70. Rész (Beca és Rosalyn szemszöge) - Maradnod kell!

Rosalyn

Reggel az első dolguk az orvosoknak az volt, hogy elmagyarázzák nekem, mi is történt a műtőben. Daniel szíve kétszer is leállt... Egész éjjel sírtam. Haza akartam menni Becához, de a lábam nem engedelmeskedett. A telefont is alig tudtam kivenni a zsebemből, hogy szóljak anyának, vigyáznia kéne a lányomra. Mikor kitolták Danit, teljesen összeomlottam. Mindenhol drótok, csövek. Először nem hittem el, hogy ő a férjem... Próbáltam még arra az emberre gondolni, aki boldogan ölelt át az éjjel. Aki mindig nevetett a béna vicceimen, amik tényleg eléggé szánalmasak voltak. De most, nem igazán tudtam sajnálni. Nem azért sírtam, mert megműtötték, hanem azért, mert végig a szemembe hazudott. Nem mintha én mást csinálnék, de én nem az életemmel játszadozom! Elmondhatta volna, hogy rosszul van és akkor ez az egész nem történik meg...

Az egész délelőttömet a kórházban töltöttem. Karikás szemmel, csapzott hajjal és sápadt arccal. Többen is megkérdezték, segítsenek e, de én senkihez nem voltam hajlandó hozzászólni. Bezárkóztam a saját magam kis világába, ahol még mindig tökéletes volt minden. Visszajátszottam a fejemben a nyomorult kis életemet... Hogy milyen jelentéktelen lenne a családom nélkül. Csak tudnám, mit vétettem, hogy el kell szakadnom tőlük.
- Mrs. Weness, a férje felébredt. Azt mondta, küldjem be. - mondta az orvos.
Rezzenéstelen arccal felálltam és elindultam Daniel kórterme felé. Szemernyi megbánás sem volt bennem, nem voltam hajlandó úgy tenni, mint akit legyőztek. Viszont mikor megláttam a férjemet, vesztettem az önbizalmamból... Akkor is muszáj megértenie!
- Szia drágám... - köszönt rekedt hangon.
Nem Rosalyn, nem sajnálhatod meg, most nem!
- Neked is szia... - köszöntem vissza még mindig rezzenéstelenül.
Látta rajtam, hogy valami nem stimmel. Megrázta a fejét, aztán belekezdett.
- Tudom, dühös vagy rám... Neked is meg kell értened engem! Nem akartam púp lenni a hátadon, azt hittem elintézem a dolgaimat, de rosszul sült el. Ez így, vagy úgy, de bekövetkezett volna.
- Rohadtul egyszerűen ki tudod ezeket jelenteni! Tudod te mivel játszadozol?! A saját életeddel Daniel! Én nem fogom ezt csinálni minden egyes héten!

 Megértem, hogy nem akartad elmondani, mert vannak dolgok az életben, amik jobb, ha titokban maradnak. De ez nem egyszerű titok... Ez egy élet... Azé az emberé, akit teljes szívemből szeretek. Nem hagyhatsz itt minket még egyszer... Ha később elmész, esküszöm neked, elengedlek, de most még kizárt dolog. Nehéz lesz és piszkosul fog fájni, de megígérem... - tettem a kezem a szívemre. - Ha el akarsz menni, nem foglak visszatartani. Most még nem adhatod fel... Rebecának szüksége van az apjára és nekem is a szerető férjemre. Nem hagyhatsz csak úgy itt! Kérlek szépen te is ígérj meg valamit... Ha eljött az idő, kérlek hívass be még egyszer... Nem akarom, hogy úgy hagyj itt, mint egy rongyot. Hivatalos és szép búcsút szeretnék.
Mind a kettőnk szeméből ömlött a könny. Alig kaptam levegőt, olyan érzés volt, mintha belülről falna fel valami. Szúr, ég, legszívesebben térdre rogynék és csak üvöltenék, még el nem múlik a fájdalom, amit a mellkasomban érzek.
- Rosalyn, ez még nem is biztos... Nem fogok meghalni. Nem hagylak itt titeket, mert nem tehetem és nem is akarom. Jól mondtad, ha eljön az időm, mindenképpen szólni fogok. Megígérem.
Odamentem hozzá és nyomtam egy forró csókot a szájára.
- Szükségünk van rád... - súgtam a fülébe. - Maradnod kell.

Képtelen vagyok elképzelni Daniel nélkül az életem. Üres napok, tátongó lyuk a szívemen, elveszett anyuka és egy alkoholista vénasszony. Nem hallanám Dani aranyos kuncogását, a zseléjének illatát, a csókjának ízét, az érintését a hátamon. Belegondolni is szörnyűség... Két gyereket kellene teljesen egyedül felnevelnem. Nem bánnám, de azért néha jó, mikor a férjed is besegít. Mi lesz, ha már nekem nem lesz aki segítsen? Egyedül is képes vagyok rá, ezt nagyon jól tudom. Erős, bátor és szívós nő lettem, nem fog ki rajtam egy második gyerek is! Pedig már ez első is mennyiszer kifogott rajtam... Isten ha úgy dönt, elveszi tőlem életem szerelmét, el fogom fogadni. Azt viszont nem értem, miért pont én. Rengeteg rossz dolgot csináltam életemben, de nem olyan súlyosat, hogy ezt kéne kapnom érte. Megérdemlem a büntetést, de ez több mint valami szobafogsághoz hasonló hülyeség, hiszen Daniel a férjem! Néhányan talán azt gondoljátok, megérdemelném. Ám mielőtt ítélkeznétek fölöttem, hadd kérdezzem meg: Tényleg olyan szörnyű dolgokat műveltem? Olyan gonosz voltam, hogy ezt kellene kapnom? Tényleg annyival nagyobb bűnöket követtem el, mint mások? Tényleg annyival rosszabb voltam, mint ti?

Rebeca

Anyuci és apuci egész éjjel nem jöttek haza. A nagyi azt mondta, csak elmentek egy helyre, hogy együtt lehessenek kicsit, na persze... Miért gondolja mindenki azt, hogy ennyire buta lennék? Az rendben van, hogy két éves vagyok, de még a nagypapával is szoktam néha játszani, mikor visszajön. Anyáék azt mondogatják, nagypapi meghalt, de hát ők nem látják, hogy itt áll az orruk előtt? Nagypapi elmagyarázta nekem, hogy ők nem látják, de én akkor miért látom őt? Azt is mondta nekem, hogy apucinak valami nagyon nagy baja van és, hogy jobb, ha odafigyelek anyára. Hogy tudnék odafigyelni rá, ha itthon sincs? Én teljesen megértem, hogy szeretne egy kis időt tölteni apával, mert minden idejüket velem töltik, de nekem is szükségem van rájuk! A nagyi valami ízetlen tojásos ragut adott nekem reggelire, azt hittem kihányom, de persze boldog arcot vágtam, hagy örüljön... A mamát akarom, a finom ebédjét és apa palacsintáit! Ebben a pillanatban lépett be Sophia nénikém, kivirult arccal. 

- Hé, kislány? Hiányoztam? 

Boldogan a karjai közé vetettem magam és szorosan átöleltem, Raul bácsira pedig mérgesen átnéztem a nénikém válla felett. 

- Merre vannak Rosáék? 

- A kójházba. 

Sophia arca teljesen elhült, már egyáltalán nem volt olyan bolfog, mint eddig. 

- Rendben, akkor most elviszünk magunkkal! - jelentette ki határozottan a nénikém. 

Pár lerc múlva, már a kocsi hátsó részében, a gyerekülésben ültem és bámultam a rohangáló gyerekeket az úton. Én is játszani akartam velük, de mikor elkezdtem panaszkodni, Raul bácsi mérgesen rámnézett, én pedig megijedtem és inkább elkezdtem Rubert-vel foglalkozni, ő legalább nem néz rám ilyen csúnyán... Sőt, mindig mosolygott! Egy pillanatra sem lett szomorú, még akkor sem, mikor anya kimosta. Szörnyen jó illatú lett! 

Nem is olyan sokára már a kórháznál voltunk. Hatalmas, zöld épület. Valamiért féltem idejönni, de lehet csak a fehér köpenyes bácsi miatt, aki aput piszkálta. Sophi kikapott a kocsiból és már szaladtunk is befelé. Ennek a helynek az illatát se nagyon szerettem... Mindig olyan krumpli szag volt idebent. Apu az épület legfelső emeletén volt a hatodik szobában. Még én is megijedtem, mikor megláttam azt a sok kötelet vagy mit... Miért kellenek azok neki? Sírni akartam. Kiabálni, hogy vigyenek el minket innen, mert Rubert is rosszul érzi magát, de aztán megpillantottam anyát... Apa mellett feküdt és mélyen aludtak egymásba gabalyodva. Anyu még mosolygott is álmában... Megszűnt a sírhatnékom, már nem akartam elmenni. Felmásztam anyuék mellé az ágyra és közéjük bújtam. Aztán már csak annyira emlékszek, hogy Sophia nénikém mutogatja a képet, amin hárman fekszünk az ágyon és alszunk.