69. Rész - Valaszokat akarok!

Drága olvasóim! Remélem nem haragszotok meg rám ismét. :) Arra gondoltam, mi lenne, ha most ti döntenétek el, kinek a szemszögéből írjak, így az utolsó 11 rész alkalmából... Mivel már csak 11 rész. :) Komnentbe írjátok meg ki legyen és akit többen írnak, ő lesz a következő! Puszi nektek! 

Abból amit elterveztünk Dani-vel, semmi nem lett. Miután hazajött, ingerülten becsapta az ajtót maga után, aztán ki sem jött onnan, engem is elküldött. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, mitől lett ennyire mérges... Én csináltam valami rosszat? Ezelőtt fél órával, még minden jó volt. Mindegy is... Ha lenyugodott, úgyis kijön. Nem fogok ráerőltetni semmit. Hagyom, hagy dolgozza fel azt ami benne van. Mindig ez a legjobb megoldás. Mostanában már annyira nem könnyű bírni vele, mivel folyamatosan ingerülten viselkedik, még Becával is néha. De inkább rajtam szokta kitölteni, vagy Juliet-en, akivel utána órákig marják még egymást. Nem tudom, meddig fogom még ezt bírni. Szívem szerint, már feladnám és elmennék valami messzi helyre, ahol csak egyedül vagyok és senki nem zaklat. Úgyis el kell mennem innen, mikor közel járok majd Rob születéséhez. Azaz, pár hét múlva. Annyi szerencsém van, hogy még mindig nem látszik semmi a hasamból. Pedig már ilyenkor kéne, nem? Elmentem a dokihoz és azt mondta, a baba makk egészséges, nem kell aggódnom. Nem is aggódom, csak furcsálom. Úgy látszik, ő is megértette, hogy idekint még nem szabad mutatkoznia. Mind a két gyerekem ilyen okos lesz? Komolyan mondom, Rebeca néha engem is felülmúl. Rob pedig... El kell titkolnom, ezért is megyek el egy időre. Viszont ha ez a hét így fog menni, nem lesz alkalmam elmagyarázni neki.

Egy órával később, Daniel végre kijött a szobából.
- Kihisztizted magad? - kérdeztem.
- Nem hisztiztem... Ha te ilyen helyzetben lennél, most nem így kérdeznéd ezt!
- És jobban érzed magad tőle, ha flegmán beszélsz velem? Mert én rohadtul nem élvezem!
Nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de inkább csendben maradt. Vett egy mély levegőt és felém vetette azt a cuki kis félmosolyát...
- Sajnálom oké? Csak feszült vagyok mostanában és fáradt. Tudom, ez nem kifogás... De gondolom te is kezded sejteni, hogy valami nem igazán stimmel nálam, szóval... Nem is kell nagyon magyarázkodnom.
- Azt viszont ideje lenne elmondanod, mi a bajod és, hogy mitől lettél enyire ingerült. Mert csak titkolózol és fogalmam sincs arról, komoly e a baj, vagy sem.
Láttam rajta, hogy gondolkozik mit mondjon... Azaz, hazudni fog. Megint.
- Semmi olyan komoly drágám, csak összefutottam a dokival a boltban és fújta a hülyeségét. De azt hiszem, mikor elmentem, nem erről beszélgettünk... - nevett fel.
Utáltam, mikor így próbál elcsábítani, mert tudta, hogy ennek nem tudok ellenállni. De most muszáj... Hiszen itt van Rob. Dani-vel mind a ketten hazudunk egymásnak. Én nem mondom el neki, hogy terhes vagyok, ő pedig azt, hogy mi a baja. Sosem különböztünk annyira, ahogy gondoltam...
- Dani, nekem most nincs kedvem ehhez... Egyébként is jól tudod, hogy nem szabad még olyanokat csinálnunk!
- Azért egy ölelést még kaphatok? - kérdezte szomorúan.
Másodpercek sem kellettek, már Dani karjai között voltam, az igazi otthonomban. Itt éreztem magam igazán jól.

Viszont a tudat, hogy valami komoly baja lehet, megőrít és egyre inkább azt érzem, a baj nem kicsi. Ráadásul még én is nehezítek ezen a hazugságommal, pedig én soha nem szoktam hazudni! Inkább az igazság fájjon, minthogy a hazugság vigasztaljon, ez a másik elvem, amiből elég sok van és mind pozitív. De kezd egyre jobban negatív lenni... Mivel nem volt itt Sophi, hogy segítsen, már csak egy ember maradt, aki fel tudna vidítani. Miután a férjem elment, már tárcsáztam is a számot.

- Haló, itt Sarah! - szólt bele vidáman a telefonba. 

- Szia Sasha, Rosa vagyok! 

- Rosám! Tudsz várni egy pillanatot? 

Ekkor meghallottam Francisco-t is a túloldalon. Éppen vitáztak...

- Hozzak neked valamit? - kérdezte Fran Sarah-t. 

- Mondjuk... Epret. A dinnyét is megkívántam! 

- Honnan az istenből szedjek neked dinnyét februárban? Lehet, hogy Stoessel vagyok, de a dinnye nem hallgat rám! Nem mondhatom meg neki, hogy éredjen meg, szívem... Nem lenne jobb alma, vagy valami?

- Minek nézel te engem? Ha én azt mondom dinnyét akarok, akkor el is várom tőled, hogy szerezz nekem! Most pedig menj, még hozzád nem vágok valami keményet. 

- Pelenkát ne hozzak?

- Fran, nem holnap szülök, de ha gondolod, magadnak hozhatsz! Na, itt vagyok Rosa.

- Hallom nagy a feszkó. - nevettem. 

- El sem tudod képzelni mennyire. Noah annyira mozgolódik, komolyan mondom, már néha olyan, mintha azta akarná mondani, "Eressz ki anyu, látni akarom a világot"! Olyan hiperaktív... 

- Összeillenek a lányommal. Majd ha nagyobbak lesznek, összehozzuk őket. Mit szólsz?

- Szép is lenne, Rosalyn. De ahogy az apját ismerem, eléggé válogatós. Remélem a fiam nem lesz ilyen... Most viszont mennem kell, máskor még beszélünk. Sok puszi nektek, vigyázzatok magatokra!

És ezzel le is rakott. Meg tudom érteni őt teljes mértékben. Én is így viselkedném, ha hónapokig nem láttam volna azt az embert, akit szeretek... A helyzet az, hogy pontosan így viselkedtem én is, miután Dani visszatért az életembe.

Életem egyik legszörnyűbb estéje, ma lehetett... Arra keltem, hogy Dani kapkodja a levegőt, vörös a szeme és vért hány. Azonnal kimásztam az ágyból és hívtam a mentőket. Megkértem Juliet-et, hogy vigyázzanak a lányomra, még én elmegyek a férjemmel a kórházba. Tíz perc múlva már ott is voltunk. Mindenki sürgött-forgott Daniel körül, össze-vissza beszéltek, egy szót sem értettem. 

- Hölgyem... - lépett oda az egyik doktor. - Maga nem jöhet be. 

- Miért ne mehetnék, hiszen a férjem! 

- Akkor sem jöhet be! Itt kint szépen megvárja, még valamelyikünk értesíti önt. Addig maradjon itt nyugodtan, megkérek mindjárt egy nővért, hogy hozzon takarót és egy jó forró teát. Kérem, ne nehezítse meg a dolgunkat. Ha azt akarja, hogy megmentsük a férjét, ne cirkuszoljon. 

Befogtam a számat. Nem is azért, mert ideges lettem volna, hanem mert pontosan igazuk volt... Túl sokat kíváncsiskodok állandóan és ezzel megzavarom mindenki nyugalmát. De ki tudna ilyenkor nyugodt lenni, mikor az isten sem érti ezt az egészet... Akárhányszor felteszem a kérdést, mindig válasz nélkül maradok és azt hiszem, ma is csak a reménynél maradok. 

- Rosalyn? 

Ez a hang... Annyira ismerős volt. Felnéztem és Stephani állt előttem. Elképeztő mennyire megváltozott... Ráncos lett az arca, hízott, a barna tincsei most szőkék voltak. 

- Stephani...

- Mennyit változtál négy év alatt! Hírtelen fel sem ismertelek, csak mikor kimondták a nevedet. 

Most bunkónak kellene lennem? Nem, ma nem vagyok olyan kedvemben...

- Te sem panaszkodhatsz. - erőltettem mosolyt az arcomra. 

- Engem jelöltek ki, hogy segítsek neked. - ült le mellém. - Remélem nem baj és el tudjuk temetni azt, ami régen volt... Itt a megfelelő alkalom, hogy elmagyarázzam neked és, hogy bocsánatot kérjek. Gondolom emlékszel Carlosra... A legjobb, haegtudod mi történt vele. Egy hónappal a dolgok után, öngyilkos lett... - itt szünetet kellett tartania. 

Most jöttem csak rá, hogy Steph csak azt tette velem, amit én vele. Teljes szívéből szerette Carlost, én pedig elvettem tőle, így ő is elvette Dani-t. Ennyire egyszerű. Vett egy mély levegőt és folytatta.

- Nem bírta elviselni azt a rengeteg terhet amit ráraktunk, ezért döntött így... Az én hibám. Direkt megcsináltattam vele a gyermekünket, csak, hogy Daniel azt gondolja az övé. Képes lettem volna letagadni érted? Nem telik el úgy nap, hogy ne hiányozna... Mindent csak azért tett, hogy engem boldognak lásson. Azóta megszületett a fiam, Erik. Tünemény, most volt négy éves. Vele még nem közöltem, hogy az apja halott és egy darabig még nem is fogom. Nos, ennyit akartam veled közölni és remélem egy szép napon mindent megbocsátasz nekem a bunkóságomért.

- Meg tudlak érteni... Én is gyűlöltelek amiatt amiért Dani-t elvetted tőlem. Itt mind a ketten hibáztunk, hagytuk kicsúszni a dolgokat a kezeink közül. Carlos jó ember volt szíve legmélyén, mi pedig nem becsültük meg... Nem is különbözünk annyira Steph, ugye? 

Mind a ketten elmosolyodtunk, de legalább ez már szívből jött. Örülök, hogy mindent tisztázhattam vele.

- Roy-val még tartod a kapcsolatot? 

Lehetvadt a mosoly az arcomról... Nem is láttam lassan három hete. Remélem nem lett semmi baja, különben nem tudom mit csinálnék. Első dolgom lesz miután befejeztük ezt a beszélgetést, hogy felhívom!

- Persze, bár az utóbbi pár hétben nem találkoztunk. Túl sok minden jött össze egyszerre és nem tudom kezelni. A lányom minden időmet elveszi. - jelentettem ki boldogan. 

Stephani teljesen ledermedt. Ő nem tudta, hogy Rebeca is részese már az életünknek. 

- Hát igen... Rebeca Weness, a lányunk. 

- De... Dani-nek nem is lehetett volna gyereke nem? 

Mindenki ezt fújja? 

- Azt mondták nyugodtan próbálkozzunk és összejött egy egészséges, gyönyörű kislány. Beca a legokosabb baba a földön. Két éves de már úgy viselkedik, mint egy négy éves. Nagyon sok dolgot csinál, amit még a két évesek nem szoktak. Most pedig jön az öcsikéje...

- Szóval lesz még? Hihetetlen... Daniel valamit nagyon jól csinál! Hány hónapos?

- A nyolcadik hónapban vagyok. - jelentettem ki büszkén és finoman a hasamra csaptam egyet. 

- Ugye csak szórakozol? Semmit nem látni a hasadon, olyan mintha nem is lennél terhes! Az apja büszke lehet!

- A helyzet az... Hogy az apja nem tudja és még egy darabig nem is kéne tudnia róla. Inkább miután megszületett. Addigra felépül és minden rendben lesz. 

Stephani tekintete hírtelen aggódó lett, kereste a szavakat. 

- Rosalyn, nem tudom, hogy közöljem veled, de Dani már nem... 

- Stephani nővér! - kiáltotta egy másik orvos. - Szükségünk lenne önre, azonnal!

Steph már fel is pattant és rohant a doki után. Én csak ültem a széken mint egy rakás kaka és utána bámultam. Ismét válasz nélkül maradtam.