EPILÓGUS!

Hány év is telt el? Sejtésem szerint tizenhat. Daniel utasításai szerint, Becának tizennyolc évesnek kellett lennie ahoz, hogy megírjam az utolsó két oldalt. Miután elfogadtam a tényt, hogy a férjem nincs többé, tudtam, hogy el kell mennem valahová. Az eső még mindig szakadt, a cipőm teljesen át volt ázva, de nem érdekelt. Mikor Roy kinyitotta az ajtót, már a naplóval várt a kezében. Együtt érzően átadta én pedig semmit nem szólva átöleltem és szorítottam. Alig kaptam levegőt, csak sírtam és sírtam. De Roy-t ez nem érdekelte, csak még jobban szorított és azt hajtogatta "Minden rendben lesz." Én pedig hittem neki. És most itt ülök a földön harmincnyolc évesen és csak arra tudok gondolni, mi lenne velem nélküle. Persze még most sem vagyok készen arra, hogy ÚGY megérintsen. Akárhányszor próbálkozunk, mindig megjelenik előttem Daniel képe és sírva fakadok. Olyankor ő csak eltávolodik tőlem amennyire csak tud, hogy ne fájjon még jobban. Tudom jól, hogy ez az én hibám és Daniel tutira ordít velem odafentről, de nem tudok nem rá gondolni. Pedig jól tudom, hogy sokkal jobb helyen van. Ott nem bántják és nincsenek fájdalmai. De nem azért kaptam ezt a két oldalt, hogy Dani-ről írjak, hanem azért, hogy Beca is bekerüljön, a kis öcsikéjével együtt. A történtek után a Californiai házunkban maradtunk, majd egy idő után visszamentünk Buenos Aires-be. Nekünk itt a helyünk, hiszen itt kezdődött minden. És itt is fog végződni. 

Rob szépen és gyorsan növekedett. Kilométerekről hallani lehetett a hangját, tiszta apja. Élete nagyrészét az autókkal töltötte, most pedig minden hétán másik lányt hoz haza. Persze Rebeca ilyenkor mindig kiveri a hisztit, ugyanis mivel a lányoknál nincs ruha, ezért mindig a Becáét veszik el. Sok reggel hajtépéssel kezdődik. Hát nem aranyos a drága? Sok dolgot a keresztanyjától tanult el... Még az első szavát is. Rob első szava a macifasz volt, Sarah nénikéje után. Szóval mind a két gyerekem olyan csodás dolgokat tanult, hogy az valami hihetetlen. A többiek mindig sokat nevetnek ezen az asztalnál, de számomra nem igazán vicces... A feladatom az lenne, hogy ne engedjek meg ilyeneket a gyerekeimnek és mégis megtettem. Sophia ilyenkor mindig nyugtatni próbál, hogy a legjobb anya vagyok és nem tehetek róla, hogy furcsa családba keveredtem. Persze nincs még egy ilyen anya, de akkor is! Az Istenért, mégis milyen gyerek az, akinek az első szava macifasz? 
- Stoessel féle! - válaszolta erre a kérdésre mindig Martina. 
Egyébként elég sokszor előfordul, hogy segíti a fiamat, ugyanis ő eldöntötte, hogy zenész lesz. Beca viszont írni akar és járni a világot. Pontosan az lett belőle, amit szerettem volna. Álmodozó. Már az első napján a suliban is aratott!

Az én drága kislányom... Kiengedett minden állatot a ketrecből mert szerinte túl szűk volt a ketrec. Egész nap egy kád paradicsomszószban fürdettem, mivel a kis csillagnak a borzot is muszáj volt kiengednie. Aztán persze ő locsolgatott engem, mivel engem is belepett a bűz. Három napig a ház előtt ettünk a lányommal, mivel nem lehetett megférni mellettünk. De persze sosem volt szükségünk egymáson kívül senkire. Rob mondhatni inkább Roy-hoz kötődött, bár soha nem tudtam miért. Nagyon sokszor apának szólította kisebb korában, még Beca mindig Roy bácsinak hívta és érezni lehetett, hogy köztük a légkör is kicsit húzósabb. A lányom az apját akarta. Efelől nem volt kétségem. De hála Istennek, van mellette valaki, amit eleinte nem igazán támogattam. Ugyanis ezek ketten, hihetetlenül különböztek egymástól és eleinte még utálták is egymást. A szerelemeben viszont nincs határ... Ha egyszer a lányom szerelmes ebbe a szép szeműbe, akkor mit is tehetnék? Hagynom kell őt felnőtté válni. Azóta sem változott az irántam kimutatott szeretete. Minden nap elmondja hogy mennyire szeret engem. Kicsinek is mindig ilyen volt... Felhívatott az óvodából az óvónővel, hogy elmondhassa nekem, hogy alig várja, hogy hazaérjen és süssek neki palacsintát. Egy élmény volt felnevelni őket. 

Hol is folytassam... Sophia tizennégy évvel ezelőtt megszülte első gyermekét, akit Alisonnak nevezett el. Hogy imádtam a kis drágát... Az egészben a vicces az, hogy sokkal jobban hasonlít Raul-ra, mint az anyjára. Ez persze megőrjíti az édesanyját, hiszen mindig olyan gyerekről álmodott, aki olyan mint ő. De hát, az élet nem kívánságműsor, vagy Disneyland. Juliet és George elköltöztek Amerikába és összeházasodtak. Gyereket még nem terveznek, hiszen így is meggyűlnek a bátyámat ért problémákkal. Kirúgták a munkahelyéről és magukat is alig bírják eltartani, ugyanis J. fizetése nem elég kettőjük számára. Felajánlottam nem egyszer, hogy segítek nekik de nem fogadták el. Dani halála után be kell vallanom, elég nehéz időszakokat éltünk. Munkát kellett találnom, enni kellett adnom a gyerekeimnek és közben tartanom kellett magam a kedvükért. Nehéz volt és elég sokszor fordult elő, hogy azt mondtam elég volt. Senki nem volt mellettem abban a két évben, mert mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot. Nem voltam hajlandó beszélgetni Sophián és Sarahn kívül senkivel. Mindenkit kitaszítottam magam mellől. Aztán szentestére meghívtam mindenkit vacsorázni és akkor jöttem csak rá, hogy ezek azok az emberek, akik segítettek nekem és csak miattuk vagyok még életben. Szóval, most itt vagyok és a feladatom az, hogy minden lehetséges dolgot megtanítsak a gyerekeimnek, amire szükségük lehet valaha az életben.

Na és, hogy velem mi történt azután?  Elolvastam a naplót. Olyan dolgokról szereztem tudomást, amiről életemben nem hallottam. De a legfontosabban sikerült kiderítenem... Őszintén szeretett engem és soha nem érdekelte, milyen hülyeséget csináltam, ő akkor is szeretett. Még mikor külön voltunk, akkor is mindig rólam írt és már azóta tudta, hogy meg fog halni, mióta megismert. Azt hiszi tönkretett engem, amiért képes volt maga mellett tartani. Bár elmondhattam volna neki... Ha ezt tudtam volna, elmondom neki, hogy nem az ő hibája volt. Hogy életem legszebb évei voltak és nekem kéne bocsánatot kérnem, amiért képes voltam egyedül hagyni ilyen helyzetben. De úgy volt, ahogy azt Daniel mondta. Megtaláltam őt újra valaki másban aki elég régóta van mellettem ahoz, hogy tudjam, ez az ő műve volt. Tanár vagyok Rebeca iskolájában, ha még nem említettem volna... Egy szép napon, mikor Daniel harmincadik születésnapja lett volna, teljesen szét voltam szórva és azt sem tudtam, mit csináljak. Hatalmas nagy szerencsémre, leejtettem az összes könyvet a kezemből és pont azon a helyen, ahol régen... Lesütöttem a szemem és megszorítottam a kezet, ami a könyveimen pihent. Hírtelen úgy éreztem, mintha hátulról valaki megsimította volna a vállam... Akkor már tudtam. Éreztem, hogy mellettem van és, hogy ő intézte így. Nyolc év után, végre megtaláltam és ki más lett volna, ha nem maga Roy Zakhlos? Csak bámultam őt és minden erőmmel azon voltam, nehogy a karjaiba vessem magam. Ő pedig felvetette azt a féle félmosolyt, amit csak Danitől kaphattam meg. Aztán, hogy később mi lesz? Azt majd a lányomtól megtudjátok. És hát sajnos, az a történet sem marad bonyodalom nélkül. 

                                                      Rosalyn Parks.