18. Rész - Most akkor kellek, vagy nem kellek?

Lassan és óvatosan kinyitva a szemem, egy kórházi ágyon találtam magam. Ami megjegyzem, eléggé kényelmetlen volt. Ki tudja mióta fekszem itt... Ki akartam deríteni, de aztán megláttam az infúziót. Szuper... Bár azok után nem csodálom a rosszullétemet, amik történtek velem mostanság. Költözés, szerelmi háromszög (ami már kétszög), a szerelmem megcsal. Ez azért kemény. Bár tudnám, mivel érdemeltem én ezt ki. Mi olyan illegális dolgot tettem, ami miatt ez a hála mindenkitől? Ha meggyógyultam, elhúzok Sophiával innen jó messzire. Ezt a gondolatmenetemet, egy hála istennek értelmes alak szakította meg.
-Jól vagy életem?- ült le mellém Sophi.
-Persze, azt hiszem... Bár még fáj a fejem kicsit. Mi történt pontosan?- dörzsöltem meg a homlokom a szabad kezemmel.
-Daniel azt mondta, leestél a lépcsőn. Azonnal odarohant, felkapott és a kórházba hozott. Egész éjszaka ő volt itt veled...
-Ez mikor is történt?
-Kb. 2 napja.
Két nap... Két napja itt fekszem tehetetlenül, semmit nem téve.
-Nem, ezt nem tehetem.- álltam fel.
-Mit csinálsz? Megőrültél?!- lökött vissza Sophia.
-Nem maradhatok itt!
-Már miért is ne maradhatnál? Rosalyn, nem vagy jól. A szervezeted gyenge, teljesen kába vagy.
-Jól vagyok!- hisztiztem.
-Maradsz a seggeden! Most elmegyek kajáért neked, de később visszajövök. Ha elmész én esküszöm...
-Tudom, tudom! Reggeli leszek.
Egy utolsó gúnyos pillantással rám nézett és elhagyta a szobát.

Unalmamban, végig gondoltam mi is történt velem. Addig minden megvan, hogy leestem a lépcsőn de aztán... Daniel hozott be ide. Ráadásul egész éjszaka mellettem ült. De miért? Nem úgy volt, hogy szakítottunk? Nem úgy volt, hogy vége köztünk mindennek? Éreztem, ahogy a szívverésem gyorsul és a mellettem lévő gép is egyre gyorsabban csipog. Így hát, próbáltam nem Danielre gondolni. De nem ment... Egyre jobban kínzott az a gondolat, mi lesz köztünk ezek után? Bár szerintem semmi. Azok után, ahogyan bánt velem nem fogom neki elnézni egykönnyen.
-Nem vagyok játékszer! Én is érző lény vagyok!- kiabáltam.
-Rosalyn minden rendben?!- sietett be Daniel.
Ránéztem és megint visszatért a tegnapi érzés... Szédültem, gyorsult a szívverésem és hányingerem is volt.
-Menj...
-Nem.- csóválta a fejét.- Nem hagylak itt.
-Daniel...
-Azt mondtam, hogy nem!- ült le mellém.
Még rosszabb lett. Már szúrt a mellkasom és éreztem, hogy mindjárt elájulok. Nem volt mit tenni. Összeszedtem minden energiámat, hogy el tudjak mondani neki egy értelmes mondatot.
-Daniel...- kezdtem.- Nem akarom, hogy itt legyél. Csak rosszabbodik miattad a helyzetem! Rosszul vagyok miattad érted?! Nem bírok rádnézni! Gyűlöllek!
-Rosalyn kérlek...
-Takarodj!- kiabáltam olyan hangerővel, ahogy csak tudtam.
Mikor már épp ment volna ki az ajtón, a doki igyekezett befelé a többiekkel. Anya, apa, Carlos, Sophi és Raul is jöttek.
-Vissza, vissza fiatalúr.- tolta be a doki Danielt.
Mindenki megállt az ágyam előtt és hallgattuk a dokit.
-A helyzet az Ms. Parks, hogy teljesen legyengült. Bent kéne tartanunk még pár napig, hogy biztosra menjünk. Eddig úgy néz ki, komolyabb baja nincsen.
-Legfeljebb idegösszeroppanást kaptam.- néztem bele Daniel könnyes szemeibe.- Ugye Daniel?- könnyeztem be én is.
-Szabad tudnom mi ez?- kérdezte a doki.
-Tegnap, jöttem hazafelé az egyik iskolatársammal, aki lány. Rosalyn pont akkor jött le a lépcsőn és meglátott minket. Félreértette az egész helyzetet és mikor elindult visszafelé, leesett a lépcsőn. És ezt mind miattam...- mesélte Dani.
-Nem maga miatt volt. Rosalyn kisasszony már előtte is rosszul volt, de ez volt az ami teljesen a földbe döngölte. Így van Rosalyn kisasszony?- fordult felém a doki.
-Igen. De tényleg nem a Daniel hibája, hogy ennyire rosszul lettem. Már előtte is megviseltek dolgok.
-Rendben. Hát... 2 nap múlva hazamehet. Most pedig, hagyjuk pihenni.
Daniel egy utolsó "Köszönöm, imádlak bogaram." mosollyal rámkacsintott és a többiek után ment.

Néhány óra múlva amikor felkeltem, Daniel ült mellettem és a kezemet fogta. Nem volt erőm elhúzni pedig tudtam, hogy el kéne... De annyira jó érzés volt újra érezni az érintését.
-Miért nem vagy otthon?- kérdeztem fáradtan.
-Te is ott voltál velem a kórházban emlékszel?- mosolyodott el.
-De akkor még együtt voltunk.- húztam el a kezem.
-Rosa, kérlek ne akarjunk most veszekedni. Elég volt. Azt sem hagyod, hogy elmondjam ki volt az a lány.
-Nincs hozzá túl sok közöm már, legalábbis szerintem.- fordítottam el a fejem.
Ekkor Daniel felállt, átjött a másik oldalamra, közelebb hajolt és megcsókolt. Az első dolog ami eszébe jutott volna egy normális embernek, hogy ellöki magától, vagy kihajintja az ablakon. De én nem vagyok normális. Felültem, átkaroltam a nyakát és közelebb húzódtam hozzá.
-Bár otthon lennénk.- dünnyögte miután elengedett.
-Olyan hülye vagy, hogy ilyenkor is arra gondolsz!- nevettem.
-Mit vársz tőlem? Puszit és simit?- nézett rám komolyan.
-Tulajdonképpen igen.- bólogattam.
-A lényeg, hogy a lány az uncsitesóm. De te azt sem hagytad, hogy elmondjam.
-Komolyan? Eddig miért nem mondtad, hogy itt lakik egy uncsitesód? Még az is elég lett volna hogy a nénikédnek a nénikéjének a kutyája lakik itt, de tudtam volna, hogy van egy rokonod.
-Nem tartottam túlságosan fontosnak. A lényeg, hogy ezt meg kell beszélnünk ha kijöttél a kórházból.
-Daniel ha én kiértem innen, csomagolok és megyek haza.- jelentettem ki.
-Majd megbeszéljük...
-Nincs mit megbeszélni ezen, megyek haza. Ha tetszik, ha nem. Vagy jössz, vagy nem. De ha el merészelsz innen jönni miattam, én esküszöm szólok Sophinak és reggeli leszel! Továbbra is tarthatjuk majd a kapcsolatot, de nem ÚGY. Ugye ezzel tisztában vagy?
-Igen, tudom. Ha visszamentem miután végeztem, azt ajánlom otthon találjalak.- kacsintott.
-Hülye vagy.- fogtam meg a fejem.
-Tudom. Na indulok.- nyomott puszit a homlokomra.- Majd még bejövök hozzád. És hazavinni is én foglak.
-Rendben apu.
-Újra egyedül.- dünnyögtem magamban.
Miért csinálom ezt? Ezzel csak rosszabbítottam a helyzetemen. Nem Daniel rosszabít a helyzetemen, hanem én. Nem kellet volna visszacsókolnom. Hogy fogom így elengedni?! Megint jól összeesem majd. Utálom magam emiatt. Túlságosan szeretem. Túlságosan... Az egyetlen dolog ami nyugtat, az apa egyik jó mondása.
-A szerelem néha fáj. Megsebez és eltipor. De egyszer rájössz majd, hogy szeretni mindig érdemes. Mindig...