni. - nevettem fel.
Eszembe jutott egy régi esemény. Rosalyn és én vásárolni voltunk, aztán találkoztunk ezzel a tökfejjel. Kíváncsi voltam a feleségem arcára és hát... Annyira vicces volt, hogy alig bírtam visszatartani a nevetést. A szeme tágra nyílt, nekiment a bevásárlókocsinak és végig őt bámulta, ahogyan Roy is Rosát. Nem zavart különösebben, hogy kizártak a saját kis világukból, élvezet volt bámulni őket, hogy mennyire szerencsétlenek egymással. Mindig is tudtam, hogy Rosalyn néha szenved Roy hiányától. Erre én magam jöttem rá az első hónapokban, mikor a feleségem annyit beszélt róla. Mindig meghallgattam és jól tudtam, hogy még mindig szerelmes belé. Tisztában voltam vele, hogy én vagyok élete értelme, de örültem neki, hogy van egy biztos pont rajtam kívül. 
- Különben is... - folytattam. - Jobb voltál neki mint én. Tönkretettem az életedet amiért bocsánatot is kérek, de azt hiszem most kapom meg érte a büntetésemet. - mosolyodtam el. 
Miután már elvégeztem a dolgom, tudtam, hogy nyugodt lehetek. Nem kell idegeskednem semmiért és senkiért. Nos Daniel Weness, elvégezted a dolgod a földön. Remélem ti is rátaláltok az igaz szerelemre és lehetőleg olyan embert keressetek, aki mindig mellettetek lesz és aki szeret titeket. Ha legalább egy szál virágot nem visz az első randitokra, azonnal dobjátok ki! Ezt én mondom és ha okosak vagytok, megfogadjátok a tanácsomat. Az én történetem viszont itt véget ért. A naplóm teljes, már csak két oldal maradt, amit a gyönyörű feleségem fog kitölteni a gondolataival és a mi szerelmi történetünk befejezésével. 

Majd találkozunk egy jobb világban! ;)

Daniel szemszöge végetért.

Rosalyn

Hírtelen olyan érzés tört rám, mintha megváltozott volna valami, ez az érzés pedig mindig csak akkor jött elő, ha Daniel-ről van szó. Bárcsak beszélhetnék vele... Mivel Sophia jelenleg nem tartózkodott itthon, úgy döntöttem felhívom. Egy darabig csak kicsöngött... Mielőtt leraktam volna, végre beleszólt.
- Rosalyn? - kérdezte rekedt hangon.
- Ó, istenem...
Kitört belőlem a sírás. Nem akartam ezt tenni vele, én pedig mégis megtettem.
- Sajnálom... - folytattam suttogva. - Sajnálom, hogy ezt csináltam veled és, hogy nem mondtam el neked az igazat. De már nem mehetek haza, amég... Meg nem születik a fiúnk.
- A mink? Rosa... Szóvel ezért nem akartál itthon maradni, mert féltél, mit szólok hozzá... Drágám, miért nem mondtad el?
- Mert egyszerűbb volt otthagyni téged... De hidd el, soha többet nem teszek ilyet! Mivel már mindent elmondtam, kérlek gyere ide! Nem bírom tovább nélküled, azt akarom, hogy itt legyél mikor megszületik.
- Nekem is szörnyen hiányzol, de nem mehetek... Éppen tegnap hívtak, hogy lenne egy koncertem a hétem és ezért itthon kell maradnom próbálni. Tudod, hogy megy ez.
- Neked fontosabb a koncerted, mint a gyereked? Ez most komoly?
Meglepődtem. Daniel még soha nem volt ilyen egoista és mindig én voltam az első!
- Ez fontos koncert Rosalyn, nem hagyhatom elveszni csak azért, mert te terhes vagy. Most pedig ha megbocsátasz, mennem kell. Szia, szép napot neked.
Lerakta. Daniel Weness, az imádnivaló férjem, akit annyira szeretek. Lerázott minket egy koncert miatt... És én még aggódtam miatta. De legalább ezt az oldalát is sikerült megismernem. A tahó oldalát.

71. Rész (Daniel és Rosalyn szemszöge) - Aztán... Eltűntek.

Rosalyn

Amikor kijelentették, hogy a férjemnek semmi baja, azt hittem ott esek össze! Már nagyon régen nem voltam ennyire boldog! Azonnal Daniel nyakába ugrottam és halálra puszilgattam. Már azt hittem, le kell mondanom róla, de Isten meghallgatta az imáimat és megkegyelmezett nekem, amiért nagyon hálás vagyok neki. El sem tudom képzelni, mi lett volna ha... Nem, nem szabad erre gondolni! Most a jelenben vagyunk, a jelen számít és Dani még mindig itt van előttem és itt is marad! Viszont Rob-ról, még mindig nem tudhat semmit... Ma elutazom Becával és Sophiával New York-ba és pár napot ott töltünk, még Rob meg nem születik. Nem a legjobb megoldás, hogy elviszem az apjától a lányát, de mit tehetnék? Nem hagyhatom itthon anyának megint, George-ról pedig ne is beszéljünk. Daniel-re akármennyire fáj is kijelentenem, még nem merem rábízni Rebecát. Először épüljön fel teljesen, aztán felőlem addig lehet Becával, ameddig csak akar. Nem állok rá teljesen készen, hogy itthagyjam Danielt egyedül, de muszáj lesz. A gyermekünkről van szó és egy hatalmas nagy meglepetésről is! A bőröndöm készen áll az ágyam alatt... Már csak ki kell húznom onnan és eltűnni észrevétlenül.

Daniel

Beszéltem az orvossal, hogy mindenképpen tartsa a száját, ne merészeljen mondani semmit! Hazamegyek. Azt mondták, saját felelősségemre megyek, de nem érdekel. Otthon a helyem, a családommal. Az orvos boldogan kijelentette Rosalynék előtt, hogy semmi bajom, ez csak valami szörnyű fertőzés volt és, hogy hazamehetek. Őszintén szólva, pocsékul éreztem magam és jól tudtam, hogy innen nem kéne hazamennem, de hát a feleségemért bármit. Az utolsó erőmet is össze kellett szednem, hogy talpon maradjak. Rajtam és Rebecán kívül, mindenki boldog volt. Végig furcsán nézett rám, olyan volt, mintha azt akarná mondani a szemével, hogy "Apuci, anyáékkal elhitetheted, hogy minden rendben, de én nem vagyok hülye, a lányod vagyok könyörgöm, rád ütöttem ember!" 23 éves létemre, félek a két éves lányomtól. Azért ez durva nem? Be kell vallanom, tényleg olyan mint én. Miért kell nekem ilyen okosnak lennem?
- Na, kapjuk fel az összes cókmókodat és húzzunk a sunyiba! - kiáltotta Sophia. 

A kocsiban azt hittem, elhányom magam. De ha a családom a közelemben van, jobb lesz.
- Daniel, minden rendben? - kérdezte Rosa. 
- Persze életem, csak még kicsit bennem van a nyugtató, aztán nem vagyok olyan jól. Amúgy, kutya bajom. - erőltettem hihető mosolyt az arcomra. 
Aha, nagyon jól vagyok... Az a két hónap, marhára nem két hónap, kevesebb. Engem sem faragtak fából, de azért azt hittem, jól fogom bírni. Bár tudnék most tanácsot kérni anyutól, ő biztosan elmesélné, hogy vészelte ezt át. Az egészben az zavar a legjobban, hogy Rosalyn boldog. Tudom, beteges, de nem érthetitek... Még most boldog, de aztán? Az a bizonyos mosoly, amit csak akkor mutat meg valakinek, ha igazán boldog, nem pedig hazugság miatt mutatkozik. Akkor láttam utóljára így mosolyogni, mikor Sophia esküvőjén voltunk. Nagyon örülök, hogy végre itthon van, segít Rosának és tudodm, hogy sosem hagyná, hogy boldogtalan legyen miattam. Még mindig emlékszem, mikor megfenyegetett a gimiben... A múlt hónapban emlékeztetett, hogy még mindig áll, szóval igyekeztem mindent úgy tenni, hogy jó legyen a feleségemnek, de egyre jobban gyengülök. Az orvos azt mondta, 100-ból 40%, hogy megmaradok és azt is mondta, hogy sokszor volt már ilyen és az esetek több mint harmadát sikerült megmenteni. Ez az egyetlen szál, amibe még kapaszkodhatok. Az összes többit már rég el akartam, el kellett, vagy véletlenül enegdtem el. Ilyen az élet. 

Rosalyn

Kiszálltunk a kocsiból és félrehívtam Dani-t.

- Drágám, biztos, hogy minden rendben? Csak mert úgy érzem, valami nem stimmel veled... Nem is örülsz, hogy itthon vagy!

- Jaj, már megint gyártod a hülyeségeidet. Miért ne örülnék? Amit odabent átéltem, nem volt valami kellemes, szóval igazán megérthetnél egy kicsit... Én megértem, hogy mérges vagy, mert van is mire, de azzal, hogy ezt csinálod, nem segítesz a helyzetünkön. Mi lett volna, ha nem jövök vissza? Akkor mit csinálsz? 

Ezen a kérdésen ledermedtem... Nem akartam, még csak gondolni sem erre! Főleg nem most, hogy nemsokára elmegyek itthonról... Nem akarok összeveszni vele.

- Nem lett volna ilyen, mert jó kezek között voltál és mert tudtad, hogy az időd nem akkor jött el. Plusz, elmondtam az összes imát, amit tudok! - mosolyodtam el. - Én hiszek benned és tudom, hogy búcsú nélkül nem is tudnál itthagyni engem. 

Odaléptem hozzá és szorosan átöleltem. Én már jól tudtam, hogy ez búcsúölelés...

 - Szeretlek Parks és hidd el, nem hagylak magadra! Most, biztos nem. 

Mikor beértem a házba, Daniel már sehol nem volt. Tudtam, hogy el fog menni még valahová, ezért most ragadtuk meg az alkalmat. Sophia kicserélte Beca pelusát, én pedig beraktam minden szükséges tárgyat, amire a lányomnak szüksége lesz, első sorban például Rubert-re. A macija nélkül nem indul el sehova. 

- Készen állsz? - kérdezte Sophia. 

- Nem. Egyáltalán nem... Mikkr hazajön, teljesen szét fog esni. Legalább valmai levelet hagy írjak neki! 

A levelemet fél órán keresztül írtam. Mindent leírtam, ami csak jött, hogy mennyire sajnálom... Leraktam az asztalra, majd elindultam kifelé. Még egyszer visszanéztem, aztán már a kocsiban ültem, úton New York-nak.

Daniel

Miután beszéltrm Rosával, eldöntöttem, hogy kerüljön bármibe, de én elmegyek a nagybácsimhoz. Apa után ő volt az egyetlen, aki még közel állt a szívemhez és bármit megbeszélhettem vele. A bácsikám azonban semmiről nem tud... Arról sem, hogy egyenesen a kórházból jövök. Elszöktem, mivel tudtam, ha Rosa meglát, ki fog akadni és nem enged el. A bácsikám lesz az az ember, aki a lányomon kívül még tudja az igazságot rólam. Becsengettem és vettem egy mély levegőt. Négy éve nem láttam a bácsikámat... Kinyílt az ajtó és megpillantottam borostás arcát, éppen borotválkozásból jöhetett. Az egészben az volt a legfurább, hogy szörnyen hasonlított apura. Kiskoromban mindig összetévesztettem őket. 
- Daniel, hát te vagy az? Nem láttak évek óta, mit keresel itt? - ölelt át. 
- Nagy gondjaim vannak mostanában Luis bácsi. El kell, hogy mondjak valamit. 
- Gyere csak be! 
Beléptem a házba, ami kábé kétszer akkora volt, mint a mi házunk Californiában! Luis egyedül él, mégis ekkora háza van! Helyet foglaltam a kanapén és próbáltam összeszedni mindazt, amit idefelé találtam ki. Luis bácsi figyelmesen végigmért közben... Ő észrevette azt, amit Rosalyn nem, láttam a tekintetéből. Nagyon lefogytam... 
- A helyzet az... - kezdtem bele. - Hogy mostanában sokat betegeskedem. Mint látod, lefogytam, eléggé rendesen és most is a kórházból jöttem... Emlékszel rá anyuékkal miről beszélgettünk régen, mi van ha...? 
- Daniel, az lehetetlen... Te nem lehetsz... 
Elcsuklott a hangja. Kérdőn rámnézett, próbálta elhitetni magával, hogy csak szórakozok vele. Választ várt, azt akarta, hogy ez hazugság legyen... De ez a való világ. Nem hazudhatok neki. 
- Pedig de bácsikám... Az vagyok. - mondtam halkan. 
- Ez azt jelenti...? 
- Pontosan azt Luis. Ennyi volt.

Még pár órát ott ültem a bácsikámmal és elintéztünk mindent. Megnyugtattam és elmagyaráztam neki, hogy ez nem az ő hibája, hanem az enyém. Egyetlen ember mellett érezném magam most biztonságban, az az ember pedig Rosalyn. Gyorsítottam a lépteimen, hogy minél hamarabb otthon lehessek velük. Mikor az ajtóhoz értem, csukva volt... Mi a francért lenne becsukva? Kikaptam a kulcsot a zsebemből és bementem a sötét, üres házamba. 
- Rosalyn, itthon vagyok! - kiáltottam. 
De nem jött válasz. Felrohanzam az emeletre, Rosa szekrénye ki volt pakolva. Átmentem Becához, nála sem volt semmi. Hívtam a telefonján, egyszer sem vette fel, ki van kapcsolva, ahogyan Sophia is. Lehuppantam a konyhaszékre. Hová tűntek, miért mentek el és hová vitték a lányomat?! Aztán megláttam az asztalon egy levelet. Felismertem Rosa gyöngybetűit, pedig látszott rajta, hogy sietve írta le. Itthagyták nekem ezt a papírt, aztán... Eltűntek.

Szerelmem! 
Tudom, most legszívesebben mefojtanál, ordibálnál velem, amiért képes voltam csak így elmenni, de nem volt más választásom. Csak pár napig tart az egész, ne aggódj, utána együtt lehetünk! Fontos dolgot kell elintéznem, de hidd el nekem, hatalmas meglepetés lesz számodra! Jó célból jöttem el és mint mondtam, nem tart pár naptól tovább. Visszatérve a mai beszélgetésünkre... Nem az a bajom, hogy esetleg nem érzed jól magad, hanem, hogy hazudsz, bár nem mintha én mást csináltam volna... De az nem olyan. Én nem az életemmel játszadozom. Mikor behívattál, nem voltam hajlandó sajnálkozni, tudod jól, hogy én nem olyan nő vagyok! Azt hiszed annyira hálátlan vagyok, pedig nem. Szörnyen megijedtem, megkérdezheted Stephanie-t is, hogy mit leműveltem, mikor kimondták, hogy leállt a szíved. El sem tudod képzelni... A gondolat, hogy nem hallom már szíved dobogását, ahogy ráhajtom a fejem, megőritett. Ha ott helyben lett volna nálam egy kés, már nem élnék. A feleséged ként, én is átérzem azt a fájdalmat, amit te, hiszen megyegyeztünk nem? Osztozunk az érzelmeinken... Részben azért is vagyok itt neked, hogy a terheid nagy részét rám rakdt, de ez nekem már kicsit sok... Túl sok minden akasztasz rám. Ettől még ugyan annyira szeretlek, mint eddig sőt, jobban. Napról-napra jobban. Ha visszajöttem, ígérd meg, hogy otthon vársz... Meg kell ígérned! 
Csókollak és ölellek: Szerető feleséged.

Bánt, hogy már nem mondhattam el neki. Hamarabb kellett volna... Nem ígérhetek neki semmit. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az a meglepetés amit tervez, az lesz e még, fogalmam sincs... Már úgy is mindegy. Élvezze csak ki ezt a tudatot, ameddig lehet. A doki szólt, hogy biztonság kedvéért, írjam meg a búcsúimat mindenkihez. Nemesz rá nagy szükség, mert elvacakolok még jó darabig, de inkább megírom. Mit vesztek vele? Ez alatt a pár nap alatt, úgy sincsen semmi dolgom. Csak a felkészülés...

70. Rész (Beca és Rosalyn szemszöge) - Maradnod kell!

Rosalyn

Reggel az első dolguk az orvosoknak az volt, hogy elmagyarázzák nekem, mi is történt a műtőben. Daniel szíve kétszer is leállt... Egész éjjel sírtam. Haza akartam menni Becához, de a lábam nem engedelmeskedett. A telefont is alig tudtam kivenni a zsebemből, hogy szóljak anyának, vigyáznia kéne a lányomra. Mikor kitolták Danit, teljesen összeomlottam. Mindenhol drótok, csövek. Először nem hittem el, hogy ő a férjem... Próbáltam még arra az emberre gondolni, aki boldogan ölelt át az éjjel. Aki mindig nevetett a béna vicceimen, amik tényleg eléggé szánalmasak voltak. De most, nem igazán tudtam sajnálni. Nem azért sírtam, mert megműtötték, hanem azért, mert végig a szemembe hazudott. Nem mintha én mást csinálnék, de én nem az életemmel játszadozom! Elmondhatta volna, hogy rosszul van és akkor ez az egész nem történik meg...

Az egész délelőttömet a kórházban töltöttem. Karikás szemmel, csapzott hajjal és sápadt arccal. Többen is megkérdezték, segítsenek e, de én senkihez nem voltam hajlandó hozzászólni. Bezárkóztam a saját magam kis világába, ahol még mindig tökéletes volt minden. Visszajátszottam a fejemben a nyomorult kis életemet... Hogy milyen jelentéktelen lenne a családom nélkül. Csak tudnám, mit vétettem, hogy el kell szakadnom tőlük.
- Mrs. Weness, a férje felébredt. Azt mondta, küldjem be. - mondta az orvos.
Rezzenéstelen arccal felálltam és elindultam Daniel kórterme felé. Szemernyi megbánás sem volt bennem, nem voltam hajlandó úgy tenni, mint akit legyőztek. Viszont mikor megláttam a férjemet, vesztettem az önbizalmamból... Akkor is muszáj megértenie!
- Szia drágám... - köszönt rekedt hangon.
Nem Rosalyn, nem sajnálhatod meg, most nem!
- Neked is szia... - köszöntem vissza még mindig rezzenéstelenül.
Látta rajtam, hogy valami nem stimmel. Megrázta a fejét, aztán belekezdett.
- Tudom, dühös vagy rám... Neked is meg kell értened engem! Nem akartam púp lenni a hátadon, azt hittem elintézem a dolgaimat, de rosszul sült el. Ez így, vagy úgy, de bekövetkezett volna.
- Rohadtul egyszerűen ki tudod ezeket jelenteni! Tudod te mivel játszadozol?! A saját életeddel Daniel! Én nem fogom ezt csinálni minden egyes héten!

 Megértem, hogy nem akartad elmondani, mert vannak dolgok az életben, amik jobb, ha titokban maradnak. De ez nem egyszerű titok... Ez egy élet... Azé az emberé, akit teljes szívemből szeretek. Nem hagyhatsz itt minket még egyszer... Ha később elmész, esküszöm neked, elengedlek, de most még kizárt dolog. Nehéz lesz és piszkosul fog fájni, de megígérem... - tettem a kezem a szívemre. - Ha el akarsz menni, nem foglak visszatartani. Most még nem adhatod fel... Rebecának szüksége van az apjára és nekem is a szerető férjemre. Nem hagyhatsz csak úgy itt! Kérlek szépen te is ígérj meg valamit... Ha eljött az idő, kérlek hívass be még egyszer... Nem akarom, hogy úgy hagyj itt, mint egy rongyot. Hivatalos és szép búcsút szeretnék.
Mind a kettőnk szeméből ömlött a könny. Alig kaptam levegőt, olyan érzés volt, mintha belülről falna fel valami. Szúr, ég, legszívesebben térdre rogynék és csak üvöltenék, még el nem múlik a fájdalom, amit a mellkasomban érzek.
- Rosalyn, ez még nem is biztos... Nem fogok meghalni. Nem hagylak itt titeket, mert nem tehetem és nem is akarom. Jól mondtad, ha eljön az időm, mindenképpen szólni fogok. Megígérem.
Odamentem hozzá és nyomtam egy forró csókot a szájára.
- Szükségünk van rád... - súgtam a fülébe. - Maradnod kell.

Képtelen vagyok elképzelni Daniel nélkül az életem. Üres napok, tátongó lyuk a szívemen, elveszett anyuka és egy alkoholista vénasszony. Nem hallanám Dani aranyos kuncogását, a zseléjének illatát, a csókjának ízét, az érintését a hátamon. Belegondolni is szörnyűség... Két gyereket kellene teljesen egyedül felnevelnem. Nem bánnám, de azért néha jó, mikor a férjed is besegít. Mi lesz, ha már nekem nem lesz aki segítsen? Egyedül is képes vagyok rá, ezt nagyon jól tudom. Erős, bátor és szívós nő lettem, nem fog ki rajtam egy második gyerek is! Pedig már ez első is mennyiszer kifogott rajtam... Isten ha úgy dönt, elveszi tőlem életem szerelmét, el fogom fogadni. Azt viszont nem értem, miért pont én. Rengeteg rossz dolgot csináltam életemben, de nem olyan súlyosat, hogy ezt kéne kapnom érte. Megérdemlem a büntetést, de ez több mint valami szobafogsághoz hasonló hülyeség, hiszen Daniel a férjem! Néhányan talán azt gondoljátok, megérdemelném. Ám mielőtt ítélkeznétek fölöttem, hadd kérdezzem meg: Tényleg olyan szörnyű dolgokat műveltem? Olyan gonosz voltam, hogy ezt kellene kapnom? Tényleg annyival nagyobb bűnöket követtem el, mint mások? Tényleg annyival rosszabb voltam, mint ti?

Rebeca

Anyuci és apuci egész éjjel nem jöttek haza. A nagyi azt mondta, csak elmentek egy helyre, hogy együtt lehessenek kicsit, na persze... Miért gondolja mindenki azt, hogy ennyire buta lennék? Az rendben van, hogy két éves vagyok, de még a nagypapával is szoktam néha játszani, mikor visszajön. Anyáék azt mondogatják, nagypapi meghalt, de hát ők nem látják, hogy itt áll az orruk előtt? Nagypapi elmagyarázta nekem, hogy ők nem látják, de én akkor miért látom őt? Azt is mondta nekem, hogy apucinak valami nagyon nagy baja van és, hogy jobb, ha odafigyelek anyára. Hogy tudnék odafigyelni rá, ha itthon sincs? Én teljesen megértem, hogy szeretne egy kis időt tölteni apával, mert minden idejüket velem töltik, de nekem is szükségem van rájuk! A nagyi valami ízetlen tojásos ragut adott nekem reggelire, azt hittem kihányom, de persze boldog arcot vágtam, hagy örüljön... A mamát akarom, a finom ebédjét és apa palacsintáit! Ebben a pillanatban lépett be Sophia nénikém, kivirult arccal. 

- Hé, kislány? Hiányoztam? 

Boldogan a karjai közé vetettem magam és szorosan átöleltem, Raul bácsira pedig mérgesen átnéztem a nénikém válla felett. 

- Merre vannak Rosáék? 

- A kójházba. 

Sophia arca teljesen elhült, már egyáltalán nem volt olyan bolfog, mint eddig. 

- Rendben, akkor most elviszünk magunkkal! - jelentette ki határozottan a nénikém. 

Pár lerc múlva, már a kocsi hátsó részében, a gyerekülésben ültem és bámultam a rohangáló gyerekeket az úton. Én is játszani akartam velük, de mikor elkezdtem panaszkodni, Raul bácsi mérgesen rámnézett, én pedig megijedtem és inkább elkezdtem Rubert-vel foglalkozni, ő legalább nem néz rám ilyen csúnyán... Sőt, mindig mosolygott! Egy pillanatra sem lett szomorú, még akkor sem, mikor anya kimosta. Szörnyen jó illatú lett! 

Nem is olyan sokára már a kórháznál voltunk. Hatalmas, zöld épület. Valamiért féltem idejönni, de lehet csak a fehér köpenyes bácsi miatt, aki aput piszkálta. Sophi kikapott a kocsiból és már szaladtunk is befelé. Ennek a helynek az illatát se nagyon szerettem... Mindig olyan krumpli szag volt idebent. Apu az épület legfelső emeletén volt a hatodik szobában. Még én is megijedtem, mikor megláttam azt a sok kötelet vagy mit... Miért kellenek azok neki? Sírni akartam. Kiabálni, hogy vigyenek el minket innen, mert Rubert is rosszul érzi magát, de aztán megpillantottam anyát... Apa mellett feküdt és mélyen aludtak egymásba gabalyodva. Anyu még mosolygott is álmában... Megszűnt a sírhatnékom, már nem akartam elmenni. Felmásztam anyuék mellé az ágyra és közéjük bújtam. Aztán már csak annyira emlékszek, hogy Sophia nénikém mutogatja a képet, amin hárman fekszünk az ágyon és alszunk.

69. Rész - Valaszokat akarok!

Drága olvasóim! Remélem nem haragszotok meg rám ismét. :) Arra gondoltam, mi lenne, ha most ti döntenétek el, kinek a szemszögéből írjak, így az utolsó 11 rész alkalmából... Mivel már csak 11 rész. :) Komnentbe írjátok meg ki legyen és akit többen írnak, ő lesz a következő! Puszi nektek! 

Abból amit elterveztünk Dani-vel, semmi nem lett. Miután hazajött, ingerülten becsapta az ajtót maga után, aztán ki sem jött onnan, engem is elküldött. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, mitől lett ennyire mérges... Én csináltam valami rosszat? Ezelőtt fél órával, még minden jó volt. Mindegy is... Ha lenyugodott, úgyis kijön. Nem fogok ráerőltetni semmit. Hagyom, hagy dolgozza fel azt ami benne van. Mindig ez a legjobb megoldás. Mostanában már annyira nem könnyű bírni vele, mivel folyamatosan ingerülten viselkedik, még Becával is néha. De inkább rajtam szokta kitölteni, vagy Juliet-en, akivel utána órákig marják még egymást. Nem tudom, meddig fogom még ezt bírni. Szívem szerint, már feladnám és elmennék valami messzi helyre, ahol csak egyedül vagyok és senki nem zaklat. Úgyis el kell mennem innen, mikor közel járok majd Rob születéséhez. Azaz, pár hét múlva. Annyi szerencsém van, hogy még mindig nem látszik semmi a hasamból. Pedig már ilyenkor kéne, nem? Elmentem a dokihoz és azt mondta, a baba makk egészséges, nem kell aggódnom. Nem is aggódom, csak furcsálom. Úgy látszik, ő is megértette, hogy idekint még nem szabad mutatkoznia. Mind a két gyerekem ilyen okos lesz? Komolyan mondom, Rebeca néha engem is felülmúl. Rob pedig... El kell titkolnom, ezért is megyek el egy időre. Viszont ha ez a hét így fog menni, nem lesz alkalmam elmagyarázni neki.

Egy órával később, Daniel végre kijött a szobából.
- Kihisztizted magad? - kérdeztem.
- Nem hisztiztem... Ha te ilyen helyzetben lennél, most nem így kérdeznéd ezt!
- És jobban érzed magad tőle, ha flegmán beszélsz velem? Mert én rohadtul nem élvezem!
Nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de inkább csendben maradt. Vett egy mély levegőt és felém vetette azt a cuki kis félmosolyát...
- Sajnálom oké? Csak feszült vagyok mostanában és fáradt. Tudom, ez nem kifogás... De gondolom te is kezded sejteni, hogy valami nem igazán stimmel nálam, szóval... Nem is kell nagyon magyarázkodnom.
- Azt viszont ideje lenne elmondanod, mi a bajod és, hogy mitől lettél enyire ingerült. Mert csak titkolózol és fogalmam sincs arról, komoly e a baj, vagy sem.
Láttam rajta, hogy gondolkozik mit mondjon... Azaz, hazudni fog. Megint.
- Semmi olyan komoly drágám, csak összefutottam a dokival a boltban és fújta a hülyeségét. De azt hiszem, mikor elmentem, nem erről beszélgettünk... - nevett fel.
Utáltam, mikor így próbál elcsábítani, mert tudta, hogy ennek nem tudok ellenállni. De most muszáj... Hiszen itt van Rob. Dani-vel mind a ketten hazudunk egymásnak. Én nem mondom el neki, hogy terhes vagyok, ő pedig azt, hogy mi a baja. Sosem különböztünk annyira, ahogy gondoltam...
- Dani, nekem most nincs kedvem ehhez... Egyébként is jól tudod, hogy nem szabad még olyanokat csinálnunk!
- Azért egy ölelést még kaphatok? - kérdezte szomorúan.
Másodpercek sem kellettek, már Dani karjai között voltam, az igazi otthonomban. Itt éreztem magam igazán jól.

Viszont a tudat, hogy valami komoly baja lehet, megőrít és egyre inkább azt érzem, a baj nem kicsi. Ráadásul még én is nehezítek ezen a hazugságommal, pedig én soha nem szoktam hazudni! Inkább az igazság fájjon, minthogy a hazugság vigasztaljon, ez a másik elvem, amiből elég sok van és mind pozitív. De kezd egyre jobban negatív lenni... Mivel nem volt itt Sophi, hogy segítsen, már csak egy ember maradt, aki fel tudna vidítani. Miután a férjem elment, már tárcsáztam is a számot.

- Haló, itt Sarah! - szólt bele vidáman a telefonba. 

- Szia Sasha, Rosa vagyok! 

- Rosám! Tudsz várni egy pillanatot? 

Ekkor meghallottam Francisco-t is a túloldalon. Éppen vitáztak...

- Hozzak neked valamit? - kérdezte Fran Sarah-t. 

- Mondjuk... Epret. A dinnyét is megkívántam! 

- Honnan az istenből szedjek neked dinnyét februárban? Lehet, hogy Stoessel vagyok, de a dinnye nem hallgat rám! Nem mondhatom meg neki, hogy éredjen meg, szívem... Nem lenne jobb alma, vagy valami?

- Minek nézel te engem? Ha én azt mondom dinnyét akarok, akkor el is várom tőled, hogy szerezz nekem! Most pedig menj, még hozzád nem vágok valami keményet. 

- Pelenkát ne hozzak?

- Fran, nem holnap szülök, de ha gondolod, magadnak hozhatsz! Na, itt vagyok Rosa.

- Hallom nagy a feszkó. - nevettem. 

- El sem tudod képzelni mennyire. Noah annyira mozgolódik, komolyan mondom, már néha olyan, mintha azta akarná mondani, "Eressz ki anyu, látni akarom a világot"! Olyan hiperaktív... 

- Összeillenek a lányommal. Majd ha nagyobbak lesznek, összehozzuk őket. Mit szólsz?

- Szép is lenne, Rosalyn. De ahogy az apját ismerem, eléggé válogatós. Remélem a fiam nem lesz ilyen... Most viszont mennem kell, máskor még beszélünk. Sok puszi nektek, vigyázzatok magatokra!

És ezzel le is rakott. Meg tudom érteni őt teljes mértékben. Én is így viselkedném, ha hónapokig nem láttam volna azt az embert, akit szeretek... A helyzet az, hogy pontosan így viselkedtem én is, miután Dani visszatért az életembe.

Életem egyik legszörnyűbb estéje, ma lehetett... Arra keltem, hogy Dani kapkodja a levegőt, vörös a szeme és vért hány. Azonnal kimásztam az ágyból és hívtam a mentőket. Megkértem Juliet-et, hogy vigyázzanak a lányomra, még én elmegyek a férjemmel a kórházba. Tíz perc múlva már ott is voltunk. Mindenki sürgött-forgott Daniel körül, össze-vissza beszéltek, egy szót sem értettem. 

- Hölgyem... - lépett oda az egyik doktor. - Maga nem jöhet be. 

- Miért ne mehetnék, hiszen a férjem! 

- Akkor sem jöhet be! Itt kint szépen megvárja, még valamelyikünk értesíti önt. Addig maradjon itt nyugodtan, megkérek mindjárt egy nővért, hogy hozzon takarót és egy jó forró teát. Kérem, ne nehezítse meg a dolgunkat. Ha azt akarja, hogy megmentsük a férjét, ne cirkuszoljon. 

Befogtam a számat. Nem is azért, mert ideges lettem volna, hanem mert pontosan igazuk volt... Túl sokat kíváncsiskodok állandóan és ezzel megzavarom mindenki nyugalmát. De ki tudna ilyenkor nyugodt lenni, mikor az isten sem érti ezt az egészet... Akárhányszor felteszem a kérdést, mindig válasz nélkül maradok és azt hiszem, ma is csak a reménynél maradok. 

- Rosalyn? 

Ez a hang... Annyira ismerős volt. Felnéztem és Stephani állt előttem. Elképeztő mennyire megváltozott... Ráncos lett az arca, hízott, a barna tincsei most szőkék voltak. 

- Stephani...

- Mennyit változtál négy év alatt! Hírtelen fel sem ismertelek, csak mikor kimondták a nevedet. 

Most bunkónak kellene lennem? Nem, ma nem vagyok olyan kedvemben...

- Te sem panaszkodhatsz. - erőltettem mosolyt az arcomra. 

- Engem jelöltek ki, hogy segítsek neked. - ült le mellém. - Remélem nem baj és el tudjuk temetni azt, ami régen volt... Itt a megfelelő alkalom, hogy elmagyarázzam neked és, hogy bocsánatot kérjek. Gondolom emlékszel Carlosra... A legjobb, haegtudod mi történt vele. Egy hónappal a dolgok után, öngyilkos lett... - itt szünetet kellett tartania. 

Most jöttem csak rá, hogy Steph csak azt tette velem, amit én vele. Teljes szívéből szerette Carlost, én pedig elvettem tőle, így ő is elvette Dani-t. Ennyire egyszerű. Vett egy mély levegőt és folytatta.

- Nem bírta elviselni azt a rengeteg terhet amit ráraktunk, ezért döntött így... Az én hibám. Direkt megcsináltattam vele a gyermekünket, csak, hogy Daniel azt gondolja az övé. Képes lettem volna letagadni érted? Nem telik el úgy nap, hogy ne hiányozna... Mindent csak azért tett, hogy engem boldognak lásson. Azóta megszületett a fiam, Erik. Tünemény, most volt négy éves. Vele még nem közöltem, hogy az apja halott és egy darabig még nem is fogom. Nos, ennyit akartam veled közölni és remélem egy szép napon mindent megbocsátasz nekem a bunkóságomért.

- Meg tudlak érteni... Én is gyűlöltelek amiatt amiért Dani-t elvetted tőlem. Itt mind a ketten hibáztunk, hagytuk kicsúszni a dolgokat a kezeink közül. Carlos jó ember volt szíve legmélyén, mi pedig nem becsültük meg... Nem is különbözünk annyira Steph, ugye? 

Mind a ketten elmosolyodtunk, de legalább ez már szívből jött. Örülök, hogy mindent tisztázhattam vele.

- Roy-val még tartod a kapcsolatot? 

Lehetvadt a mosoly az arcomról... Nem is láttam lassan három hete. Remélem nem lett semmi baja, különben nem tudom mit csinálnék. Első dolgom lesz miután befejeztük ezt a beszélgetést, hogy felhívom!

- Persze, bár az utóbbi pár hétben nem találkoztunk. Túl sok minden jött össze egyszerre és nem tudom kezelni. A lányom minden időmet elveszi. - jelentettem ki boldogan. 

Stephani teljesen ledermedt. Ő nem tudta, hogy Rebeca is részese már az életünknek. 

- Hát igen... Rebeca Weness, a lányunk. 

- De... Dani-nek nem is lehetett volna gyereke nem? 

Mindenki ezt fújja? 

- Azt mondták nyugodtan próbálkozzunk és összejött egy egészséges, gyönyörű kislány. Beca a legokosabb baba a földön. Két éves de már úgy viselkedik, mint egy négy éves. Nagyon sok dolgot csinál, amit még a két évesek nem szoktak. Most pedig jön az öcsikéje...

- Szóval lesz még? Hihetetlen... Daniel valamit nagyon jól csinál! Hány hónapos?

- A nyolcadik hónapban vagyok. - jelentettem ki büszkén és finoman a hasamra csaptam egyet. 

- Ugye csak szórakozol? Semmit nem látni a hasadon, olyan mintha nem is lennél terhes! Az apja büszke lehet!

- A helyzet az... Hogy az apja nem tudja és még egy darabig nem is kéne tudnia róla. Inkább miután megszületett. Addigra felépül és minden rendben lesz. 

Stephani tekintete hírtelen aggódó lett, kereste a szavakat. 

- Rosalyn, nem tudom, hogy közöljem veled, de Dani már nem... 

- Stephani nővér! - kiáltotta egy másik orvos. - Szükségünk lenne önre, azonnal!

Steph már fel is pattant és rohant a doki után. Én csak ültem a széken mint egy rakás kaka és utána bámultam. Ismét válasz nélkül maradtam.

68. Rész (Daniel szemszöge) - Vajon itt kell hagynom őket?

Rosalyn mélyen aludt mellettem. A tegnapi nap után, nem is csodálom. Hosszú volt az éjszaka és egy kortyot sem ivott, ezt csodáltam benne. Imádtam nézni, ahogy alszik, megnyugtatott és jobban érzem magam tőle. Annyira ártatlan, annyira törékeny és még álmában is gyönyörű. Ez természetes, hiszen az én feleségem. Viszont nagyon szörnyen érzem magam amiatt, hogy hazudok neki és mindenkinek... Az egyetlen ember aki tudja az igazságot, az a lányom, aki hála istennek, MÉG nem szólt senkinek róla. Kimásztam az ágyból és bementem a fürdőbe. Belenézve a tükörbe, elcsodálkoztam rajta, Rosa, hogy nem vette még észre... Elképeztően lefogytam és az arcomon is mintha már csak csont és bőr lenne. Már nem az a Daniel vagyok, aki öt évvel ezelőtt. Rájöttem, hogy az életem idejét, a feleségemmel és a lányommal érdemes tölteni. Már mindent befejeztem, én döntöttem így. Bármit tehettek volna, akkor sem történik másképp. Nehezen dolgoztam fel és többször is sírtam miatta, pedig én életemben kétszer sírtam. Rosa miatt és emiatt. De nem fogom sajnáltatni magam. Erős vagyok és bátor. Ha kell, szembenézek még ezzel a tudattal is. 

Később benéztem Rebecához. A kiságyban ült és Rubert-et forgatta a kezében, közben pedig az én dalomat próbálta énekelni. 
- Mi a helyzet pöttöm? Miért vagy ilyen korán fent?
Beca boldogan felém fordult és kinyújtotta felém a kezét. Felvettem az ölembe és szorosan átöleltem. Nem is tudom, mit csinálnék a lányom nélkül. Az a bizonyos baba illat ami a házban terjed, egyszerűen eszméletlen! Bárhova megyek, mindenhol Rebeca illata van, még az alsógatyámon is! 
- Temmi apuci. 
- Beszélhetek veled? Legalább te szó nélkül meghallgatsz. 
Leültem vele a földre és elkezdtem mesélni neki az érzéseimről, hogy mennyire aggódom... Aggódom, hogy egyszer majd minden véget ér és magukra kell hagynom őket. Ki fog gondoskodni róluk? Sophia? Esetleg Juliet? Mind a ketten friss házasok lesznek, nem fognak törődni Rosával... És ahogy ismerem a feleségemet, nem fog visszamenni Roy-hoz, legalábbis eleinte nem. De Rosalyn addig nem fogja kibírni, már nem. Az összes energiáját elszívtam, pedig nem is akartam neki semmi rosszat. Azon voltam mindig, hogy boldog legyen és próbáltam neki mindent megadni ehhez. Erre viszont nem mindig leszek képes... Egyedül lesz és akármennyire szeretnék, nem fogok tudni neki majd segíteni. Pedig mennyire szeretnék. 
- Tudod kincsem... Van egy naplóm. Erről még a drága édesanyád sem tud, a szekrényemben rejtegetem évek óta. Minden benne van. Még az is, hogy ismertem meg anyukádat, az egész történetünk. A Californiai karrierem, a házasságunk, a születésed, minden. Például tegnap is írtam bele, még Rosa készülődött, ami tudjuk, hogy akár órákig tud tartani. Van három oldal a végén, amit neki tartogatok. Írja bele a történet végét. Még most azt sem érted, miért mondom el ezt neked, de ha nagyobb leszel, megérted. És gondoskodni fogok róla, hogy édesanyád intézkedjen majd a nevemben és adja oda neked a naplót, olvasd csak el. Mindig jusson majd eszedbe, milyen az igaz szeretet és, hogy mennyire meg kell szenvedned azért, hogy azzal legyél, akit szeretsz. Hidd el, én már tapasztalt ember vagyok... Óvodás korom óta róla álmodoztam. Mikor kicsi voltam, mindig elterveztem, hogyan is lesz az esküvőnk. Készítettem neki egy szakadt, fehér lepedőből menyasszonyi ruhát, ami nem volt az igazi, de legalább nem volt semmi és saját kezüleg varrtam meg. Én felvettem az ünneplő cipőmet és abban vártam Rosalynt az "oltárnál", ami egy dobozból és rajta a plüssmackból állt. A vendégek is mind plüssök voltak, csak, hogy tisztazzuk, kivéve apukám. Neki a dolga az volt, hogy elpakoljon utánunk, még mi kimentünk piknikezni, ami a nászútunk lett volna. Milyen szép is volt akkor... Nem kellett ilyen hülyeségeken gondolkoznom, csak ő járt a fejemben, állandóan. És most nézd meg hol vagyunk. Az enyém és ha tehetném, soha nem engedném el, de egyszer el kell... Mikor már nem leszek elég jó neki és nem fogom bírni eltartani. Ez a rémálmom tudod? Hogy itt kell hagyjalak benneteket egyedül, ráadásul Rosa nem is dolgozik... Rémes helyzet és fogalmam sincs, mit tegyek. 
Beca ekkor a kezembe nyomta Rubert-et.
- Rubert tudja! - kiáltotta. 
Választ kérően a mackóra néztem, aki már szegény eléggé megviselt volt, de nem válaszolt és sajnos, senki nem fog. 

Rebecát sikeresen visszaaltattam, én pedig elkészítettem Rosalyn kedvenc palacsintáját, pontosan, ahogy szereti. Fahéjas, banános palacsinta, csokiöntettel a tetején. Soha nem értettem, egy lány aki ennyit eszik, hogy nem hízik el. Pedig minden héten pénteken, palacsinta nap van. 
- Szia drágám. - köszönt álmosan. 
- Szia életem, kész a reggelid, Beca pedig még alszik. 
- Voltál nála? 
Nem akartam elmondani neki a teljes igazságot...
- Igen, nem is olyan régen felkelt, de időben érkeztem, és visszaaludt. Hát nem szuper apuka vagyok? 
- De, te vagy a legjobb! 
Egy gyors puszit nyomott az arcomra, aztán már falta is a palacsintát. 
- Tudod... 40%-ban a palacsintád miatt szerettem beléd. - mutatott felém a villával. 
- Na meg az okos fejem és a szexi testem miatt! Én tudod miért szerettem beléd? Mert folyton koslattál utánam az oviban. 
- Hé, nem tudom ki dobált mindig kavicsokkal, hogy csak rá figyeljek. Nem tudom, ki vett nekem mindig szív alakú csokit! Az első egyszarvúmat is tőled kaptam! - mosolyodott el gúnyosan. 
Odasétáltam hozzá, aztán erősen megcsókoltam és még ő rám figyelt, gyorsan behúztam az utolsó falatot a tányérról és bekatam.
- Ez nem ért! Elvontad a figyelmemet! Egyébként... Ma átjönnek nagyiék ebédre, szóval el kéne menni a boltba venni pár dolgot. El tudsz szaladni, még én gyorsan kitakarítok, meg rendberakom Becát? 
- Persze hercegnőm, kívánságod számomra parancs. 
- Ilyenkor teljes szívemből gyűlöllek Weness, csak tudd! 
- Nem, mert nagyon szeretsz! Ne csapd be saját magadat! - húztam magamhoz. 
- Na gyere ide te egoista! 

Hihetetlen, mennyire megváltozott a feleségem az első csókunk óta. Nem viccelek, egyre jobbak és forróbbak a csókjai! Általában az emberek egy év után kiszeretnek a másikból és már csak megszokták egymást, de mi nem. Én napról-napra jobban szeretem és még most is fülig szerelmes vagyok belé és leszek is. Minden nap újra beleszeretek. Ekkor az orromra kente a maradék tejszínhabot, aztán pedig ott is megcsókolt.
- Tudod, még ezt élvezném is, ha tehetném, de sietnem kell, ha vissza akarok érni. Szóval leszel szíves megvárni ezzel a jó kedvel és majd itt folytatjuk! 

A boltban beszereztem minden szükséges dolgot. Pelenkát, (amit megjegyzek, már nem kell olyam sokszor venni, mivel a drága lányom hála az égnek, kezd rászokni a bilire, ami csoda) tejet, tojást és a szokásos dolgokat. Kifelé jövet, valaki nekem jött. Lehajoltam, hogy összeszedjem a holmim és csak utána akartam beszólni. Micsoda úriember vagyok!
- Bocsásson meg Daniel. 
Ezt a mély hangot bárhol felismertem volna, még a víz is kivert tőle...
- Doktor úr... - álltam fel. - Hogy van? 
- Én nagyon jól, csak öregszem. Beszélni akartam önnel, ma fel is akartam hívni, hogy mikor tudna bejönni hozzám. Fontos dolgot kell közölnöm. 
- Hát, akkor majd máskor megbeszéljük, mivel sietek. Viszlát, szép napot! 
Sietősen elindultam és mikor a kocsinál jártam, akkor kiabált utánam a doktor.
- Két hónap Daniel, két hónap.

67. Rész - Sophia esküvője!

Még most sem hiszem el, hogy Sophia férjhez megy, ráadásul másnaposan... El tudom képzelni, hogy Raul meg Sophi is táskás szemekkel és összeakadt lábakkal közlekednek. Hangosan felnevettem és Dani felé fordultam.
- Drágám, fel kéne kelnünk. Sophia még tuti nyáladzik a párnájára, Raul szintén, szóval... Nekünk kell intézkedni.
- Nem akarok felkelni. - morogta.
- Akkor mit kezdünk ezzel a két tojással?
A fejére húzta a takarót, de még így is hallottam, hogy nevet.
- Semmit, majd összeházasodnak, ha felkeltek.
- A vendégek ott fognak várni, Dani!
- Nem ráérnek?
Mérgesen lelöktem a földre, aztán kipattantam az ágyból, felkaptam a köntösömet és rohantam Sophiához.

Pontosan ahogy gondoltam, Sophia mélyen aludt. Szívem szerint, nem akartam felkelteni. Ilyen nyugodtnak még soha nem láttam álmában. Képzelem milyen szép jövőt tervezhet magának. Nekem is megvolt rá az esélyem, csak elbaltáztam. Sokszor fordul elő ilyen az emberrel, főleg ha az a bizonyos valaki én vagyok. Nagyon sokmindent másképp csinálnék, ha újrakezdhetném. Egy kicsit sem bántam meg, hogy megszültem Rebecát, de könyörgöm... Már a második gyermekemmel vagyok terhes 22 éves létemre és ez nem normális az én koromban... A legtöbben ilyenkor még buliznak és halálra isszák az agyukat, én pedig a második gyerekemnél tartok. Amandát a minap láttam bemenni az egyik szórakozó helyre, mikor én a leakciózott pelenkával baktattam ki a TESCO-ból. Daniel szerint, túl jól csinálunk valamit, Sophi szerint pedig Istennek valami dolga lehet velem, hogy nekem nem azt az életet adta. Mint mondtam, nem bántam meg, boldog ember vagyok. Van egy csodás kislányom és egy hű férjem, ráadásul még jól is nézek ki!
- Rosa, te miért ülsz itt felettem?
Sophi felé kaptam a fejem, akinek a haja kábé úgy nézett ki, mintha befészkelte volna magát oda egy mókus család.
- Csak azért jöttem, hogy a tudtodra adjam, hogy ma van az esküvőd és lassan már negyed órája készülnöd kéne.
Sophia engem lelökve az ágyról, már azonnal talpon volt és rohant a fürdőbe. Mikor kimentem a folyosóra, Raul rohangált egy szál törölközővel a derekán, ami lecsúszott róla.
- Szép feneked van. - jegyeztem meg.
Raul hangosan sikítva beugrott a szobába, én pedig egy nagy mosoly kíséretében, visszamentem átöltözni.

Miután elkészültem, hangos ordibálást hallottam a földszintről.
- Hol az istenbe van a fátylam? - őrjöngött Sophi.
Juliet és én már az egész házat felkutattuk, de hiába, már így is elkéstünk. Dani és a srácok már rég ott vannak, de mi még persze a drága barátnőm fátylát keressük.
- Na jó, elegem van, én leléptem! George is már rég ott van, nem várok rátok többet!
J. becsapva maga mögött az ajtót, kiviharzott a házból. Én is feladtam... Bementem Becáért a szobába és mit találtam? Az édes kislányomat belegabajodva Sophia fátylába. Miért nem ide jöttem először? Mint az őrúltek, már rohantunk is, hogy fogjunk egy taxit. Úgy hajtottunk a templomig, hogy áthajtottunk két piros lámpán. Már teljesen le voltam izzadva Rebecával a kezemben és Rob-val a hasamban. Igaz, még nem látszik egyáltalán, hogy terhes lennék, de a súlyt így is érzem. Hát... Ez egy hosszú nap lesz.

A padban egymás mellett ülve Danivel, eléggé szokatlan volt... Még soha nem voltunk így együtt ilyen nagy eseményen, főleg nem a legjobb barátnőm esküvőjén. Akit nem szeretnék bántani, de már is egy csomót bénáztak. Négyszer is majdnem felesett a cipőjében, leesett a fejéről a fátyol, a ruhájára rálépett Raul és egész végig ásítoztak. Nem is az, hogy unták volna, inkább türelmetlenek voltak. Tudtam, hogy igazán szeretik egymást, hiszen el sem engedték egymás kezét egy pillanatra sem. Viszont ahogyan ismerem őket, az esküvő után lefekszenek aludni. Ekkor van az, hogy Rosalyn hiába sütött és főzött egész héten. Mindent én intéztem el, még a papot is.
- Most pedig a rámruházott....
- Vége van? - kérdezte élenken Sophia, belevágva a pap szavába. - Hála az égnek, már azt hittem soha nem szabadulok innen! - indult el.
- Na de kérem Mrs. Pack... Még csak most akartam összeadni önöket!
Az egész terem hangos nevetésben tört ki. Én már olyan szinten nem kaptam levegőt, hogy azt hittem megfulladok. A saját esküvőjéről akar elmenni, hát ezt nem hiszem el. Sophi ezután türelmesen kivárta a végét és miután elcsattant a bizonyos csók, már mind ketten tudtuk, innen nincs visszaút.
- Mi a baj Rosa?
- Ja, semmi... Csak elgondolkoztam, mit mondana most Sophia ha itt ülne mellettem.
- És mit mondana? - kérdezte kíváncsian Dani.
- Hogy mibe keveredtünk mi. - mondtam nevetve.

Remekül telt az este! Eddig még csak nyolc váza tört el, kilenc ember feküdt ki részegen és Juliet is még józan volt valamennyire, szóval nem volt gond. Becát elvittük anyához, szóval most egy kis időt tölthettem a férjemmel. Kicsit nyugisabb helyen szerettünk bolna beszélgetni, úgyhogy elmentünk a közeli folyóhoz.
- Rosa, kérdeznem kell valamit...
Elég komolynak tűnt a dolog, szóval azonnal lehervadt a mosoly az arcomról.
- Ne kímélj...
- Szereted még Royt?
Hírtelen ért a kérdés... Nem voltam biztos benne, hogy pontosan ezt kérdezte e, vagy félrehallottam valamit.
- Ezt, hogy érted?
- Egyszerű kérdésre, egyszerű választ várok.
Nem tudtam mit feleljek. Az igazság az, hogy szerettem és szeretni is fogom, de nem úgy mint Danit. Azok a hónapok Roy-val csodásak voltak. Mindig itt volt nekem, mikor abban az időben senki. Számíthattam rá mindenben. Öt embert tartok a szívem belsejében és ő az egyik...
- Nem tudom Dani... Szeretem, de nem úgy, mint téged. Mint látod, veled vagyok most itt, neked szültem gyermeket és veled házasodtam össze. Ennek biztos van oka is, nem gondolod?
- Persze, hogy szeretsz. Ezt minden nap be is bizonyítod. Érezteted velem, hogy fontos vagyok számodra. Lehet furcsán fog hangzani amit mondok, de örülök, hogy van akit szeretsz rajtam kívül. Szükséged lesz rá.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Daniel a számra tapasztotta az övét. El akartam tolni, igenis magyarázatot követeltem, de nem voltam olyan erős... Daniel szorításából soha nem volt elég és ó, azok a mosolyok csók közben... Nem tudok betelni vele.

Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire jól döntöttem vele kapcsolatban. Az első percekben, mikor először megcsókolt... Már tudtam, hogy soha nem fogom tudni elengedni. Nem minden gyerekkori szerelem alszik ki. A miénk, mint minden szerelem, síron túlig él, ebben biztos vagyok. Szerettem Danit és fogom is, ameddig csak tudom és elkövetek mindent, hogy az elvesztegetett évek, ne vesszenek kárba. Szerencsés vagyok, hogy rátaláltam az igazira. Csak álltunk ott, egymás karjaiban és csókolóztunk. Aztán meglöktek minket hátulról... Egyenesen bele a folyóba. Leért a lábam, nem volt semmi probléma, viszont a ruhám teljesen átázott és a hajam is csurom víz. Felnéztem a hídra és megláttam Rault és Sophiát egy üveg pálinkával a kezükben, ahogy röhögnek. Ha nem lett volna ennyire jó kedvem, már rég kimásztam volna innen és megfojtottam volna Sophit, de annyira jólesett egy ilyen meleg estén a hideg víz. Daniel behúzott a híd alá és tovább csókolgatott. Egszer-kétszer még el is dobott. Valamiért olyan érzésem támadt, hogy ilyen napunk nem lesz még egy, ez pedig nagyon elszomorított... Miért érzem azt, hogy nem tart örökké? Nem akarom ezt érezni, mert nem igaz... Vagy talán mégis? Daniel nevetése ajándék számomra és azt hiteti el velem, hogy minden rendben, de nem hiszek neki... Bízom benne, de még a vak is láthatja, hogy valami nincs rendben és az a valami, tönkre fogja tenni az egész életemet.