49. Rész - Már majdnem...

Egy hét múlva, én és Daniel férj és feleség leszünk! Ha pár hónappal ezelőtt valaki megkérdezte volna tőlem, hogy akarom e Danit férjemül, kinevettem volna. De már most úgy érzem, semmiben nem voltam még ilyen biztos. Rebecának is sokkal jobb lesz így, ha az apja is velünk van. Azt akarom, hogy szívből jövő szeretettel nőjjön fel. Azt akarom, hogy egyszer úgy legyen szerelmes, ahogyan én most.

- Nem unod még ezt az állandó ide-oda rohangálást? - kérdeztem Sophit.

Mint mindenki tudja, Sophia rendezi az esküvőmet és most éppen az esküvői ruhámat voltunk felpróbálni. Mlinden egyes részletre odafigyel, azt akarja, hogy minden tökéletes legyen. Nem hibáztatom érte, hiszen csak jót akar nekem. Ha fordítva lenne, most én is így idegeskednék. 

- Fogd be és vedd fel! És nem, nem unom. Én rendezem az esküvődet, szóval maradj a seggeden és ne hisztizz! 

Végül felvettem, de csak mert még mindig féltem tőle. Tudom, így most nem bánthat, hogy Beca bennem van, de utána bármi megtörténhet, bármi... Kiléptem a próbafülkéből és direkt háttal álltam a tükörnek, hogy először a többiek lássák rajtam. Sophia arcán egy könnycsepp gördült le, ami azt jelentette, a ruhám csodálatos és imádni fogom. Lassan megfordultam, és kinyitottam a szemem...

Aki visszanézett rám a tükörből, nem ismertem fel. Sugárzott az arcáról a boldogság és jól tudta mire is készül és, hogy kivel. Teljesen biztos volt a dolgában és látszott a szeméből, hogy fülig szerelmes. Nevetett és sírt egyszerre. Újra 17-nek érezte magát, aki még alig tudott valmit a világról és a szerelemről. Aztán 18-nak, mikor az ég alatt élete szerelmével piknikezett, majd végül visszacsöppent a jelenbe. Férjes anya lesz és alig várja, hogy eljöjjön a nagy nap. Hát... Ez pedig nem volt más, mint én magam.

Mikor hazaértem, Daniel a kanapén aludt. Engem várt ilyen sokáig, mert lassan egy órája itthon kellett volna lennem, csak Sophival még elmentünk moziba. Fogtam egy pokrócot és betakartam, aztán leültem vele szemben. Megmosolygtatott a borzos haja amit reggelente káromkodva, de végül tökéletesen beállít, végül a maszatos pólója, ami a levesemtől lett olyan.
- Most, hogy így visszagondolok, eszembe jutott még valami, még kiskorunkról. Azt hiszem... Nyolc éves lehettem és sírtam a nappalinkban, mikor te pont bejöttél és szorosan megöleltél. Megkérdezted mi a bajom, én pedig csak szipogtam. Azt hiszem azért sírtam, mert az egyik fiú eltépte a kedvenc sztáromról készült posztert. Megkérdezted hol van a ragsztó, én pedig megmutattam majd tovább sírtam a földön. Tíz perc múlva visszajöttél az összeragasztott poszteremmel, persze nem volt tökéletes, de számomra többet jelentett mint bármi más. Még ma is ott tartom a fiókom legalján. Mindenhová magammal vittem, mert tőled kaptam. Azt hiszem... Akkor csókolóztam először. Nem úgy igazából, de csók volt. Olyan szinten örültem, hogy hírtelen át sem gondoltam mit csinálok, csak hogy megcsókollak. Annyira elpirultál, hogy nem tudtál mit mondani...
Letöröltem egy kiszökött könnycseppet és felálltam, hogy felmehessek én is aludni, de ekkor Dani megmozdult.
- Hát itt vagy kicsim? Nem is hallottam, hogy hazajöttél.
- Á, csak most jöttem.
- Te sírtál? - pattant fel.
- Nem, dehogy. Csak bele ment valami a szemembe. Sajnálom, hogy nem jöttem haza, de Sophiával még elmentünk moziba. És gondolom, hogy azt hiszed Roy-val voltam, de nem és mi lenne ha....
Dani magához húzott és erősen megcsókolt.
- Ki se mondd, hogy vissza akarsz lépni, mert egyáltalán nem hittem, hogy Roy-val vagy.
- Hála az istennek, már majdnem letagadtam, hogy szeretlek. - nevettem el magam.