(1. Évad befejező része) 20. Rész - Viszlát régi életem.

Este mikor hazaértem (eléggé nehezen), egy cetlit találtam az ágyamon.

"Drága lányom.
Mivel nem értél haza 11-re, tudtuk, hogy még egy darabig nem is jössz haza. Úgy döntöttünk, mivel ki kell pihenned magad, a későbbi géppel eljössz a bátyáddal. Remélem ez így neked is megfelel.
                                                 Szeretlek:Apa.

Na igen... Hulla vagyok és nem lenne erőm arra, hogy felkeljek. Örülök, hogy nem kell felkelnem, ez így nekem is jobb. A gáz viszont az, hogy későbbi gép csak másnap megy. Szóval... Még egy nap Daniellel. Az utolsó...

Reggel hatalmas csöndre ébredtem. Benéztem Danielhez, de ő még aludt. Anyáék pedig elmentek Carlossal meg Sophival vissza BA-ba. George meg ki tudja. Egyedül maradtam, tök másnaposan. Átgondoltam mi is történt tegnap este. Megcsókoltam Carlost, de miért? Azt nem mondhatom, hogy szerelmes vagyok belé. Mert az egyetlen ember akibe szerelmes vagyok a ki tudja hány milliárd közül, az Daniel. Ezt ha akarnám se tudnám megváltoztatni. De akkor miért? Nem tagadom, érzek iránta valamit, de az a valami nem olyan erős. A szokásos reggelim felett gubbasztva, végre Dani is megérkezett.
-Jó reggelt. Hogy aludtál?
-Eléggé rosszul...
-Azt látom.- nevetett
-Nem megyünk el ma valahova?- kérdeztem témát váltva.
-De, már meg is van szervezve minden.- kacsintott.
-Ezt hogy értsem?
-Rosalyn lehet, hogy nem vagyunk már ÚGY együtt, de egy utolsó napot megérdemlünk nem?- fonta keresztbe a karjait.
-Igaz...
-Na kapd össze magad, aztán indulunk.
Egy "Mindent köszönök" mosollyal kikerültem és felmentem a szobámba készülni.

A nagy kérdés megint az volt, mit vegyek fel. De nem szerettem volna kivárni még Daniel benyit, úgyhogy felvettem a fehér csipkés felsőmet és a rózsaszín szoknyámat. Lesétáltam a lépcsőn és szokás szerint, Daniel már el volt készülve.
-Azta... Hát... Nincsenek szavak.
-Indulhatunk?- kérdeztem.
Nem akartam, hogy lássa még mindig annyira szeretem. Nem pirulhatok el minden egyes pillanatban amikor bókol.
-Persze.
Kocsival mentünk, hát mi mással. Ránéztem Danire és tudtam, hogy a mai program nem lesz csak egy mozi és egy étterem. Így hát, testileg és lelkileg is felkészültem a mai napra. Az első állomásunk a mozi volt. Valami eszméletlen romantikus filmet néztünk és alig bírtam ki, hogy ne sírjam el magam. Persze szerintem Daniel észrevette... Meg is fogta a kezemet közben. El kellett volna vennem, de ez az utolsó napom, hogy látom. És szeretem is. Mozi után kifelé igyekeztünk Californiából.
-Daniel, most hova megyünk?
-Tudok egy gyönyörű helyet a város mellett.
Fél órás autókázás után, megálltunk egy gyönyörű rét mellett. Tele volt virággal és pillangók repkedtek mindenhol. Besétáltunk a kellős közepére és leterítettünk egy pokrócot. Évekig képes lettem volna itt maradni. Feküdni és nézegetni a felhőket. De nem tehetem... Elsöpörve ezeket a gondolatokat, Danielhez fordultam.
-Ugye mindig szeretni fogsz?
-A síron túl is.

Órákon át csak feküdtünk így egymásba gabajodva és bámultuk az eget.
-Az a felhő olyan mint te!- ült fel Daniel.
Felnéztem és fel voltam háborodva.
-Mióta van nekem ilyen hosszú fülem?!
Azonnal hangos nevetésben törtünk ki.

Ritkán kaptam az egyik ilyen nevetéséből. Imádtam.

-Nos hosszú fülü nyuszim, indulnunk kell tovább.- állt fel.

Gúnyos mosollyal a számon felálltam én is és elkezdtem szaladni. Daniel utánam rohant és persze rögtön el is kapott. Felkapott az ölébe és egészen a kocsiig cipelt.

Boldog voltam. Végre visszatért az a Rosalyn, aki voltam. Az, aki minden nap boldogan és énekelve kelt fel. Az, aki minden reggel jóízűen ette a gabonapelyhét. Az, aki tudott szeretni... Nem gondolkoztam és már nem is érdekelt. Magamhoz húztam Danielt és megcsókoltam. Csak nehezítettem a dolgokon, de megérte. A kocsiban kiénekeltük szerintem még a lelkünket is. 

Étterem után elindultunk haza. Nagyon jól éreztem magam a mai nap. Sosem voltam még ennyire boldog. 

-Jó éjt Rosa.- nyitotta ki a szobája ajtaját.

-A-a.- ráztam a fejem.- Ne is álmodj róla. Velem alszol és ajánlom, hogy 10 perc múlva itt is legyél. 

-Igen is asszonyom.- hajolt meg. 

Széles mosollyal feküdtem le Daniellel. Azt kívántam, bár ne lenne holnap. Csak egyszer... Egyetlen egyszer. Fordulna jóra minden.

Hát... Elérkezett a nagy nap. A repülőtérig Dani fog kivinni. Onnan pedig haza Georgeval... Egy szót sem szóltunk egymáshoz Daniellel. Ebben a pillanatban nem... Pont végszóra érkeztünk.

-Rosalyn! Igyekezz már, van 15 percünk!

George berohant, én pedig Daniel felé fordultam könnyekkel teli szemmel.

-Hát... Itt az idő.- könnyezett be Daniel is.

-Igen, azt hiszem.- törölgettem a könnyeim.

-Egyet megígérhetek. Soha nem felejtelek el.- puszilta meg a homlokom Dani.

-Én nagyon sokmindent megígérek most neked. Ne várd, hogy elengedjelek. Mert nem foglak. Mindig gondolni fogok rád. És ha visszatérsz, ugyanúgy szeretni foglak, mint eddig. Ezt soha ne felejtsd el. Megértetted?

-Megértettem. Most pedig menj.

-Szeretlek...-suttogtam
-Én is szeretlek.- csókolt meg erősen.
Elindultam... Mindent hátrahagyva magam mögött. Az életemet, a jókedvemet, a szerelmemet és a szívem darabkáit. Mindent... Nincs visszaút. Az a Rosalyn aki most visszamegy, más lesz. Erősebb és kitartóbb. Azon se csodálkoznék, ha elfelejtenék szeretni. Nincs kizárva.... Csak a fájdalom és egy hatalmas lyuk marad a szívem helyén. Megálltam az ajtó előtt, hátrafordultam és egy utolsó pillantást vetve Danielre, azt mondtam:
-Még találkozunk...
A folyosón haladva ráébredtem, hogy az élet nem kívánságműsor. És soha nem is lesz az...