17. Rész - Elveszíteni valakit akit szeret az ember, soha nem könnyű.

Lehetetlenség volt aludni tegnap este. Azt hiszem, kemény két órát aludtam. Azért az jó nem? Főleg így, hogy ennyi minden történt. Daniel azóta sem jött ki a szobájából. Én sem... A szobám mellette van, onnan tudom, hogy mikor jön ki, vagy mikor megy be. Elegem van mindenből. Bárcsak el sem jöttünk volna Buenos Airesből...

Pár órával később már úgy voltam vele ha törik, ha szakad de én kimegyek innen. Nem bírom a bezártságot. Azonban meg is bántam...
-Hogy vagy?- sétált felém egy szál törölközővel a derekán.
-Kezdhetnénk egy nem nehéz kérdéssel?- csóváltam a fejem.
-Akkor, hogy nem vagy?
-A humorod a régi.- mosolyodtam el.
Öröm volt látni, hogy az a Daniel beszélgetett most velem, akivel gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Annyira jólesett, hogy bekönnyeztem.
-Valami rosszat momdtam?- ijedt meg.
-Nem...- törölgettem a könnyeim.- Csak jó megint VELED beszélgetni.
-Sajnálom... Szeretnék mondani valamit.
Először azt hittem, vagy kiskutyát ad (MEGTÖRTÉNHET!), vagy békülni akar.
-Jobb, ha ezt a kapcsolatot nem folytatjuk tovább.
A mosolyt letörölve az arcomról és a szívem darabkáit összeszedve, végül észbe kaptam.
-A humorod tényleg a régi.
-A baj az, hogy nem viccelek most.
-Ezt most komolyan gondolod? Egy házban élünk, egy suliba járunk, szeretjük egymást... lehetetlent akarsz, ugye tudod?- fontam keresztbe a karjaimat.
-Képesek vagyunk... a lehetetlenre is Rosalyn.
Kitágult szemekkel bámultam, ahogy bemegy a szobájába. El sem hiszem... Single lettem.

Lebaktatva a lépcsőn, könnyekkel teli szemmel úgy, hogy azt érzed vége mindennek és itt helyben összeesel, nem könnyű... A konyhába igyekeztem enni valamit, mert semmit nem ettem egész nap.
-Jó reggelt hercegnő!- kiabált teli szájjal Carlos.
-Jó re... Már megint lopod a kajám.
-Igen ez igaz, de ugye nem ezért akarsz most sírni?
Észre sem vettem, hogy a szemem még mindig tele könnyel. De ezek szerint, már Carlos is jobban odafigyel rám, mint én magamra.
-Azt hiszem, ha most dobott volna a barátod akit szerettél mindnennél jobban, te sem fapofával zabálnád a gabonapelyhemet.
-Igazából... pont ezt teszem.
-Utállak.- nevettem.
-Tudom. De pont ezért szeretsz.- nyomott puszit az arcomra.
Felállt, felkapta a kábátját és kisétált az ajtón.
Furcsa volt... Carlos tényleg szeret. Eddig azt hittem, anya erőltet mindent. Pedig nem. Igen is érez valamit. Lehet, hogy én is...? Nem tudom. Most dobott a pasim, úgyhogy egyenlőre csak összetörök és kisírom a hátralévő életemet... A műzlimet kavrgatva arra gondoltam, talán mégiscsak valóra váltom a repülő szárnyáról leugró álmomat. Ekkor bejött Sophia. Lila volt az orra a hidegtől és tiszta hó a kabátja.
-Meg lehet fagyni.. Rosalyn, te is kint voltál, hogy ennyire vörös vagy?- sétált közelebb.
Nem tudtam mit mondani, csak elsírtam magam. Sophia azonnal itt volt mellettem és szorosan átölelt.
-Kicsim, mi a baj?- szorított.
-Semmi, csak ne engedj el...
-Rosalyn Parks, beszélj!- tolt el.
-Nem tudom hol kezdjem...
-Ádámtól és Évától is kezdheted felőlem.
Elmondtam neki mindent. Az elejétől, a végéig. Figyelmesen hallgatott, néha tett olyan megjegyzéseket, hogy: a bunkó, a paraszt...
-Kitalálom, most pedig depidben ülsz egy helyben és sajnáltatod magad.
-Mi mást tehetnék Sophia?!- kiabáltam.
-Mondjuk, menj oda ahhoz a paraszthoz és bökd ki, hogy nem akarod elveszíteni!
És ekkor megláttam Danielt Sophi háta mögött.
-Mindent hallottál?- kérdeztem.
-Az utolsó szóig.- bólintott.
-Ennyi?- kérdezte ingerülten Sophia.- Ennyi a válaszod? "Az utolsó szóig"?- utánozta Sophi Daniel hangját.
-Mi mást mondjak?! Ebbe semmi beleszólásod nincsen!- kiabált Daniel.
Felálltam, odasétáltam Daniel elé és megpofoztam. Persze nem olyan erősen mint ezelőtt, de garantálom, hogy marad helye.
-Na idefigyelj! Ha még egyszer... csak még egyszer próbálj meg ordítani Sophiával! Csak próbáld meg! Fogad nem lesz, azt megígérhetem! Az egy dolog, hogy velem ÚGY beszélsz. De Sophia nem én. Megértetted?
-Megértettem.
Megfordult, felvette a kabátját és kisétált az ajtón.

Este egyedül ültem a nappaliban és filmet néztem. Nem bírtam tovább, valamivel le kellett foglalnom magam. Anya meg apa elmentek valahova vacsorázni és csak éjszaka jönnek, Carlos még mindig nem jött haza, Daniel szintén, Sophia meg elment intézni a repülőjegyet. Na de Raul? Egész nap nem láttam, reggelizni és ebédelni sem volt lent. Felmentem, hogy megnézzem egyáltalán él e még vagy felakasztotta magát miattunk.
-Raul.- nyitottam be.
Éppen az ágyon feküdt és zenét hallgatott.
-Jaj, szia Rosa! Baj van?
-Nem, csak kíváncsi voltam felakasztottad e már magad.- ültem le az ágyra.
-Nem találtam kötelet... Na de hogy vagy?
Ahhoz képest, hogy dobott a pasim, a családom őrült és hasogat a fejem?
-Jól. Raul... Te hogy bírtad nélkülem?- dőltem le.
-Hát... Elég nehezen. De tudtam, hogy a remény hal meg utóljára. Sophiával beszélgettünk most kicsit...
-Azt ne mond, hogy szerelmes vagy...
-MÉG, nem.
Szuper. Ha ezek ketten összejönnek, vége van. Két őrült egymás mellett... Nem egy fényes ötlet.
-Szerintem beszélj Daniellel. Meg fog érteni.- mosolygott rám.
-Te meg honnan tudsz erről?- ültem fel hírtelen.
-Éppen a dolgom végeztem a wc-n. Véletlen volt, de komolyan. Sürgős ügy volt...
Egy hálás mosollyal felálltam és elhagytam a szobát.

Raul szobájából, rögtön Danihez igyekeztem. De nem volt a szobájában... Lentről éppen becsapódott az ajtó és nevetgélést hallottam. Lesétáltam és mint akit leszúrtak... Daniel egy szőke csajjal sétált be és én meg állok mint egy rakás szerencsétlenség.
-Rosalyn...-kezdte Daniel.
-Ne... ne. Hagyd. Szabad ember vagy. Azt teszel, amit akarsz. De egyet ne felejts el.- sétáltam oda. Átkaroltam a nyakát és megcsókoltam. Végre érezhettem őt. A lágy érintését a derekamon. A csókjának vadító ízét... De ezt a varázst, meg kellett, hogy szakítsam. Mikor elengedtem, a szemébe néztem és azt mondtam:
-Hagytad futni hagyni azt a lányt, aki mindent megtett volna érted...- suttogtam szinte már sírva.- Gratulálok.
Összetörve és hasogató fájdalommal de elengedtem, biccentettem a csajnak és elindultam a lépcsőn. Az ötödik lépcsőfoknál tartottam, amikor hírtelen meginogott a lábam, megszédültem és elájultam. Se kép, se hang... Csak a sötétség és gyengeség.