52. Rész - A sors.

Rebeca egyre csak nőtt és nőtt. Egyre rosszabb volt, csak tudnám miért.
- Én is ennyire huncut lettem volna? - kérdeztem apát.
- Nem Rosalyn. Te ennél sokkal rosszabb voltál.
Anya mindig azzal fenyegetett ha rossz voltam, hogy legyen olyan gyerekem mint amilyen én voltam és majd megtudom milyen érzés. Hát... Nem túl kellemes. De Beca a szemem fénye. Tegnap este, Danielre bíztam teljesen a fürdetést és a pelenkázást is. Mire lejöttek, Dani sokkal vizesebb volt mint Rebeca, a lányomon fordítva volt a pelus, a férjem arca pedig... Ne kelljen ki mondanom milyen volt! A lényeg, hogy a drága egyetlenem egy szerencsétlenség, de azért még imádom.

Ha hiszitek, ha nem, Sophia kezdte el tanítani Becát járni. Minden nap átjött neki segíteni addig, még egyedül nem ment neki. Szerettem volna én megtanítani Dani-vel, de mindenki tudja milyen Sophia. Szóval... Inkább ráhagytam. Mit ne mondjak, nagyon jól csinálta. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint régebben. Rebecával eléggé komoly volt. Mindig vett a lányomnak valamit, most például egy kisruhával állított be hozzánk, amit természetesen rá is kellett adnunk Becára.

Pénteken volt az utolsó esélye George-nak a lányom elvitelénél. Három óra körül, a rendőrség hozta vissza nekem Rebecát, ugyanis George megint elhagyta, kivételesen most a parkban. Juliet nem volt vele, szóval őt nem érintette a dolog. Persze haja szála sem görbült a drágámnak, de most komolyan... Elhagyta a plázában, most meg a parkban. Én is ilyen szétszórt vagyok mint a bátyám, de azért nem hagynám el a gyerekét kétszer is! Annyi szerencséje volt, hogy nem tagadtam le, különben elvitték volna a rendőrök. 

Egyik délután Dani-vel éppen pihenni készültünk egy kicsit, mikor meghallottuk, hogy Rebeca szobájának ajtaja kinyílik. Átmentünk megnézni, de Beca sehol nem volt. Lerohantam a lépcsőn, mindenhol kerestem, aztán elszaladt előttem pelusban. Alig tudtuk utólérni, Daniel már a földön kúszva próbálta elkapni.

Nagyon élvezetes volt a lányom után rohangálni a házban, de végül csak elkaptuk.

Másnap reggel csöngettek. Kinyitottam az ajtót és alig tudtam hinni a szememnek...

- Már meg sem ölelsz? - mosolyodott el.

Azonnal a nyakába ugrottam és szorosan átöleltem. 

- Te meg mi a fenét csinálsz itt Roy?!

- Ha gondolod, el is mehetek! 

- Dehogy mész! Nyugodtan gyere be. 

Roy pont jókor jött, ugyanis Daniel ma koncertezik. Ha itt lenne, úgy kirúgta volna innen az exem, mint a szél... Nekem is ezt kellett volna tennem, de képtelen lettem volna rá. Fontos szerepet játszik az életemben, ő a szívem egyik csücske és ezt most halálosan komolyan mondom. Hoztam neki teát úgy ahogy szereti és leültem vele szemben.

- Nos, mi járatban?

- Hallottam megszületett a lányod, látogatóba jöttem. A férjed?

Természetesen ő is tudott az esküvőmről... Küldtünk neki meghívót, de szerintem rá se akart nézni. Jól tudtam, hogy most is fáj neki itt lenni. Nem szép dolog volt amit vele tettem, de az élet sajnos már csak ilyen. Nekem Dani mellett a helyem és ezt Roynak is el kell fogadnia, akármennyire nehéz is. Azt is jól tudtam, hogy még mindig bolondulásig szeret és az ok, hogy itt van, nem csak a lányom, hanem én. Miattam jött vissza, mert egyszerűen nem tud nélkülem élni. Nem űzhetem ki a fejemből, mert nem tudom. Mindig itt volt nekem, még a legrosszabb napokon is és annyira erős érzelmek kötnek hozzá, hogy ha csak meglátom, feltörnek még most is. 

- Koncerten van jelenleg...

Ezek után nem is volt nagyon mit beszélnünk, egyszerűen csak úgy éreztem magam, mint mikor még Roy-val voltam. Segített elmosogatni és elpakolni. Mikor Rebeca felkelt, lehoztam. Úgy gondoltam, készen áll rá, hogy lássa. Beca úgy mosolygott Royra, mint aki már évek óta ismeri. Roy-nak kellett egy kis idő, hogy észbekapjon, de utána már ő maga tartotta a kezében a lányom.

- Rosalyn, ez a lány tisztára olyan mint te! A szeme, a szája, az arca. Egyszerűen csodálatos kislány. 

- Köszönöm Roy...

- Na de mit köszönsz?

- Hogy itt vagy mindig, mikor hatalmas szükségem van rád.

És újra kaptam abból a mosolyból, amitől elolvadtam. Ezt a mosolyt nem mutatta akárkinek, sőt, szinte rajtam kívül senkinek. Ez az a mosoly, ami azt mutatja, hogy még mindig szeret és ha kell, élete végéig mellettem lesz, hogy vigyázzon rám. Ezt én is jól tudom... Daniel a férjem és őt szeretem, teljes szívemből. De nem tilthatja meg azt ő sem, hogy Roy a barátom legyen, mert az lesz. Ha tetszik neki, ha nem. 

Daniel este ért haza, mikor Roy éppen Rebecát altatta el a kezében. Láttam a fején, hogy nagyon meglepődött és legszívesebbek kikapta volna Becát a kezéből, de tartotta magát... Egyelőre.

- Ő meg mit keres a házunkban? 

- Daniel, ne kezd! Roy csak látogatóba jött Becához. 

- És nem gondolod, hogy erről engem is tájékoztatnod kellett volna? 

- Fogalmam sem volt róla, hogy jön! 

Dani felviharzott a szobánka és becsapta maga után az ajtót. Royhoz fordultam.

- Most jobb lesz, ha elmész... Nem szeretnék még nagyobb botrányt. Holnap felhívlak.

Felmentem Danihez, aki az ágy szélén ült és sírt.

- Daniel minden rendben? - ültem le mellé.

- Semmi sincsen rendben...

Sosem láttam még sírni a férjemet. Csak egyetlen egyszer, mikor szétváltak útjaink. Valami komoly dolognak kell történnie ahoz, hogy Danielt sírni lássam.

- Mondd el! - bújtam oda hozzá.

- Apám meghalt. 

Először még nem esett le mit mondott, csak miután értelmeztem... Victor bácsi halott. 

- Mi történt vele?!

- Hónapok óta tudtam, hogy valami nincsen rendjén. Azt mondta jól van, de én hallottam a hangján, hogy egyre jobban gyengül. Haza akartam menni hozzá, de azt mondta ne menjek haza, maradjak itt veled. Nem foglalkoztam ezzel az egésszel eleget... Apám rákos volt. Ki tudja mióta halogatja ezt már előlem... Az utolsó szavai azok voltak, hogy vigyázzak magamra és próbáljak meg ne erre a sorsra jutni.

- Várjunk... Most ezzel azt akarod mondani, hogy te is erre a sorsra kerülhetsz? - kérdeztem idegesen.

- Lehetséges.