16. Rész - Kamu világban, kamu arcok, kamu szerelem, kamu harcok. De valós kudarcok.

Most jött el az a perc, hogy engem nem érdekel senki és semmi. Sophia is itt lakik hála istennek már egy ideje, szakítottak Theoval mert állítólag, Theo megcsalta... Na mindegy. Két hónap telt el a sulikezdés óta, de nem bírom tovább. Raul nem tartja be a fürdőszobai szabályokat, Carlos folyton benyit hozzám és nem csak mikor egyedül vagyok..., apa állandóan aggódik, anya azt akarja menjek el Carlossal mindehová, George meg nyíg mert nincsen barátnője. Sophia, Daniel és én vagyunk az egyetlenek akik nem őrültek meg?
-Elég legyen!- kiáltottam el magam.- Hát nem tudtok egy percre csöndben maradni? Ha nem fogjátok be, gyalog elindulok Buenos Airesbe. Elegem van mindenből! Kérem vissza a régi életemet!
Még mielőtt Carlos megszólalhatott volna, folytattam.
-És igen Carlos, visszavágyom azokhoz az emberekhez, akik legalább tiszteltek annyira, hogy nem nyitnak be hozzám, miközben a barátommal el vagyunk foglalva. Még Amanda is hiányzik! Emily is, pedig ő meg sem szólalt soha!
-Rosalyn, egyre jobb és jobb vagy. Komolyan most akarsz hazamenni?- kérdezte kicsit megszeppenve Raul.
-Otthon is tudok akármit kezdeni magammal. Buenos Airesben is lehetek híres. Nem akarom Californiát... Nem akarom ezt!- mutattam körbe.
-Régen annyira jó volt minden.- kapcsolódott be a beszélgetésbe George is.
Nagyon boldog voltam, hogy kiáll mellettem. Tudtam, hogy nem csak én akarok hazamenni.
-Szavazzuk meg.- javasolta anya.
-Drágám, ez nem így megy.- sóhajtozott apa.
-Én megyek!- nyújtottam a kezem.
-Én is!- szólalt meg egyszerre Carlos, Raul és George.
-A kistestvérem otthon van anyáékkal, nem maradhat nélkülem ott...- nyújtotta fel Sophi is a kezét.
Daniel volt az egyetlen, aki nem szólt egy szót sem, és a kezét sem emelte fel.
-Daniel fiam, te mit gondolsz?- kérdezte apa.
-Azt, hogy őrült mindenki, aki haza akar menni. Még te is Rosa.- nézett rám mérgesen.
-Tessék?- húztam fel a szemöldököm.
-Jól hallottad!- csapott az asztalra.- Eljövünk Buenos Airesből, hogy végre kezdjünk valamit magunkal, erre te vissza akarsz menni. Gratulálok.- tapsolt gúnyosan.- Kíváncsi vagyok, mit fogsz kezdeni otthon magaddal. Majd Carlos biztos elszórakoztat. De hogy én nem megyek vissza Californiából, az 100%.
Ekkor Daniel felállt, felment a szobájába és becsapta az ajtót.
-Hát... normális nap egy családban.- mondta Carlos.

Pár órával később, megálltam Dani szobája előtt. Úgy terveztem, ha kijön beszélek vele, de még enni sem jött ki. Semmi.
-Daniel, kérlek nyisd ki...
-Azt hittem, rég visszamentél a nyomortanyára.
-Nyisd ki!
Daniel kinyitotta az ajtót és megállt előttem.
-Mit akarsz?
-Figyelj, tudom, hogy dühös vagy de ne beszélj így velem megértetted?- fogtam meg a pólóját. Próbáltam kicsit menő lenni azzal, hogy megfogtam a pólóját. Csak, hogy észrevegye mit csinál.
-Nos szívecském...- vette le magáról a pólót, hogy ne tudjam rángatni.- Először is, nem értesz semmit. Másodszor, szerintem nem az húzott most ide, hogy milyen állapotban vagyok.
Tulajdonképpen, igaza volt. Az, hogy megláttam megint póló nélkül, adott egy kis löketet. Mindig is el voltam alélva ilyenkor, de most mikor dühös és szaporán veszi a levegőt, még vadítóbb és szexibb.
-Ha arra gondolsz, hogy le akarok veled feküdni, nagyon tévedsz.- közeledtem felé gúnyos mosollyal.
-A tekinteted nem ezt mondja babám.- húzott magához.
Nem bírtam ki. Mindenkinél tudok erős lenni, kivéve Danielnél. Nála végem van... Odahajolt a fülemhez és azt súgta:
-Annyira kívánlak ebben a helyzetben de a bökkenő az, hogy haragudni akarok rád.
És ekkor belemélyesztette a fogait a nyakamba. Persze nem fájt, de éreztem, ahogy kiszívja... Belöktem az ajtón és rá az ágyra. Levettem a pólóm és sajnos elkövettem egy nagy hibát. Lefeküdtem vele ilyen helyzetben...

Kábé három lehetett, amikor felkeltem. Szörnyen fájt a nyakam, a testem és minden egyes porcikám. Odafordultam Danielhez, aki természetesen ébren volt.
-Utállak, ugye tudod?- kérdeztem.
-Nem tudsz és én sem tudlak. Ez az élet.- cirógatta a hátamat.
-Miért akarsz itt maradni?- hajtottam a fejem a mellkasára.
-Mert itt vagyok valaki. Nem csak Daniel a 10.-es srác akitől félni kell, hanem Daniel a híres énekes srác, akit mindneki tisztel. Nagy a különbség Rosalyn. Elegem van a kétségekből érted? Imádom a sulit. Itt akarok maradni.
-Még akkor is ha rólam van szó?- néztem a szemébe.
-Nézd...- tolt el magától, hogy felállhasson.- Én...
-Ugye ezt nem gondoltad most komolyan?- álltam fel én is könnyekkel teli szemmel.
-Figyelj ide kicsim... Ez az egész cirkusz ami a családodban történik, elveszi az eszedet. Fogalmad sincs most arról mit gondolok én, nem is foglalkozol vele. Csak azzal, hogy te mit akarsz! Arra senki nem kíváncsi ÉN mit akarok?!- emelte ki az ÉN szót.
-Daniel, nekem nagyon is fontos mit akarsz! De ahogy ide eljöttünk, teljesen megváltoztál. Már nem az vagy, aki. Nekem nem vette el semmi az eszem, összekeversz saját magaddal.- mutattam rá.- Nem nekem vette el a családi problémám az eszem, hanem a tiédet vette el a Californiai élet drága szerelmem! Nem tudom, mondhatom e ezt egyáltalán, mivel amióta itt vagyunk, alig szólsz hozzám! Folyamatosan a haverjaiddal lógsz a suliban is, én meg egyedül. Logikus nem?!
Kicsit lehajtotta a fejét Daniel, mintha elgondolkozna mit is momdtam. De ez tényleg igaz. Amióta itt lakunk, hanyagol és a suliban is nekem kell megkeresnem állandóan. Nem vagyok pulikutya, ezzel remélem tisztában van.
-Nos, az emberek változnak.- vonta meg a vállát.
-Na de, hogy ennyire?- folyt le egy könnycsepp az arcomon.
Hátat fordítottam, hogy ne lássa mennyire összetörtem, majd kisétáltam a szobájából.

Egész délután bent ültem a szobámban a sarokban. Elgondolkoztam mindenen az elejétől. A legrosszabbak jutottak eszembe... Mi van ha csak arra kellettem neki? Nem. Az nem lehet. Ismerem Danielt annyira, hogy tudjam ez lehetetlen. Este vacsora előtt, kopogtak az ajtómon.
-Nem akarok látni senkit.- jelentettem ki határozottan.
-Ne már..- lépett be Carlos.
-Pont rád van most szükségem Carlos.- hajtottam a fejem a térdemre.
-Pedig nem megyek innen, még el nem meséled mi a baj.- ült le mellém.
Mivel tudtam, hogy úgysem fog elmenni innen addig, ameddig el nem mondom mi a baj, elkezdtem mesélni neki. Mindent elmomdtam az utolsó szóig és örültem, hogy valakinek kiönthettem a szívem.
-Szóval összefoglalva....- kezdte számolni az újján.- Daniel egy utolsó barom, vámpírosat szoktatok játszani és most kiöntöd a szíved nekem. Jól érzed magad?- nézett rám furán.
Muszály volt nevetenem, úgy éreztem Caros mindig itt volt mellettem és próbált segíteni csak nem hagytam.
-Tudod...- töröltem le a könnyeim.- Nem hittem, hogy egy nap ezt veled fogom megosztani te gabonapelyhely lopó majom.
-Tessék?- húzta fel a szemöldökét.
Nem akartam neki mondani, de nagyon hasonlítunk egymásra ilyen helyzetekben.
-Semmi.- erőltettem egy mosolyt.
-Na gyere, ne kuporodj össze mint George mikor meglát.
Megint nevettem. Felhúzott és lesétáltunk együtt a lépcsőn, nevetgélve.
-Nahát... mennyi idő is telt el?- nézte az óráját Daniel.- Azt hiszem, négy óra. De Carlossal jön ki a szobájából.- tapsolt gúnyosan.
Odasétáltam szép lassan, mindenki azt hitte, ott helyben lepofozom. De nem terveztem ilyet, pedig akartam. Megálltam előtte, belenéztem a szemébe és gúnyos mosollyal azt mondtam:
-Nos... az emberek változnak.
Majd elsétáltam mellette és leültem az asztalhoz.

Este bosszúra éhesen feküdtem le. Aztán jobban átgondoltam... Biztos, hogy ezt akarom? Ezt akarom tenni Daniellel? Nem... Erre még én sem vagyok képes. Elindulam, hogy bocsánatot kérjek, de az ajtó előtt Daniel állt.
-Pont most akartam bejönni... Várjunk. Te hozzám készültél?- fonta keresztbe a karjait.
Nem adom meg neki ennyire a megbocsátás lehetőségét, ne is álmodjon róla.
-Wc-re sem mehet az ember?- kérdeztem.
-Na de, hajnali 1-kor?- nevette el magát.
-Ez van.- indultam el.
Ekkor Daniel visszahúzott.
-Mit szeretnél Dani?
-Ne játszuk már ezt!
-Mit? Azt, hogy úgy beszélsz velem mint egy kutyával? Nem vagyok egy rongy. Nekem is vannak érzéseim.- toltam el magamtól.
-Figyelj, sajnálom. Nem akartam ezt az egészet, de nem tudok vele mit tenni.
-California elvette az eszedet. Undorodom tőled Daniel Weness.
És olyat tettem, amit nem kellett volna. Pofonvágtam... Annyira ég a tűz bennem, hogy nem gondolkozom...
-Én...
-Ezt megérdemeltem.- fogta meg az arcát.
Végül egy erőltett mosollyal a száján és könnyekkel teli szemmel biccentett egyet, majd ott hagyott. Percekig álltam az ajtóban ökölbe szorított kézzel. Észre sem vettem, hogy így tartom... Úr isten, mit tettem.