67. Rész - Sophia esküvője!

Még most sem hiszem el, hogy Sophia férjhez megy, ráadásul másnaposan... El tudom képzelni, hogy Raul meg Sophi is táskás szemekkel és összeakadt lábakkal közlekednek. Hangosan felnevettem és Dani felé fordultam.
- Drágám, fel kéne kelnünk. Sophia még tuti nyáladzik a párnájára, Raul szintén, szóval... Nekünk kell intézkedni.
- Nem akarok felkelni. - morogta.
- Akkor mit kezdünk ezzel a két tojással?
A fejére húzta a takarót, de még így is hallottam, hogy nevet.
- Semmit, majd összeházasodnak, ha felkeltek.
- A vendégek ott fognak várni, Dani!
- Nem ráérnek?
Mérgesen lelöktem a földre, aztán kipattantam az ágyból, felkaptam a köntösömet és rohantam Sophiához.

Pontosan ahogy gondoltam, Sophia mélyen aludt. Szívem szerint, nem akartam felkelteni. Ilyen nyugodtnak még soha nem láttam álmában. Képzelem milyen szép jövőt tervezhet magának. Nekem is megvolt rá az esélyem, csak elbaltáztam. Sokszor fordul elő ilyen az emberrel, főleg ha az a bizonyos valaki én vagyok. Nagyon sokmindent másképp csinálnék, ha újrakezdhetném. Egy kicsit sem bántam meg, hogy megszültem Rebecát, de könyörgöm... Már a második gyermekemmel vagyok terhes 22 éves létemre és ez nem normális az én koromban... A legtöbben ilyenkor még buliznak és halálra isszák az agyukat, én pedig a második gyerekemnél tartok. Amandát a minap láttam bemenni az egyik szórakozó helyre, mikor én a leakciózott pelenkával baktattam ki a TESCO-ból. Daniel szerint, túl jól csinálunk valamit, Sophi szerint pedig Istennek valami dolga lehet velem, hogy nekem nem azt az életet adta. Mint mondtam, nem bántam meg, boldog ember vagyok. Van egy csodás kislányom és egy hű férjem, ráadásul még jól is nézek ki!
- Rosa, te miért ülsz itt felettem?
Sophi felé kaptam a fejem, akinek a haja kábé úgy nézett ki, mintha befészkelte volna magát oda egy mókus család.
- Csak azért jöttem, hogy a tudtodra adjam, hogy ma van az esküvőd és lassan már negyed órája készülnöd kéne.
Sophia engem lelökve az ágyról, már azonnal talpon volt és rohant a fürdőbe. Mikor kimentem a folyosóra, Raul rohangált egy szál törölközővel a derekán, ami lecsúszott róla.
- Szép feneked van. - jegyeztem meg.
Raul hangosan sikítva beugrott a szobába, én pedig egy nagy mosoly kíséretében, visszamentem átöltözni.

Miután elkészültem, hangos ordibálást hallottam a földszintről.
- Hol az istenbe van a fátylam? - őrjöngött Sophi.
Juliet és én már az egész házat felkutattuk, de hiába, már így is elkéstünk. Dani és a srácok már rég ott vannak, de mi még persze a drága barátnőm fátylát keressük.
- Na jó, elegem van, én leléptem! George is már rég ott van, nem várok rátok többet!
J. becsapva maga mögött az ajtót, kiviharzott a házból. Én is feladtam... Bementem Becáért a szobába és mit találtam? Az édes kislányomat belegabajodva Sophia fátylába. Miért nem ide jöttem először? Mint az őrúltek, már rohantunk is, hogy fogjunk egy taxit. Úgy hajtottunk a templomig, hogy áthajtottunk két piros lámpán. Már teljesen le voltam izzadva Rebecával a kezemben és Rob-val a hasamban. Igaz, még nem látszik egyáltalán, hogy terhes lennék, de a súlyt így is érzem. Hát... Ez egy hosszú nap lesz.

A padban egymás mellett ülve Danivel, eléggé szokatlan volt... Még soha nem voltunk így együtt ilyen nagy eseményen, főleg nem a legjobb barátnőm esküvőjén. Akit nem szeretnék bántani, de már is egy csomót bénáztak. Négyszer is majdnem felesett a cipőjében, leesett a fejéről a fátyol, a ruhájára rálépett Raul és egész végig ásítoztak. Nem is az, hogy unták volna, inkább türelmetlenek voltak. Tudtam, hogy igazán szeretik egymást, hiszen el sem engedték egymás kezét egy pillanatra sem. Viszont ahogyan ismerem őket, az esküvő után lefekszenek aludni. Ekkor van az, hogy Rosalyn hiába sütött és főzött egész héten. Mindent én intéztem el, még a papot is.
- Most pedig a rámruházott....
- Vége van? - kérdezte élenken Sophia, belevágva a pap szavába. - Hála az égnek, már azt hittem soha nem szabadulok innen! - indult el.
- Na de kérem Mrs. Pack... Még csak most akartam összeadni önöket!
Az egész terem hangos nevetésben tört ki. Én már olyan szinten nem kaptam levegőt, hogy azt hittem megfulladok. A saját esküvőjéről akar elmenni, hát ezt nem hiszem el. Sophi ezután türelmesen kivárta a végét és miután elcsattant a bizonyos csók, már mind ketten tudtuk, innen nincs visszaút.
- Mi a baj Rosa?
- Ja, semmi... Csak elgondolkoztam, mit mondana most Sophia ha itt ülne mellettem.
- És mit mondana? - kérdezte kíváncsian Dani.
- Hogy mibe keveredtünk mi. - mondtam nevetve.

Remekül telt az este! Eddig még csak nyolc váza tört el, kilenc ember feküdt ki részegen és Juliet is még józan volt valamennyire, szóval nem volt gond. Becát elvittük anyához, szóval most egy kis időt tölthettem a férjemmel. Kicsit nyugisabb helyen szerettünk bolna beszélgetni, úgyhogy elmentünk a közeli folyóhoz.
- Rosa, kérdeznem kell valamit...
Elég komolynak tűnt a dolog, szóval azonnal lehervadt a mosoly az arcomról.
- Ne kímélj...
- Szereted még Royt?
Hírtelen ért a kérdés... Nem voltam biztos benne, hogy pontosan ezt kérdezte e, vagy félrehallottam valamit.
- Ezt, hogy érted?
- Egyszerű kérdésre, egyszerű választ várok.
Nem tudtam mit feleljek. Az igazság az, hogy szerettem és szeretni is fogom, de nem úgy mint Danit. Azok a hónapok Roy-val csodásak voltak. Mindig itt volt nekem, mikor abban az időben senki. Számíthattam rá mindenben. Öt embert tartok a szívem belsejében és ő az egyik...
- Nem tudom Dani... Szeretem, de nem úgy, mint téged. Mint látod, veled vagyok most itt, neked szültem gyermeket és veled házasodtam össze. Ennek biztos van oka is, nem gondolod?
- Persze, hogy szeretsz. Ezt minden nap be is bizonyítod. Érezteted velem, hogy fontos vagyok számodra. Lehet furcsán fog hangzani amit mondok, de örülök, hogy van akit szeretsz rajtam kívül. Szükséged lesz rá.
Mielőtt bármit mondhattam volna, Daniel a számra tapasztotta az övét. El akartam tolni, igenis magyarázatot követeltem, de nem voltam olyan erős... Daniel szorításából soha nem volt elég és ó, azok a mosolyok csók közben... Nem tudok betelni vele.

Ilyenkor jövök rá, hogy mennyire jól döntöttem vele kapcsolatban. Az első percekben, mikor először megcsókolt... Már tudtam, hogy soha nem fogom tudni elengedni. Nem minden gyerekkori szerelem alszik ki. A miénk, mint minden szerelem, síron túlig él, ebben biztos vagyok. Szerettem Danit és fogom is, ameddig csak tudom és elkövetek mindent, hogy az elvesztegetett évek, ne vesszenek kárba. Szerencsés vagyok, hogy rátaláltam az igazira. Csak álltunk ott, egymás karjaiban és csókolóztunk. Aztán meglöktek minket hátulról... Egyenesen bele a folyóba. Leért a lábam, nem volt semmi probléma, viszont a ruhám teljesen átázott és a hajam is csurom víz. Felnéztem a hídra és megláttam Rault és Sophiát egy üveg pálinkával a kezükben, ahogy röhögnek. Ha nem lett volna ennyire jó kedvem, már rég kimásztam volna innen és megfojtottam volna Sophit, de annyira jólesett egy ilyen meleg estén a hideg víz. Daniel behúzott a híd alá és tovább csókolgatott. Egszer-kétszer még el is dobott. Valamiért olyan érzésem támadt, hogy ilyen napunk nem lesz még egy, ez pedig nagyon elszomorított... Miért érzem azt, hogy nem tart örökké? Nem akarom ezt érezni, mert nem igaz... Vagy talán mégis? Daniel nevetése ajándék számomra és azt hiteti el velem, hogy minden rendben, de nem hiszek neki... Bízom benne, de még a vak is láthatja, hogy valami nincs rendben és az a valami, tönkre fogja tenni az egész életemet.