48. Rész - Fény és sötét...

Dani-vel úgy döntöttünk, összeköltözünk! Semmi értelme nem volt külön lenni, Roy pedig hazament. Nem nagyon örültem neki, hogy itt hagy, de persze nem foghatom vissza, nem tudna megélni Daniel-vel egy fedél alatt. Az esküvőnket is elkezdtük tervezni, még Rebeca előtt le akartuk tudni a dolgokat. Anyáék még mindig nem tudnak sem Becáról, sem arról, hogy összeházasodunk Dani-vel, de Juliet szerint, el kéne mondanunk a szüleimnek. Tudom, hogy csak George miatt akarja tudatni velük. Kiderült amint eljöttem, a bátyám és J. eléggé összemelegedtek... Ne értsetek félre, nem arra gondolok! Randizni voltak, elcsattant pár csók és ennyi. Hogy őszinte legyek, inkább a barátnőmet féltem... Ismerem a bátyámat és Juliet nem az első nője. Mindenesetre, igaza van, el kell mondanom.

Délután Dani, Sophi, Juliet és én a nappaliban ültünk. Közölni akartuk végre anyáékkal mi történt velem a hónapokban...
- Muszály nekem beszélni velük? - kérdeztem idegesen.
- Te vagy a lányuk, neked kell elmondanod! - mondta Sophi.
- Miért nem mondja el Juliet? Amúgy is ő lesz az új családtagunk!
- Hé, ebből hagyj ki Rosalyn!
- Rendben...
Tudhattam volna, hogy mindent nekem kell majd csinálni. Tárcsáztam anyáék otthoni számát, de persze a bátyám vette fel.
- Szia Rosalyn! Juliet mikor jön haza?
- Fogd be George, most nem róla van szó! El kéne jönnötök Californiába...
- Én szívesen megyek, itt csak anyáék lesznek a gond. Inkább beszélj velük.
- Szia kincsem! - vette át a telefont anya. - Minden rendben?
- Persze, csak híreim vannak, amiket személyesen akarok közölni. Szóval... Jó lenne, ha még egy mai gépre felszállnátok és eljönnétek ide.
- Biztos nincsen semmi komoly?
Egy pillanatig haboztam... Rebeca számomra csoda, de szerintem nekik valami komoly baj...
- Nyugodjatok meg, semmi olyan komoly... Csak siessetek, puszi!
Ezzel le is raktam. Semmiképpen nem akartam ezt telefonon közölni velük. Megérdemlik, hogy tisztességesen tudják meg az igazat.
- Most, hogy minden elrendeződött, együnk! - mondta Juliet.
- Te még ilyenkor is a hasadra tudsz gondolni te zsák? - kérdezte tőle Sophia.
- Hé, kikérem magamnak, én nagyon is szexi vagyok!
Annyira imádom, mikor így összegyűlik a család!

Éjszaka lementem a konyhába inni valamit. Nem nagyon jött álom a szememre és az sem segített, hogy anyáék holnap már itt vannak. Ha szerencsém van, csak kivágják a belünket. Ha nincs, hát akkor... Vége.
- Nem tudsz aludni?
Megfordultam és Daniel sétált felém borzos hajával, egy szál boxerben.
- Rég nem láttalak így. - nevettem el magam.
- Szokj hozzá!
Dani mindig tudta, mikor kell humorizálnia, vagy éppen komolynak lennie. Annyira kiismert, ahogy még szerintem én sem magamat. Néha úgy érzem, ő tényleg az életem része.
- Mi bánt? - fogta meg a kezem.
- Semmi, csak aggódom. Félek, hogy....
- Inkább ne is kezd el! Meg fogják szeretni Becát, hisz olyan mint az édesanyja. Mint ahogyan régen, ketten átvészeljük. Mindig így csináltuk rendben?

A gyönyörű zöld szeme volt az, ami mindig megnyugtatott. Akárhányszor rosszul voltam, Daniel mindig itt volt mellettem, még ha nem is akart. Szeretett engem, de nem úgy, mint Roy.... Sokkal jobban. Mellette valahogy, mindig Rosa lehetek. Az a Rosa, aki voltam. Aki énekelve kelt fel minden nap. Roy-val próbáltam elhitetni, hogy minden szép és jó, pedig sosem volt az. Mindig hiányzott valami az életemből és ma már ez az érzés elmúlt. Arra is rájöttem, hogy azért feküdtem le annyiszor Dani-vel, mert hozzá tartozom. Mint ég és föld, nap és hold, fény és sötét. Rebeca tökéletes bizonyíték arra, hogy aki mellett lennem kell, az Daniel.
- Rendben. - feleltem.

Másnap reggel, már annyira izgultam, hogy el nem tudtam képzelni mit csináljak. Csináltam ebédet és Daniék még tegnap kitakarították a házat. Minden tökéletes volt, de mégis azt éreztem, hogy valami nincsen jól.
- A hasad nem feltűnő egy kicsit? - kérdezte Sophi.
És meg van a válasz.
- De... Valahogy el kéne rejtenem Becát addig, még nem mondom el.
- Már nem tudod elrejteni, túl nagy a hasad hozzá. Szerintem te addig várj a szobátokban, ameddig én beszélek a szüleiddel. Minden pontosan úgy mondok el nekik, ahogyan történt. Nem hagyom, hogy bármi bajod essen.
- Köszönöm Sophia! - öleltem át. - Igaz barát vagy.
- Tudom, de ne híreszteld! Még a végén elterjed, hogy van egy jó oldalam is! - mosolyodott el.

Egy óra után, megérkezett a családom és az egész beszélgetést kihallgattam. Nagyon jól lehetett hallani apám ordítozását, még a süket is meghallotta volna. Könnyes szemmel ültem az ágyon és gondolkoztam. Mi van, ha apa nem is akar látni engem?
- Hé kislány! - dugta be a fejét George. - Bejöhetek?
- Persze... - szipogtam.
Azonnal elakadt a tekintete a hasamnál, de gyorsan kapcsolt. Leült mellém az ágyra és átölelt.
- Jó nagy bajt hozol te a fejünkre! De azért még imádlak. - nyomott puszit a homlokomra.
- Kösz, én is...
- Ugyan már, nem dőlt össze a világ! Figyelj.... Ugyan úgy folytatódik az élet, mint eddig. Lehet, hogy anya és apa nem örülnek neki, de én nagyon! Mindent megadnék azért, hogy egy kicsi Rosalyn szaladgáljon a nappaliban! Igaz, elegem volt belőled is, de mindennél jobban szerettelek. Nem tudom anyáék mesélték e, de mikor nagyon kicsi voltál, mindig vágytál egy plüss lóra. Persze apa azt mondta nem, mert akkor még eléggé le voltunk sózva... A spórolt pénzemet áldoztam arra a nyavajás lóra. Pedig vehettem volna magamnak bringát, vagy bármi olyan fiús cuccot. De nem, George Parks elment a játékboltba és vett a húgának egy hülye pónilovat! Azután minden nap magaddal vitted, még fürdeni is néha. Volt, mikor vizesen vitted magaddal az ágyba. Annyira idegesítettél, hogy azon gondolkoztam, hogyan kéne kitenni a szűrödet. Komolyan, nem vagyok szívbajos!
Örültem, hogy van egy ilyen bátyám, mint George. Mindig felvidított, még az ilyen helyzetekben is.
- Köszi bátyus, nélküled nem mennék semmire. - bújtam oda hozzá.
- Tudom drága, tudom. Na és mi a kis poronty neve?
- Rebeca Weness.
- Oh, szóval már férjes asszony vagy! Elnézést, nem tudtam.
- George, gyere menjünk! - kiáltott fel apa.
Láttam a bátyámon, hogy szíve szerint velem maradna és vígasztalna. De ha most itt marad, apa őt is kitagadja egy életre...
- Azt hiszem, menned kéne...
- Igen...
Az ajtóban megállt, visszafordult és mélyen a szemembe nézett.
- Nyugodj meg, a meghívókat majd én elintézem. - kacsintott.
Aztán kiment és pár perc után hallottam becsapódni a bejárati ajtót...