71. Rész (Daniel és Rosalyn szemszöge) - Aztán... Eltűntek.

Rosalyn

Amikor kijelentették, hogy a férjemnek semmi baja, azt hittem ott esek össze! Már nagyon régen nem voltam ennyire boldog! Azonnal Daniel nyakába ugrottam és halálra puszilgattam. Már azt hittem, le kell mondanom róla, de Isten meghallgatta az imáimat és megkegyelmezett nekem, amiért nagyon hálás vagyok neki. El sem tudom képzelni, mi lett volna ha... Nem, nem szabad erre gondolni! Most a jelenben vagyunk, a jelen számít és Dani még mindig itt van előttem és itt is marad! Viszont Rob-ról, még mindig nem tudhat semmit... Ma elutazom Becával és Sophiával New York-ba és pár napot ott töltünk, még Rob meg nem születik. Nem a legjobb megoldás, hogy elviszem az apjától a lányát, de mit tehetnék? Nem hagyhatom itthon anyának megint, George-ról pedig ne is beszéljünk. Daniel-re akármennyire fáj is kijelentenem, még nem merem rábízni Rebecát. Először épüljön fel teljesen, aztán felőlem addig lehet Becával, ameddig csak akar. Nem állok rá teljesen készen, hogy itthagyjam Danielt egyedül, de muszáj lesz. A gyermekünkről van szó és egy hatalmas nagy meglepetésről is! A bőröndöm készen áll az ágyam alatt... Már csak ki kell húznom onnan és eltűnni észrevétlenül.

Daniel

Beszéltem az orvossal, hogy mindenképpen tartsa a száját, ne merészeljen mondani semmit! Hazamegyek. Azt mondták, saját felelősségemre megyek, de nem érdekel. Otthon a helyem, a családommal. Az orvos boldogan kijelentette Rosalynék előtt, hogy semmi bajom, ez csak valami szörnyű fertőzés volt és, hogy hazamehetek. Őszintén szólva, pocsékul éreztem magam és jól tudtam, hogy innen nem kéne hazamennem, de hát a feleségemért bármit. Az utolsó erőmet is össze kellett szednem, hogy talpon maradjak. Rajtam és Rebecán kívül, mindenki boldog volt. Végig furcsán nézett rám, olyan volt, mintha azt akarná mondani a szemével, hogy "Apuci, anyáékkal elhitetheted, hogy minden rendben, de én nem vagyok hülye, a lányod vagyok könyörgöm, rád ütöttem ember!" 23 éves létemre, félek a két éves lányomtól. Azért ez durva nem? Be kell vallanom, tényleg olyan mint én. Miért kell nekem ilyen okosnak lennem?
- Na, kapjuk fel az összes cókmókodat és húzzunk a sunyiba! - kiáltotta Sophia. 

A kocsiban azt hittem, elhányom magam. De ha a családom a közelemben van, jobb lesz.
- Daniel, minden rendben? - kérdezte Rosa. 
- Persze életem, csak még kicsit bennem van a nyugtató, aztán nem vagyok olyan jól. Amúgy, kutya bajom. - erőltettem hihető mosolyt az arcomra. 
Aha, nagyon jól vagyok... Az a két hónap, marhára nem két hónap, kevesebb. Engem sem faragtak fából, de azért azt hittem, jól fogom bírni. Bár tudnék most tanácsot kérni anyutól, ő biztosan elmesélné, hogy vészelte ezt át. Az egészben az zavar a legjobban, hogy Rosalyn boldog. Tudom, beteges, de nem érthetitek... Még most boldog, de aztán? Az a bizonyos mosoly, amit csak akkor mutat meg valakinek, ha igazán boldog, nem pedig hazugság miatt mutatkozik. Akkor láttam utóljára így mosolyogni, mikor Sophia esküvőjén voltunk. Nagyon örülök, hogy végre itthon van, segít Rosának és tudodm, hogy sosem hagyná, hogy boldogtalan legyen miattam. Még mindig emlékszem, mikor megfenyegetett a gimiben... A múlt hónapban emlékeztetett, hogy még mindig áll, szóval igyekeztem mindent úgy tenni, hogy jó legyen a feleségemnek, de egyre jobban gyengülök. Az orvos azt mondta, 100-ból 40%, hogy megmaradok és azt is mondta, hogy sokszor volt már ilyen és az esetek több mint harmadát sikerült megmenteni. Ez az egyetlen szál, amibe még kapaszkodhatok. Az összes többit már rég el akartam, el kellett, vagy véletlenül enegdtem el. Ilyen az élet. 

Rosalyn

Kiszálltunk a kocsiból és félrehívtam Dani-t.

- Drágám, biztos, hogy minden rendben? Csak mert úgy érzem, valami nem stimmel veled... Nem is örülsz, hogy itthon vagy!

- Jaj, már megint gyártod a hülyeségeidet. Miért ne örülnék? Amit odabent átéltem, nem volt valami kellemes, szóval igazán megérthetnél egy kicsit... Én megértem, hogy mérges vagy, mert van is mire, de azzal, hogy ezt csinálod, nem segítesz a helyzetünkön. Mi lett volna, ha nem jövök vissza? Akkor mit csinálsz? 

Ezen a kérdésen ledermedtem... Nem akartam, még csak gondolni sem erre! Főleg nem most, hogy nemsokára elmegyek itthonról... Nem akarok összeveszni vele.

- Nem lett volna ilyen, mert jó kezek között voltál és mert tudtad, hogy az időd nem akkor jött el. Plusz, elmondtam az összes imát, amit tudok! - mosolyodtam el. - Én hiszek benned és tudom, hogy búcsú nélkül nem is tudnál itthagyni engem. 

Odaléptem hozzá és szorosan átöleltem. Én már jól tudtam, hogy ez búcsúölelés...

 - Szeretlek Parks és hidd el, nem hagylak magadra! Most, biztos nem. 

Mikor beértem a házba, Daniel már sehol nem volt. Tudtam, hogy el fog menni még valahová, ezért most ragadtuk meg az alkalmat. Sophia kicserélte Beca pelusát, én pedig beraktam minden szükséges tárgyat, amire a lányomnak szüksége lesz, első sorban például Rubert-re. A macija nélkül nem indul el sehova. 

- Készen állsz? - kérdezte Sophia. 

- Nem. Egyáltalán nem... Mikkr hazajön, teljesen szét fog esni. Legalább valmai levelet hagy írjak neki! 

A levelemet fél órán keresztül írtam. Mindent leírtam, ami csak jött, hogy mennyire sajnálom... Leraktam az asztalra, majd elindultam kifelé. Még egyszer visszanéztem, aztán már a kocsiban ültem, úton New York-nak.

Daniel

Miután beszéltrm Rosával, eldöntöttem, hogy kerüljön bármibe, de én elmegyek a nagybácsimhoz. Apa után ő volt az egyetlen, aki még közel állt a szívemhez és bármit megbeszélhettem vele. A bácsikám azonban semmiről nem tud... Arról sem, hogy egyenesen a kórházból jövök. Elszöktem, mivel tudtam, ha Rosa meglát, ki fog akadni és nem enged el. A bácsikám lesz az az ember, aki a lányomon kívül még tudja az igazságot rólam. Becsengettem és vettem egy mély levegőt. Négy éve nem láttam a bácsikámat... Kinyílt az ajtó és megpillantottam borostás arcát, éppen borotválkozásból jöhetett. Az egészben az volt a legfurább, hogy szörnyen hasonlított apura. Kiskoromban mindig összetévesztettem őket. 
- Daniel, hát te vagy az? Nem láttak évek óta, mit keresel itt? - ölelt át. 
- Nagy gondjaim vannak mostanában Luis bácsi. El kell, hogy mondjak valamit. 
- Gyere csak be! 
Beléptem a házba, ami kábé kétszer akkora volt, mint a mi házunk Californiában! Luis egyedül él, mégis ekkora háza van! Helyet foglaltam a kanapén és próbáltam összeszedni mindazt, amit idefelé találtam ki. Luis bácsi figyelmesen végigmért közben... Ő észrevette azt, amit Rosalyn nem, láttam a tekintetéből. Nagyon lefogytam... 
- A helyzet az... - kezdtem bele. - Hogy mostanában sokat betegeskedem. Mint látod, lefogytam, eléggé rendesen és most is a kórházból jöttem... Emlékszel rá anyuékkal miről beszélgettünk régen, mi van ha...? 
- Daniel, az lehetetlen... Te nem lehetsz... 
Elcsuklott a hangja. Kérdőn rámnézett, próbálta elhitetni magával, hogy csak szórakozok vele. Választ várt, azt akarta, hogy ez hazugság legyen... De ez a való világ. Nem hazudhatok neki. 
- Pedig de bácsikám... Az vagyok. - mondtam halkan. 
- Ez azt jelenti...? 
- Pontosan azt Luis. Ennyi volt.

Még pár órát ott ültem a bácsikámmal és elintéztünk mindent. Megnyugtattam és elmagyaráztam neki, hogy ez nem az ő hibája, hanem az enyém. Egyetlen ember mellett érezném magam most biztonságban, az az ember pedig Rosalyn. Gyorsítottam a lépteimen, hogy minél hamarabb otthon lehessek velük. Mikor az ajtóhoz értem, csukva volt... Mi a francért lenne becsukva? Kikaptam a kulcsot a zsebemből és bementem a sötét, üres házamba. 
- Rosalyn, itthon vagyok! - kiáltottam. 
De nem jött válasz. Felrohanzam az emeletre, Rosa szekrénye ki volt pakolva. Átmentem Becához, nála sem volt semmi. Hívtam a telefonján, egyszer sem vette fel, ki van kapcsolva, ahogyan Sophia is. Lehuppantam a konyhaszékre. Hová tűntek, miért mentek el és hová vitték a lányomat?! Aztán megláttam az asztalon egy levelet. Felismertem Rosa gyöngybetűit, pedig látszott rajta, hogy sietve írta le. Itthagyták nekem ezt a papírt, aztán... Eltűntek.

Szerelmem! 
Tudom, most legszívesebben mefojtanál, ordibálnál velem, amiért képes voltam csak így elmenni, de nem volt más választásom. Csak pár napig tart az egész, ne aggódj, utána együtt lehetünk! Fontos dolgot kell elintéznem, de hidd el nekem, hatalmas meglepetés lesz számodra! Jó célból jöttem el és mint mondtam, nem tart pár naptól tovább. Visszatérve a mai beszélgetésünkre... Nem az a bajom, hogy esetleg nem érzed jól magad, hanem, hogy hazudsz, bár nem mintha én mást csináltam volna... De az nem olyan. Én nem az életemmel játszadozom. Mikor behívattál, nem voltam hajlandó sajnálkozni, tudod jól, hogy én nem olyan nő vagyok! Azt hiszed annyira hálátlan vagyok, pedig nem. Szörnyen megijedtem, megkérdezheted Stephanie-t is, hogy mit leműveltem, mikor kimondták, hogy leállt a szíved. El sem tudod képzelni... A gondolat, hogy nem hallom már szíved dobogását, ahogy ráhajtom a fejem, megőritett. Ha ott helyben lett volna nálam egy kés, már nem élnék. A feleséged ként, én is átérzem azt a fájdalmat, amit te, hiszen megyegyeztünk nem? Osztozunk az érzelmeinken... Részben azért is vagyok itt neked, hogy a terheid nagy részét rám rakdt, de ez nekem már kicsit sok... Túl sok minden akasztasz rám. Ettől még ugyan annyira szeretlek, mint eddig sőt, jobban. Napról-napra jobban. Ha visszajöttem, ígérd meg, hogy otthon vársz... Meg kell ígérned! 
Csókollak és ölellek: Szerető feleséged.

Bánt, hogy már nem mondhattam el neki. Hamarabb kellett volna... Nem ígérhetek neki semmit. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy az a meglepetés amit tervez, az lesz e még, fogalmam sincs... Már úgy is mindegy. Élvezze csak ki ezt a tudatot, ameddig lehet. A doki szólt, hogy biztonság kedvéért, írjam meg a búcsúimat mindenkihez. Nemesz rá nagy szükség, mert elvacakolok még jó darabig, de inkább megírom. Mit vesztek vele? Ez alatt a pár nap alatt, úgy sincsen semmi dolgom. Csak a felkészülés...