5. rész - A fájdalmat érezni kell...

Reggel arra ébredtem, hogy a bátyám ordít a folyosón. Kimásztam az ágyból nagy nehezen és magammal vittem a párnámat. Csukott szemmel botorkáltam ki és tarkón vágtam vele George-ot.
-Au... Hogy tudsz egy párnával fájdalmat okozni Rosalyn?
-Úgy, hogy szeretek párnával hadonászni.
Utálom, mikor reggel valaki felkelt. Egyszer volt egy ébresztő órám és az volt az első és utolsó alkalom, hogy anyáék vettek nekem egyet. Ugyanis, úgy földhöz vágtam, hogy darabjaira pergett az egész. Azt mondtam anyáéknak, hogy a szél lefújta de persze ki hiszi el ezt a baromságot.

Sophi küldött egy üzenetet, hogy a ház előtt vár, úgy hogy kapjam össze magam, még mielőtt feljön és megfojt. Eléggé kedves ébresztő. Az biztos, hogy nem várom meg még feljön. Pár perc alatt el is készültem.
-Szia Sophi!
-Szia Rosam! Megkaptad az üzenetemet?
-Persze, hogy megkaptam. El is sírtam magam annyira elérzékenyültem.- töröltem le a könnyeim.
-Nagyon vicces vagy Rosalyn, de annyira nem lesz vicces mikor a kezem a torkodon akad.- vigyorodott el Sophi.
-Befogtam...- mondtam rémültem.
-Egyébként, hogy vagy Rosalyn?
Azon kívül, hogy meg akarsz fojtani?
-Nagyon jól és te?
-Aggódom. Mentőst hallottam és a suli felé sietett. Lehet, hogy oda ment.
Ekkor hirtelen eszembe jutott mit mondott Daniel... A halál Rosalyn...
-Sophi, azonnal oda kell rohannunk!
Hála istennek, nem voltunk annyira messze a sulitól, úgy hogy hamar oda értünk.

És akkor megláttam őt... ömlött a szájából a vér és a szemei is vörösek voltak. Köpni, nyelni nem tudtam. Ott és akkor, valami olyat éreztem, amitől az egész belsőm képes lett volna felrobbanni. Legszívesebben ordítottam volna, de nem tettem. Nem eshetek össze. Ha most szétesek, tízszer annyi időbe telik, még összeszedem magam.
-Itt van Danielnek valamelyik családtagja?- kérdezte a mentős.
Körbenéztem, de Danielnek senkije nincs itt, csak én,
-Én a barátnője vagyok.- jelentettem ki határozottan.
Mindenki végig nézett rajtam, de nem foglalkoztam vele. Beszálltam a kocsiba Daniel mellé. Megfogtam a kezét ő pedig megszorította. Kitört belőlem a sírás. Most nem veszíthetem el, semmiképpen sem. Főleg így, hogy beleszerettem. 15 perc alatt ott is voltunk. Danielt azonnal kiemelték a hordággyal és betolták a kórházba. Azt mondták, csak a szülei mehetnek be, úgy hogy muszáj volt kint leülnöm. A gondolat, hogy elveszíthetem őt, tönkretesz. Beleborzongok...

Két órát vártam. Két teljes órát arra, hogy végre kijöjjön az orvos.
-Jó napot Dr. Úr. Mi van Danielel?
-Sajnos nem mondhatok önnek sok mindent Ms. Parks.
-Várjunk. Maga honnan tudja a nevemet?
-Daniel sokat mesélt magáról, mielőtt elaludt. Annyit elmondok, hogy komoly a baj.
-Értem.. legalább bemehetnék hozzá?
-Nem hiszem, hogy ez nagyon ajánlatos. Inkább maradjon itt kérem.
Álmodozzon doki...- gondoltam magamban.
Amikor a doktor elment, az első adandó alkalmat megragadtam és besurrantam Danielhez. Az arca sápadt volt, a szeme alatt pedig karikák voltak, látszott, hogy nem aludt a legjobban. Leültem mellé és megfogtam a kezét.
-Nem vettelek komolyan.- bőgtem el magam. - Nem vettelek komolyan és most itt fekszel. Bárcsak az lehetnék, akit megérdemelsz.
Daniel, ekkor megszorította a kezemet. Abban a pillanatban, szomorúság helyett, mosolyra szélesedett a szám, végül megcsókoltam. Miután az ajka összeért az enyémmel, kinyitotta a szemét és rám mosolygott.
-Szeretlek Daniel... nagyon de nagyon szeretlek.
Erre lehunyta a szemét és tovább aludt. Megfordult a fejemben, hogy ki kéne mennem, de aztán rájöttem, hogy mégsem akarom csak így itt hagyni. Elhatároztam, hogy egy lépést sem teszek innen, ameddig jobban nem lesz. Ha tetszik az orvosoknak, ha nem, én itt maradok Danielel. Felőlem akár meg is kínozhatnának, akkor sem mennék sehova. Attól félek, ha most itt hagyom, nem fogom újra hallani ahogy veszi a levegőt és azt sem, hogy hogyan dobog a szíve mikor ráhajtom a fejem. Amit képtelen lennék elviselni...