72. Rész (Daniel és Rosalyn szemszöge) - Valahol messze tőled...

Rosalyn

Daniel órákig hívogatott. Szörnyen éreztem magam amiatt, hogy nem vehettem fel. Pedig mennyire akartam vele beszélni... Hallani a lágy hangját, amint azt mondja "Drágám, semmi baj, szeretlek!" De nem hallhattam. Éjfélkor úgy döntöttem, felvetetem Sophi-val. Az egész beszélgetést úgy hallgattam végig, hogy alig tudtam utána abbahagyni a sírást.
- Szia Daniel... Sophia vagyok. - szólt bele Sophi bizonytalanul.
- Uram isten, Sophia! Végre! Rosalyn ott van? Hol van? Tudnom kell! El akarok menni hozzá, kérlek! Muszáj beszélnem vele... Hol van?
- Valahol messze tőled...
És ezzel le is rakta. Ketten ültünk a kanapén és egymás vállán sírtunk. Rebeca egész nap az apját kereste, egyszer ő is sírva fakadt. Hogy magyarázhattam volna el egy két éves kislánynak, hogy az apját otthagytuk és csak két hét múlva tervezünk visszamenni? Ennyire még nem voltam eltávolodva a férjemtől egy ideje ezért nagyon nehéz! Ez az egész nem tesz jót sem nekem, sem a picinek, akivel holnap be kell feküdnünk a kórházba.
- Anyuci, hol van apuci? - kérdezte szipogva Rebeca.
Leguggoltam hozzá és mélyen a szemébe néztem, reméltem így jobban megérti.
- Figyelj kincsem... Apa otthon maradt, nekünk pedig el kellett jönnünk az öcsikéddel. Apa nem tudhatja még meg, csak ha hazaértünk rendben?
Egy darabig még csak bámult, aztán bólintott és már szaladt is vissza a szobájába. Kinéztem az ablakon és a hatalmas Central Park bámult vissza rám. Hála Istennek, sikerült lakást találnom a park mellett legalább két éjszakára. Mindig is szerettem volna eljutni New York-ba, de nem szülni és nem a férjem nélkül...
- A rohadt életbe már! - rontott be Sophia az ajtón.
- Ne kímélj, mi történt? - nevettem fel végre.
Szerettem nézni Sophiát, mikor ilyen ideges. Ez is bizonyította, mennyire erős és, hogy soha semmi nem állítja meg. Magabiztos.
- A drága vörösdémon nekem jött a ház előtt! Annyira sietett valahová, hogy oda sem nézett a lába elé!
- Na de várjunk... Ki ez a bizonyos "vörösdémon"? - mutattam idézetjelet az ujjamal, hogy hatásosabb legyek.
- Hát Hollister kisasszony! Kíváncsi voltam, mikor futok össze vele ebben a kibaszott nagy városban és nahát, sikerült! Csak éppen nem úgy, ahogyan szerettem volna. Hírtelen nem tudtam, hogy ő az, aztán én tudod milyen vagyok, mikor kiabálok... Szegénykém betojt tőlem. Pedig még utána el is kísértem egy darabig, hogy megnyugtassam de megtartotta a távolságot. Na, nem baj! Legalább Audrey-nek is meg lett a véleménye hihetetlen személyiségemről! - kiáltotta büszkén.
Erőltetett mosollyal visszafordultam az ablak felé.
- Mi a baj babám? Daniel keresett?
- Nem... Amióta veled beszélt, nem keres, még csak üzenetet sem hagy. - suttogtam.
- Vagyis... - csuklott el Sophi hangja.
- Nem! Még nem...
Egyre szaporábban vettem a levegőt és már a kávém is kihült a kezemben, csak szorongattam.
- Ha még egyszer hívni fognak, az nem Daniel lesz... - fordultam Sophi felé. - Hanem a kórház.

Daniel

Végleg felhagytam a próbálkozással. Nem fogom hívni többet Rosát, sem Sophiát, sem senkit. Már semmihez és senkihez nincs kedvem, a saját nyomorult életemhez se. Most az sem érdekel, hogy semmi nem úgy alakul, ahogy elterveztem. Fel voltam készülve a legrosszabra. Nálam ez már természetes, mindig bemeséltem magamnak a hülyeséget, aztán sose történt semmi. Nem fogom keresni, mindenesetre jól tudom, hogy hol van. Lenyomoztattam, New York-ban van és magával vitte a lányomat. Nem haragszom rá emiatt, én sem szeretnék ránézni magamra ebben az állapotban. Legszívesebben kitenném magam az utcára, de nem tehetem. Tartogatom azt a maradék kis erőmet is. Nem mehetek el innen. Elgondolkoztam azon, milyen lenne a világ nélkülem... Üres és színtelen. Nem lenne még egy olyan Daniel Weness, mint én. Nem vágytam mindenki szeretetére, csak egyre és azt megkaptam! Rosalyn Parks életem értelme... Ha ő nincs, nem tanulom meg, mi az igaz szeretet. Talán magányos ember ként élnék, hét macskával. Van egy fontos dolog, amit még senki nem tud rólam csak a lányom és aminek mindenképpen Rosalyn kezébe kell, hogy kerüljön. Naplót vezetek... Tudom, elég lányos, de számomra nem az! Amióta anyu meghalt, mindent leírok, ez a harmadik naplóm, ami az ágy alatt van és ami nem maradhat nálam tovább. 

Mivel sétálni már nem nagyon tudtam, kocsiba ültem. Roy nem lakott olyan messze tőlünk, szóval nem kellett sokat szenvednem. A ház előtt megálltam, aztán kiszálltam a naplómat szorongatva. Becsöngettem, Roy pedig meglepődötten végigmért. 

- Tudom, rémes látványt nyújtok. - fintorodtam el. 

Engedély nélkül besétáltam az ajtón és lehuppantam a kanapéra. 

- Weness, ha meg akarsz ölni... 

- Nyugodj meg Zakhlos, hamarabb múlok ki én. - jelentettem ki nyugodtan. 

- Most szórakozol? - húzta fel a szemöldökét. 

- Persze... De most nem azért jöttem, hogy rólam beszélgessünk, arra nincs időm már. Rosalyn-ról és a lányomról lenne szó. 

- Nincs közöm hozzájuk... - hajtotta le a fejét. 

- Figyelj Roy... Én tisztában vagyok azzal, mennyire szereted a feleségemet és azzal is, hogy ő mennyire szeret téged. Aminek ha hiszed, ha nem, eszméletlenül örülök! Nem is tudnám, mit kezdjek nélküled. Meg kell ígérned valamit...

Odanyomtam a kezébe a naplómat, majd komolyan a szemébe néztem. 

- Ezt oda kell adnod Rosának, mikor eljön érte. Ne kérdezd miért, csak add oda neki. A többit én elintézem. Aztán el ne merészeld olvasni a naplómat, különben kinyírlak és hidd el, így is megoldom. 

- Megértettem Daniel, nyugi. Oda fogom adni neki, ha eljön. De mikor?

- El fog jönni hidd el és onnantól kezdve nem engedheted el, világos? Vigyáznod kell rá az életed árán és a lányomra is! Mert ha nem... Én az összes viharfelhőt feléd terelem és életed végéig esni fog az eső a fejedre! 

- Miért kéne vigyáznom rájuk? 

- Az nem fontos. Csak ígérd meg, hogy segíted őket. 

- Megígérem. De nem hiszem, hogy készen állnék erre...
- Nem állsz készen? Miért ne állnál? Roy, Rebeca szobáját te csináltad meg. Minden egyes játékot tőled kapott és halál komolyan mondom, mindet szereti! Rosát pedig rengetegszer látom elmosolyodni mosogatás közben. Akármennyire szeret engem, téged is szeret és fog is. A szívébe zárt és ha egyszer valaki odakerül, nem megy ki többé. Kellesz neki Roy. Már csak te vagy biztos támasz mellettük és én tudom, hogy készen állsz. Ha nem is az én kedvemért akarod ezt megtenni, legalább Rosalyn kedvéért. 
- Mindig szerettem volna visszakapni Rosát, de nem ilyen áron Daniel. Kellemetlenül érezném magam így mellette... És ha megutál? Akkor mit kezdek magammal? 
- Sosem tudna megutálni. - nevettem fel.
Eszembe jutott egy régi esemény. Rosalyn és én vásárolni voltunk, aztán találkoztunk ezzel a tökfejjel. Kíváncsi voltam a feleségem arcára és hát... Annyira vicces volt, hogy alig bírtam visszatartani a nevetést. A szeme tágra nyílt, nekiment a bevásárlókocsinak és végig őt bámulta, ahogyan Roy is Rosát. Nem zavart különösebben, hogy kizártak a saját kis világukból, élvezet volt bámulni őket, hogy mennyire szerencsétlenek egymással. Mindig is tudtam, hogy Rosalyn néha szenved Roy hiányától. Erre én magam jöttem rá az első hónapokban, mikor a feleségem annyit beszélt róla. Mindig meghallgattam és jól tudtam, hogy még mindig szerelmes belé. Tisztában voltam vele, hogy én vagyok élete értelme, de örültem neki, hogy van egy biztos pont rajtam kívül. 
- Különben is... - folytattam. - Jobb voltál neki mint én. Tönkretettem az életedet amiért bocsánatot is kérek, de azt hiszem most kapom meg érte a büntetésemet. - mosolyodtam el. 
Miután már elvégeztem a dolgom, tudtam, hogy nyugodt lehetek. Nem kell idegeskednem semmiért és senkiért. Nos Daniel Weness, elvégezted a dolgod a földön. Remélem ti is rátaláltok az igaz szerelemre és lehetőleg olyan embert keressetek, aki mindig mellettetek lesz és aki szeret titeket. Ha legalább egy szál virágot nem visz az első randitokra, azonnal dobjátok ki! Ezt én mondom és ha okosak vagytok, megfogadjátok a tanácsomat. Az én történetem viszont itt véget ért. A naplóm teljes, már csak két oldal maradt, amit a gyönyörű feleségem fog kitölteni a gondolataival és a mi szerelmi történetünk befejezésével. 

Majd találkozunk egy jobb világban! ;)

Daniel szemszöge végetért.

Rosalyn

Hírtelen olyan érzés tört rám, mintha megváltozott volna valami, ez az érzés pedig mindig csak akkor jött elő, ha Daniel-ről van szó. Bárcsak beszélhetnék vele... Mivel Sophia jelenleg nem tartózkodott itthon, úgy döntöttem felhívom. Egy darabig csak kicsöngött... Mielőtt leraktam volna, végre beleszólt.
- Rosalyn? - kérdezte rekedt hangon.
- Ó, istenem...
Kitört belőlem a sírás. Nem akartam ezt tenni vele, én pedig mégis megtettem.
- Sajnálom... - folytattam suttogva. - Sajnálom, hogy ezt csináltam veled és, hogy nem mondtam el neked az igazat. De már nem mehetek haza, amég... Meg nem születik a fiúnk.
- A mink? Rosa... Szóvel ezért nem akartál itthon maradni, mert féltél, mit szólok hozzá... Drágám, miért nem mondtad el?
- Mert egyszerűbb volt otthagyni téged... De hidd el, soha többet nem teszek ilyet! Mivel már mindent elmondtam, kérlek gyere ide! Nem bírom tovább nélküled, azt akarom, hogy itt legyél mikor megszületik.
- Nekem is szörnyen hiányzol, de nem mehetek... Éppen tegnap hívtak, hogy lenne egy koncertem a hétem és ezért itthon kell maradnom próbálni. Tudod, hogy megy ez.
- Neked fontosabb a koncerted, mint a gyereked? Ez most komoly?
Meglepődtem. Daniel még soha nem volt ilyen egoista és mindig én voltam az első!
- Ez fontos koncert Rosalyn, nem hagyhatom elveszni csak azért, mert te terhes vagy. Most pedig ha megbocsátasz, mennem kell. Szia, szép napot neked.
Lerakta. Daniel Weness, az imádnivaló férjem, akit annyira szeretek. Lerázott minket egy koncert miatt... És én még aggódtam miatta. De legalább ezt az oldalát is sikerült megismernem. A tahó oldalát.