57. Rész - Hiányzol apa...

Reggel arra keltem, hogy csörög a telefonom. Kábé hét körül lehetett. Tapogatózva megkerestem a szekrényemen, majd meg sem nézve ki az, felvettem.
- Igen? - szóltam bele álmosan.
Anya volt az és sírt. Levegőt alig kapott. Azonnal kinyitottam a szemem és felültem.
- Anya, mi a baj?!
Továbbra is csak zokogott, ami engem is megijesztett, így én is bekönnyeztem.
- Anya!
- Rosalyn... - nyögte ki. - Apád...
- Mi van apával? - sírtam el magam.
- Édes istenem... Apád... Meghalt.
Felfogva a szavakat, azt hittem elájulok. Nekivágva a telefont a falnak, hangosan sikítva lerogytam a földre és úgy sírtam, mint még soha. Nem érdekelt ki hall és ki nem. Csak sírni akartam és soha abba nem hagyni. Apa meghalt... Az nem lehet! Apának semmi baja nem volt! Egyszerűen, ez lehetetlen. Daniel berohant a szobába és odatelepedett mellém.
- Rosalyn, mi a baj? - ölelt át szorosan. - Mid fáj?
Csak a fejemet csóváltam, mert továbbra sem tudtam abbahagyni a sírást. Aztán Becát hallottam közelegni, azt kiabálva "Anyu! Anyu!". Odabújt hozzám és így hárman a földön kuporogtunk percekig, ameddig meg nem szólaltam.
- Apa meghalt...
Nagyot nyeltem, hogy ne kezdjek el újra sírni. Nehéz volt elképzelni, hogy apa nem lesz itt velem már soha. Nem nevettet meg, nem szid le, nem ad jó éjt puszit. A hibái ellenére is nagyon szerettem, hiszen az apám volt. Igaz, az utóbbi időben elváltak útjaink és egyáltalán nem beszélgettünk. Egyszer látogatott meg, akkor is csak azért, hogy leordítsa a fejemet. Emlékszem, mikor eltiltott Dani-től, vagy mikor hazudtak nekem anyával. Csupa rossz emlék és siralom... De akkor is az apám volt.

Egyedül csomagoltam a szobámban, mivel nem voltam valami jó társaság. Apát holnap után temetjük, így vissza kell mennem Buenos Airesbe. Nem szívesen teszem, mert nem akarok újra szembesülni a szörnyű emlékeimmel. Dani beszélt anyával, mert én nem tudtam volna megtenni. Túlságosan zaklatott voltam és a vége tuti az lett volna, hogy kiabálok vele. Fogalmam sincs, George hogyan érezhetk magát most... Remélem Juliet ott van vele és segít neki.
- Anyuci? - lépett be Rebeca.
Igaz, még szinte két éves sem volt, de mindig tudta, mikor van szükségem rá. Nem kellett soha mondania semmit, csak átölelnie és a közelemben lennie. Más nem is kellett.
- Gyere picim. - nyújtottam felé a karom.
Felemeltem az ölembe, aztán szorosan magamhoz öleltem.
- Mindig tudtam, hogy jó anya leszel. -mondta Roy.
Felékaptam a fejem. Mosolyogva állt az ajtóban, nekitámaszkodva a félfának.
- Te hogy jöttél fel ide? - kérdeztem.
- Nem nyitott ajtót senki, gondoltam bejövök magamtól. - húzta fel a vállát.
- Lehet, hogy régen itt voltál velem, de ez már nem csak az én házam. Ha Dani meglát, esküszöm végez veled.
- Velem? Ő? Na, ne nevettess.
- Kicsit több tisztelet, ha lehet! Ő a férjem!
Leraktam Becát, majd felé fordultam.
- Kicsim, keresd meg apucit. Menj, gyorsan!
A lányom már el is szaladt, én pedig bezártam az ajtót.
- Kapsz öt percet, hogy kibökd, mi a fenét akarsz tőlem.
Nevetésben tört ki, ami kicsit zavaró volt, mert számomra annyira nem vicces ez a helyzet...
- Negy egyértelmű? Téged. Megmondtam, hogy sosem fogom feladni. Még az elején figyelmeztettelek, hogy történjen bármi, én harcolni fogok érted. Megértem, hogy Danielt jobban szereted, de engem is szeretsz igaz?
Nem hazudhattam Roynak, mivel nem tudtam. Ismert már annyira, hogy tudja mit érzek iránta. Szerettem, efelől nem volt kétségem. Még Daniel is jól tudta, hogy szeretem Royt. Mindig is a szívem egyik csücske volt és az is marad.
- Roy, te is tudod, mennyire szeretlek. De fogadd el a döntésemet. Danielt jobban szeretem, mint téged.
Lassan közeledni kezdett felém, és magához húzott. Olyan közel volt hozzám, hogy akár megcsókolhatott volna. És még jobban meglepődtem, mikor meg is tette. Persze azonnal ellöktem magamtól, de az a két másodperc is elég volt arra, hogy felmérjem hol állunk. Mindent bele akart adni ebbe a csókba, de én nem engedtem neki. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kívánjam. Mert nem tehettem és nem is akartam.
- Menj. - intettem az ajtó felé.
- De Rosa...
- Addig örülj, még nem szólok erről a FÉRJEMNEK és nem durvulok be, szóval jobban teszed, ha elmész.
Semmit nem szólva kihátrált a szobából és angolosan távozott. Még egy ok, miért is olyan pocsék a napom.

A repülőn Daniel Becával, én pedig Sophiával ültem. Jobbnak láttam, ha előbb neki mondom el, mi történt.
- Sophia, mondanom kell valamit.
- Jaj, ne Rosalyn! Ugye nem öltél meg már megint valakit?! Már elfogyott a zsákom és az ásóm is elhagytam, nem tudok segíteni! Játsz hullaszállítósdit a NASA-val, vagy szólj Obamának, mit bánom én. Próbálok jó lenni, de ha neked ilyen hajlamaid vannak, nem segítesz a dolgokon.
- Hihetetlen, mennyi fölösleges dolgon tudsz kiakadni drága barátnőm, de rendben... Nem erről van szó.
Megkönnyebbültem fújta ki a levegőt. Komolyan úgy csinált, mintha már csináltunk volna ilyet, pedig én sosem öltem meg senkit. Legálábbis ÉN nem, azt már nem tudom Ő hogy van vele...
- Megynugodtam. Akkor hát, mit szeretnél mondani?
- Hát... Ma eljött hozzám Roy és veszekedtünk kicsit, aztán megcsókolt... Még mielőtt bármit mondhatnál, eltoltam magamtól, nem csókoltam vissza.
- Rosalyn, én hiszek neked. A másik kérdés az, ő hinni fog e nekd. - bökött hátra Dani felé.
Ekkor ébredtem rá, mekkora bajban vagyok.

Egész úton azon gondolkoztam, hogy mondjam el Danielnek. Csak az igazságot készülöm elmondani neki, nem tudom miért parázok ennyire. Mindegy is... Amint leszálltunk, félrehívtam Danielt, hogy beszélni tudjunk és megkértem Sophit, hogy vigyázzon Becára pár percig.
- Daniel, a helyzet az, hogy...
Váratlanul megfogta a derekam és erősen megcsókolt, teljesen belémfojtava ezzel a szavakat. Egy pillanatra sem engedett szorításából, elárasztotr a csókjaival. Mikor elengedett, mélyen a szemembe nézett.
- Ez most olyan volt, mint vele? - kérdezte.
Hírtelen nem tudtam, miről beszél, de aztán megértettem. Mindent tudott...
- Honnan tudod te azt...
Újra megcsókolt, de most nem olyan hosszan.
- Olyan, mint vele? - kérdezte ismét.
- Nem. Veled sokkal jobb, mivel téged szeretlek.
- Akkor nem aggódom. Mindent lattám Rosa, a lányunk okosabb, mint hinnéd. Átjött hozzám és igaz csak annyit mondott Roy, de mindent megértettem. Hallgatózni kezdtem, szóval mindent hallottam. Nem kell félned Rosa, tudom, hogy ő volt és azt is, hogy elküldted. Nagyon köszönöm, hogy ennyire hűséges vagy hozzám.
- Én csak betartom a fogadalmam. - mosolyodtam el.

A ház előtt már nem éreztem magam annyira jól. Feltörtek bennem a régi emlékek és az, hogy nem találkozom apával. Pedig a repülőn gondoltam is rá, mit fog szólni Rebecához, mennyire szép lett. Hát, semmit... Lassan lépkedve mertem csak bemenni, féltem szembesülni az emlékeimmel. De meg kellett tennem apa miatt. Most miatta vagyok itt, nem szabad hisztiznem. Anya éppen a konyhában szorgoskodott J.-vel, George pedig a ruhákat hajtogatta.
- Juliet! - kiáltotta Sophia.
Most láttam cska igazán, mennyire hiányozhattak egymásnak. Így még soha nem láttam őket ölelkezni. Imádták egymást. Anya a könnyeit törölgetve jött oda hozzám, hogy ő is átölelhessen.
- Hiányoztál... - súgta a fülembe.
- Te is nekem anya.
Daniel és Beca is beléptek az ajtón és amint a lányom meglátta Julietet, már rohant is hozzá. Nem tudom miért imádták egymást ennyire, de elválaszthatatlanok voltak.
- Jó napot asszonyom. - köszönt anyának Daniel is.
- Szervusz, fiam.
Már vártam a megjegyzéseket, hogy ez nem jó, az nem jó. Aztán arra lettem figyelmes, hogy anyám Danit öleli. Kikerekedett szemekkel bámult rám anyukám válla fölött és jól tudtam mit akar most kérdezni: "Mi folyik itt?" Mivel nem tudtam mást, csak felhúzzam a vállam, majd elmentem köszönni a bátyámnak és a barátnőmnek. George-ot még sosem láttam ennyire letörtnek.
- Szia húgi. - erőltett mosolyt az arcára.
- Hogy vagy bátyus? - öleltem át.
- Hiányzik apa... - suttogta.
- Tudom, nekem is. De mindig velünk lesz. Hidd el.
A zsebéből előhúzott egy borítékot, amire apa az én nevemet írta.
- Ezt neked írta Rosalyn. Pár nappal a halála előtt leült és levelet írt neked, Danielnek, Becának, bár még ő túl kicsi hozzá, hogy elolvassa és nekem. Fogalmam sem volt, miért csinálta ezt, de aztán rájöttem... Annyira sajnálom.
- George, ne sajnáld! Nem a te hibád!
A fejét csóválva Juliethez ment, hogy vígaszt leljen a karjaiban. Aztán felmentem a régi szobámba, hogy elolvashassam a levelet, ami utolsó darabkám apából.