62. Rész - Lángoló érzelmek!

Minden erőmmel azon voltam, hogy összeszedjem magam és ne legyek depressziós. A lányomért és a barátaim miatt. Na meg persze Daniel miatt, de miatta kevésbé, hiszen az ő hibája, hogy ennyire rosszul voltam. Megbízok benne, mert a férjem, de még mindig bennem él az a Rosalyn Parks, aki elvesztette élete szerelmét. És hát hisztis is vagyok, de az nem lényeg... Sophia hazatérte kicsit javított a helyzetemen, de még így sem volt az igazi. Haza akartam menni, Californiába, de akárhányszor csak felhoztam, anya sápadt lett és kapkodni kezdte a levegőt. Meg lehet érteni... Már csak George és én maradtunk neki, de George amint teheti, lelép J.-vel, szóval nem hagyhatom magára, egyelőre nem. Így hát, mostanság minden időmet azzal töltöm, hogy a lányomat bámulom, ahogyan egyre nagyobb lesz és gyönyörűbb. Weness vér folyik benne, ez látszik!
- Rosalyn! - rontott be Sophia.
Azt hittem, szívrohamot kapok. Sophinak mostanában szokása halálra rémíteni engem és ha tehetném, minden egyes alkalommal fejbeverném valamivel.
- Kitalálom! Elhagytad Rault, Vegasba akarsz költözni rúdtáncosnak és felszedni harminc kilót?
- Nem...
- Tudom, nem vagyok vicces. Rátérhetnénk a tárgyra? - nevettem.
- Veled nem lehet beszélgetni pici. - nézett rám kitágult szemekkel. - Fontos dolgot készülök elmondani...
Ha Sophiáról van szó, akkor legrosszabb esetben megölt valakit. Csoda, hogy nem volt dolga még a NASA-val.
- Férjhez megyek! - kiáltotta.
Kellett pár perc, hogy fel tudjam fogni, mit is motyog ez itt mellettem. Az utolsó dolog lett volna a listámon, hogy a legjobb barátnőm férjhez megy! De persze örültem is neki, lehet jobb lesz az élete.
- Na és ki a szerencsétlen?!
- Raul!
Sikítozásban törtünk ki és szorosan átöleltük egymást. Kicsit sem nézhettek volna minket hülyének.

- Annyira örülök nektek! Mikor kérte meg a kezed? - kérdeztem izgatottan.
- Az előbb! Éppen ebéd közben, mindenki előtt letérdelt és annyira romantikus volt Rosa! Szerelmes vagyok...
- Ezt be kell írnunk a törikönyvbe! Ha te ilyeneket érzel, ott már igazi szikra van.
- Félnem kell ettől?
Sosem láttam még Sophit ennyire félénknek. Mindig megbeszéltünk mindent egymásról, de legtöbbször inkább nekem volt szükségem az ő tanácsaira, most pedig neki van szüksége az enyémre.
- Dehogy kell! Az első év a legnehezebb, mivel meg kell szoknotok egymást, de egyben a legjobb is, mert megismeritek egymás szokásait. Igaz, nekünk Dani-vel nem volt nehéz dolgunk, de összeszokni mindenkinek meg kell tanulni. Neked is ideje volt megtalálni a nagy Ő-t, megérdemled, hogy boldog légy. Ha biztos vagy abban, hogy Raul az az ember akivel le akarod élni az életed, akkor rajta, én nem foglak visszatartani. Bár igaz, kicsit szomorú leszek, hogy már nem leszel annyit velem, de ha te boldog vagy, akkor én is.
- Jaj, Rosalyn drágám, én mindig itt leszek neked, akár házas vagyok, akár nem! Sosem hagylak magadra! Most pedig, csináljunk valamit vacsira!

Éppen főzőcskéztünk Sophival, mivel este nagyiék is átjönnek vacsorázni. De hát ezt csak természetes, hogy engem ugráltatnak anyáék, ameddig itt vagyok. Miért is vártam többet... A hosszadalmas beszélgetés közben, Rebecának is elkészítettem az uzsonnáját.
- Beca, készen van a hami!
Felmentem a szobájába szétnézni, de ne volt ott. A földszinten sem volt és hátul a kertben sem... Beparáztam. A gyerekem eltűnt!
- Sophia! - kiabáltam. - Hol a gyerek?
- Itt áll egy előttem. - mutatott rám.
- Drága barátnőm, most erre nincsen időnk! Rebeca eltűnt!
Sophival még egyszer szorgosan körülnéztünk, de hiába... Vagy elvitték a lányomat, vagy lelépett. Az ég szerelmére, miért lépett volna le?! Semmi oka nem volt rá, kapott enni, nem éheztettem! Szerettem mindennél jobban, sosem szidtam meg, kivéve mikor késsel kergette Raul-t... De akkor sem annyira! Vagy csak szimplán úgy gondolta, muris dolog lesz kicseszni az anyukájával, hagy kapjon csak szívrohamot. Milyen rendes gyerekem van nem? Egyszerűen imádom!

Este nyolc körül találtam meg Rebecát a szomszédban, Al bácsinál. Annyit kell tudni Al bácsiról, hogy gyerekkorom óta ismerem és nem valami értelmes. Hetven éves vénember. Amikor kicsi voltam, mindig a holdról, az edényekről és az almákról mesélt nekem, órákig tudott ezekről a dolgokról beszélni. Ezért van az, hogy sosem eszek almát. Szóval Al bácsi ölében találtam rá a lányomra, mikor ismét az almáról fecsegett. Beca szerintem nem nagyon értette mi folyik körülötte, inkább csak a bácsi szakálla foglalta le. Nagyiék sem jöttek át vacsorázni, mivel egész délután BA-t jártam. Belépve az ajtón, Sophi már a kanapén várt kifeküdve és nézte a Szürke ötven árnyalatát. Eléggé durva résznél léptünk be, szóval el kellett takarnom Beca szemét.
- Sophia! Hányszor mondtam már, hogy ne nézz ilyen filmeket a házamban!
- Nahát, meglett a lányod! - pattant fel.
- Igen, úgy lett idomítva, hogy három füttyentés és egy taps után visszarohanjon hozzám.
- Lenyűgöző...

Feladtam a várakozással, lefektettem Rebecát a hosszú nap után aludni, aztán én is mentem. Kábé hajnali kettő körül arra keltem, hogy Daniel befekszik mellém az ágyra.
- Te meg hol az istenben voltál Dani?! Egész nap a gyerek után rohangáltam, mindent nekem kellett csinálnom! Soha nem segítesz semmiben, miért csinálod ezt velem?! Megbeszéltük, hogy legkésőbb hatra itthon leszel! Nézz már az időre! Hajnali kettő van! Azt hiszed teljesen hülye vagyok? Tudom, hogy van valakid. Ha már nem érzel irántam semmit, inkább mondd el, ne pedig hazudgálj! Tudod, hogy gyűlölöm, ha hazudnak nekem!
- Hihetetlen, hogy nem hiszel nekem Rosalyn!
- Elég nehéz hinni neked, ha sosem vagy itthon! Mi olyan fontos elintéznivalód volt, ami fontosabb a családodnál?! Nekem mindig ti vagytok az elsők, mostanában nem is foglalkozom magammal! Mi a bajod Daniel? - bújtam közelebb. - Ne kínozz tovább, mondd el! Kérlek!
- Rosa, nem mondhatom el érted? Csak... Bízz meg bennem. Biztosíthatlak abban, hogy nem csallak meg. Azt tényleg elmondanám neked! Nincs senkim és nem is akarok senkit. Te vagy az egyetlenem és megígértem neked, hogy mindig hű leszek, én pedig betartom. Szeretlek Mrs. Weness, nem véletlenül vettelek feleségül! Azt szeretném, ha mindig emlékeznél erre az érzésre. Pont így, hogy a karomban tartalak és csókokkal hintelek, minden áldott nap! Amióta az eszemet tudom, téged szeretlek és ami eleinte csak gyerekszerelem volt, ma már erős, izzó érzelem. Bárki mondjon bármit, én már 18 éve szerelmes vagyok beléd és az érzés kicsit sem múlt el. És nem is fog, akármi történjen, megígérem neked, hogy mindig szeretni foglak. A szívemet is odaadtam neked, tudom nem sok, de nekem csak ennyi van. Bíznod kell bennem szerelmem, még ha nehéz is, de oda ahová mostanság járok, mennem kell mindenképpen. Ne hondolj semmi beteges dologra, nincs szó semmi ilyesmiről! Egyszer majd elmondom, ha eljött az ideje, de még nincs. Várnod kell, ha szerencsénk van, akár hónapokat is. De ha nincs, csak heteket... Éveket már lehetetlenség.
- Még egyet sem? - kérdeztem gúnyosan.
- Egyet sem! - nevetett fel.
Láttam rajta, hogy nem őszinte ez a nevetés. Ismerem és tudom, milyen az igazi Dani mosoly. Ez nem volt az...
- Fáradt vagy? - kérdezte.
Már csak a szememet tudtam forgatni kínomban.
- Igen, szóval hagyj lógva Weness.
- Na! Hogy lehetsz ilyen önző? És még azt mondod, nem foglalkozol magaddal!
- Szörnyű vagy... - fordultam el tőle.
- Mindig megkapom, amit akarok Rosa, ezt te is tudod.
Mohón magához húzott és elkezdte csókolgatni a nyakamat. Hát... Mégiscsak szép estém lett...