41. Rész - Újra Californiában.

Amint leszálltunk a gépről, kivert a víz... Tudtam, hogy így vagy úgy, de találkozni fogok Dani-vel. Nem menekülhetek folyamatosan. Automatikusan elindultam taxit keresni és csak pár perc után vettem észre, hogy Roy lemaradt egy kicsit. Az én bőröndjeimet is ő húzta.
- Rosalyn... - nyöszörgött. - Te téglát is hoztál magaddal?
- Bocsi kicsim, csak ideges vagyok...
- Nincs miért életem, ha Daniel rádmászik majd én megverem!
- Ez nyugtató. - mosolyodtam el.
Annyira vicces ez a helyzet... Ha már Dani előttem áll, nem fogom tudni letagadni, mennyi mindent érzek. Beérve a házba, megint feltörtek az emlékek. A családi vacsorák, Sophia piros orra miután bejött a hidegről, Carlos és a gabonapelyhem, a randink Danivel... Sírhatnékom volt. Visszajöttem arra a helyre, ahová minden rossz kötött. Itt a helyem, de valamiért azt érzem, hiányzik még valaki. Rettentően hiányzik a családom és a tök barátnőim is. Nem tudom meddig fogom itt bírni, de ezt a pár évet ki kell bírnom mindenképp. Elegem van abból, hogy mások kérésére teljesítek! A saját kezembe akarom venni az életem és nem akarok állandó kétejeket. ÉLNI akarok.

Kipakolás közben, megcsörrent a telefonom. Hála az égnek, csak az igazgatónő volt az.
- Ms. Parks....
Szuper, már ő is tudja, hogy végeztünk Daniel-vel... Először idegesített a Mrs. Weness, de most kivételesen hiányzik.
- Remélem sikeresen megérkezett. Ma délután be tudna jönni? Lenne néhány dolog, amiket tisztázni kéne.
- Persze, nincs semmi dolgom.
- Rendben, várni fogom.
Ledobtam a telefonom az ágyra, én pedig leültem a földre. Elegem volt... Mikor már majdnem elkezdtem a sírást, újra megcsörrent a telefonom. Felvettem és ki volt az?
- Szia Rosam!
- Pot rád volt most szükségem Daniel. Mit akarsz?
- Miért kell neked állandóan ilyen bunkónak lenni? Egyszer az életben, leszel kedves?
- Drága tündérbogaram, egyetlen virágszálam, mi a lótúró bajod van?
- Veled nem könnyű... Annyi lenne, hogy hallottam ma bejössz a suliba. Találkozhatnák a Színpadi teremben. Mit szólsz?
- Miért hiszed, hogy én akarok veled találkozni?
- Mert odáig vagy értem. Na, csókollak!
- Dani...
És letette! Letette! Nem hiszem el, hogy az én beleegyezésem nélkül beszélte ezt meg, ráadásul saját magával. Esküszöm ha meglátom, kibelezem. Na jó, nem... Túl cuki. Lementem Roy-nak segíteni az ebéd elkészítésében, aztán megterítettünk, mint régen...
- Nagyon rossz lett? - kérdezte.
Arany gombakrémlevest csináltunk, de téyleg nagyon jó lett. Eddig is főztem már, de azok mind pocsékak lettek... Ez, kifejezetten finom volt.
- Tökéletes! - válaszoltam határozottan.
- Beszéltél az igazgatónővel?
- Igen, ma délután be kell mennem. Te, mit csinálsz addig?
- Elmegyek egy közeli könyvtárba, ez nem kérdés.

Egyedül vezetni, nagyon furcsa volt. Eddig mindig ült mellettem valaki... Daniel, Roy, Carlos, George, Sophi vagy a papa. Hiányoztak mellőlem... De nélkülük is, sikerült egy karcolás nélkül megúsznom. Amint kiszálltam a kocsiból, ismerős arcokat pillantottam meg. Mind csak nézett rám, hogy én mit keresek itt, de nem érdekelt. Magabiztosan sétáltam a Színpadi terem felé várva, mikor kap el az infartus. Az másik kérdés miért, de két lehetséges válasz van... Vagy mert Daniel annyira helyes, hogy elájulok, vagy mert olyat csinál, amit nem akarok, hogy megtörténjen. Ennek ellenére is tovább folytattam az utam, még el nem értem az ajtóig. Kinyitottam és mindegyik Californiai barátom itt volt, gondolom Dani hívhatta őket össze. Végül megpillantottam őt... Nem vagyok biztos benne mit láttam, de azt hiszem egy könnycsepp gördült le az arcán. Az idő számomra megállt, csak Danit láttam magam előtt, senki mást. Visszaemlékeztem az első csókunkra, az első olyan randinkra és a legszebb napjainkról, még nem is beszéltem. Lehet, hogy hülyeség de én csodálom őt. Annak ellenére miken ment keresztül,nagyon erős és a legfontosabb, tud szeretni. Az az aranyos zöld szeme tele volt könnyel és én is éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Nem bírtam tovább... Zakatoló szívvel omlottam a karjai közé és kiengedtem minden érzelmet. Most azonnal el akartam neki mondani, mi mindent érzek iránta de ma, még nem tehetem. Be kell érnem azzal, ami most van. A szíve hevesen vert és szaporán vette a levegőt, miközben öleltük egymást. Annyira hiányzott ez az illat, ez a mosoly amit kapok.
- Khmm... Csak nem zavarok?
Bárhol felismertem ezt a hangot.
- Neked is szia Stephani. - törölgettem a könnyeim.
- Milyen szép pillanat, nem? Itt vagyunk Dani, te és én, csodálatos. Bárcsak érdekelnéd még.
Au... Szerintem ez a kis ribi téves hitben él. Most úgy őszintén... Ha Daniel nem szeretne, akkor miért kezdte volna el a sírást? Biztos csak belement valami a szemébe nem?
- Hát, erre inkább nem mondok semmit. - nevettem el magam.
Dani arcát fürkészve észrevettem, hogy ő nem szerelmes Steph-be. Az egyetlen dolog ami mellette tartja, az a fia. Már el is felejtettem a kicsi Jacob-ot... Remélem az apjára fog hasonlítani, nem a hárpia anyjára.
- Steph, ne kezd. Ezt már megbeszéltük reggel. Beszélnem kell vele. - mondta Dani.
Stephani csak biccentett, majd mikor a többiek is rájöttek, hogy csak velem akar lenni, távoztak Steph mögött. Én felültem egy székre és csak vártam... Néztem őt, ahogyan ő is engem.

- Még mindig el tudod venni az eszem... - szólalt meg végül. - Nem hiszem el, hogy ennyi idő után is képes vagyok téged szeretni. El fog múlni valaha?
- Őszintén? - sóhajtottam. - Fogalmam sincs. Lehet igen, de lehet, hogy nem. Az élet nem kívánságműsor.
- Igazad lehet, de ez helytelen. Ha akarnám, sem tudnám elhagyni Stephanit Rosalyn. Neked pedig ott van Roy. Nem engedhetjük meg magunknak az érzelmeket egymás iránt...
- Daniel, én tudod milyen vagyok! Ha egyszer szeretek valakit, akkor nem tudom tartani az érzéseket. Túl erősek...
- Azok?
- Igen, nagyon.
Dani lehajtotta a fejét és elmosolyodott.
- Most mi van? - kérdeztem.
- Barát, szerető, énekes, menyasszony, ellenség, gyűlölet... Ez a mi kis történetünk.