19. Rész - Viszlát, viszlát...

Két nap múlva hála az égnek, egészségesen kiengedtek a nyomortanyáról. Alig vártam, hogy végre hazaérjek. Az ágyamon ültem és csak vártam, vártam, vártam és vártam. Mikor már épp elindultam volna gyalog, szólt a doki, hogy irány haza! Mint ahogy azt Daniel ígérte, tényleg ő jött el értem. Beültünk a kocsiba és egy szép 30 perces utazás elé nézhettünk, kettesben... De igazából, egymáshoz sem szóltunk. Semmit... Azt hittem végig faggatni fog, de nem. Mikor már otthon a lépcső előtt álltunk, akkor szólt hozzám.
-Szabad?- kérdezte.
Annyit sem tudtam kérdezni, hogy miért, már Dani ölében voltam. A szobám ajtaja előtt lerakott és egyenesen a szemembe nézett. Semmit nem mondott és én sem. Csak tudtam egyszerűen mit kell tennem... Megragadtam Daniel pólóját és szépen lassan elkezdtem felfelé húzni. Olyan hevesen csókoltam, mint még soha. Nekinyomott a falnak és beletúrt a hajamba. Imádtam mikor ezt csinálja... Betoltam a szobámba, majd le az ágyra.

Lekapta rólam a felsőm és ez így ment szépen tovább egy darabig...

-Nem.- húzódtam el.- Ezt ne.

-Baj van Rosalyn?! Megint rosszul vagy?

-Nem csak... Ez így nem jó. Ezt nem akarom... Kérlek menj.

-De Rosa...

-Menj!

-Nem tudom mit tettem jelenleg, de oké. Elmegyek. Bár tudnám mivel érdemeltem ezt ki.- csapta be az ajtóm.

Most értem haza és máris az első dolog ami az eszembe jutott, hogy lefeküdjek Daniellel. Nem lehet mindent a szexel megoldani... A dolgok többségét igen, de most nem. Tulajdonképpen én vagyok a hibás amiért belekezdtem. Miért kell nekem mindig ekkora hülyének lenni? Miért nem tudtam George-nak szólni, hogy inkább ő vigyen haza? Már mindegy... Ami megtörtént, az megtörtént. Úgyis elmegyek. Akkor már nem lesz mindek fájnia.

Később lesétáltam, hogy ehessek valamit, mert a kórházi kaja pocsék volt. Sophia meg FORNETTIS pogácsával tömte a fejem, amiből elegem lett egy életre.
-Csipkerózsika!- kiabált Carlos.
-Gorilla!
-Ez nem vicces, kivételesen borotválkoztam.
Széles mosollyal leültem mellé.
-Mi szél hozott erre?
-A gyomrom. Éhes vagyok...
-Az urad?
-Az uram berágott rám, mert nem fekszem le vele.
-És miért nem fekszel le vele?
-Na jó, ez nevetséges!- löktem le a székről.
Carlos fellált, nyomott egy gyors puszit a homlokomra, majd elviharzott. Gondolkoztam a dolgokon, lehet jobb lenne ha beszélnék Daniellel....
-Kislányom!- szólt anyu.
-Igen?
-El kéne menned a boltba. A bátyád nyavajog, az apád ki tudja, Daniel ki se jön a szobájából, Raul meg elment valahova Sophiával.
-Várjunk... Mi az, hogy Sophiával? Hát álljunk már meg egy kicsit.
-Én csak annyit tudok lányom, hogy kellenek dolgok hazafelé. Ott a lista a hűtőn.
Lekaptam a listát és felmentem gyorsan a szobámba átöltözni.
-Hmmm... Fincsi.
-Netán... Tetszik amit látsz?
-Mindig is tetszett és fog is. Merre mész?- jött beljebb Dani.
-Anya írt nekem egy "gyönyörű" listát, úgyhogy... Azt hiszem, megvenni Californiát..- bámultam a hosszú sorokat.
-Elviszlek.
-Igazán nem...
-Mindjárt jövök, felveszek valami értelmeset. Te így jössz?- kérdezte felhúzott szemöldökkel.
-Netán gondod van vele?
-Nekem semmi...

Daniel és én elindultunk vásárolni. Szerintem, körbe-körbe mentünk egy darabig, de nem szóltam semmit. Minden boltot megjártunk... Annyit nevettem, hogy már fáj a gyomrom. Daniel fánkot akart venni és amikor levette az egyiket a polcról, ráesett az összes. Vagy mikor megijedt a haltól mert nekiment az akváriumnak. Szép nap volt, nem tagadom. Mivel még volt időnk, úgy gondoltuk beülünk valahová. A mozinál maradtunk, valami vámpíros, romantikus film ment pont akkor, hát nem hagyhattuk ki. Ha már ennyire jártasak vagyunk a harapdálásban, legalább legyünk profik. Kifejezetten tetszett. Egyébként is imádom a mitológiákat. Este 8 körül értünk haza. A nappaliban állt 5 bőrönd... Mindenki összecsomagolt, holnap reggel indulunk haza BA-ba. Daniel arcán is láttam, hogy visszatért a valóságba. Ahogy Sophia barátnőm mondta egyszer:
-Az élet nem egy Disney mese.
Egyetértek vele.
-Összepakoltál kicsim?- kérdezte apa.
Én csak csóváltam a fejem. Egy szót sem tudtam kinyögni. Sírógörcs kínzott. Ha most kinyitom a szám, nekem onnantól kezdve végem...
-Daniel fiam? Te maradsz ugye?
-Ig...Igen...- nyögte ki nehezen.
-Rendben. Gondolom az unokatestvéredéknél fogsz lakni?
-Igen...- bólogatott.
Zombi járással mentem fel az emeletre. Bepakoltam mindenemet és a bőröndöt az ágyam alá csúsztattam. Elegem volt mindenből... Daniellel akkor most szakítottunk, vagy nem? Ehez nekem Sophia kell... Lementem megkérdezni anyát, tudja e, hogy merre van.
-Azt hiszem az iskolatársaival van valamerre.
-Jaj, értem... Oké, köszi.
Nem volt más választásom, felhívtam Carlost és utána mentem.

Carlos azt mondta itt van a helyi bárban. Gondoltam, nekem már úgy is mindegy, ha iszok, ha nem. A pultnál megláttam és odamentem hozzá.
-Valami erőset tudsz ajánlani?- kérdeztem.
-Tekila?
-Jöhet.
Megkapva a tekilám, azonnal le is döntöttem.
-Azta Rosalyn... Te mióta vedelsz így?
-Pár hónapja.- fordultam a pulthoz, hogy kérhessek még egy pohárral.
-Daniel tud róla?
-Nem és nem is kéne neki. Igaz, ittam le magam előtte, de nem úgy.
Carlos csak bólogatott, nem akart velem vitatkozni. Tudta, hogy nem érzem túl jól magam. Vannak dolgok, amiket csak a pia old meg. Ez így is van... Hagytam, hogy szépen lassan hasson az alkohol. Minden rosszat kiűztem és fél óra után már éreztem a hatását.
-Carlos... Miért jövök be neked?
-Ezt mesélhetném évekig. Akkor sem érnék a végére.- nevetett.
-Tömören?
-Gyönyörű vagy, eszméletlen vicces, kimondod amit gondolsz és szuper veled piálni.- emelte rám a poharát.
Letettem a poharam a pultra, elkaptam a pólóját és megcsókoltam, gondolkodás nélkül. Hogy most a pia volt e ami ezt hozta ki belőlem, vagy a színtiszta valóság, nem tudom. Azt tudom, hogy szörnyű dolgot tettem. De valamiért, legbelül nem ezt éreztem. Szeretem Danit jobban mint gondolná, de ennek úgy sem lesz folytatása nem igaz? Elengedtem és a szemébe néztem.
-Bár ne mondtál volna olyanokat, amiket nem tudok.- kacsintottam.
Megfordultam és elhagytam az épületet. Csodálatos érzés volt kiérni a levegőre. Remélhetőleg kitisztul a fejem még hazaérek, bár nem úgy tűnik ebben a pillanatban... Holnap hátra hagyom az életem 3. legfontosabb személyét. Ez számára most eléggé sértő lenne, de az első a család, a második meg Sophia. Daniel pedig évekről évekre szépen egyre hátrébb kerül majd a listámon. Ő elfelejt... tudom. Semmi sem tart örökké. A szerelem elmúlik és elfújja a szél mint a leveleket. Ez az élet. Ameddig nem találnak ki rá jobb szót...