7. rész - Őrült hétvége

Másnap reggel, a telefonom csörgésére keltem fel. Természetesen a drága Sophia keresett. Ki más keresett volna reggel 7-kor hétvégén?
-Szia Rosalyn!- ordított a telefonba.
-Neked is, kellemes hallássérültek napot Sophia.- szóltam vissza álmosan.
-Nem vagy vicces Rosalyn Parks! Azért hívlak, mert Theo meg még páran a suliból, elhívtak egy buliba ma estére. Azt mondták, szóljak neked is.
-Hmm... szóval Theo.- gúnyolódtam.
-Figyeld meg, ha nem fejezed be, végzek veled a buli előtt.- jelentette ki határozottan.
Így hát, kénytelen voltam igent mondani. Semmi kedvem nem volt elmenni. Sophi úgyis Theo-val lesz, Daniel kórházban, a többiekkel meg annyira nem vagyok jóba. De természetesen, előtte még itt volt az egész nap.

Lementem, hogy megnézzem anyáék ébren vannak e és kit találok? George-t. Zabálni. Mi mást vártam az én szeretett bátyámtól? Egyszer, Mexikó-ban, először ittunk George-val. Koccintás előtt, az egyik barátom ezt mondta: George fiam, 18 éves vagy, de életképtelen. Nincsen csajod, sem semmid. A húgod dögösebb nálad és figyeld meg, hamarabb találni fog magának egy pasit, mint te egy nőt.
Bevallom, kicsit vicces volt. Nem sokkal később, anya is kijött.
-Jó reggelt gyerekek. Rosalyn? Te miért nem vagy Danielnél?- érdeklődött anya.
-Hát... apa nem enged el.
-De én nem apád vagyok. Apád, meg van kergülve mostanság. Menj, addig még fel nem ébred.- puszilta meg a homlokom.
Sietős léptekkel indultam el fölfelé a lépcsőn. Bár igaz vagy 2-szer felestem. Megálltam a szekrényem előtt, ugyanis fogalmam sem volt, mit vegyek fel. Mivel nem volt sok időm, a fehér csipkés pólóm és a világoskék színű farmeromnál döntöttem. Elkértem anyától a kulcsot és már indultam is. Amikor kiértem az ajtón, megálltam egy kicsit, hogy halljam apa hogy reagál arra, hogy eltűntem.
-Rosalyn merre van?- kérdezte apa idegesen.
-Elment.- jelentette ki anya.
-Hová?
-A kórházba, Daniel-hez.
-De én nem engedtem meg neki!- kiabált apa.
-Én meg igen és tudtommal, az anyja vagyok, de ha esetleg tévednék, akkor szólj.- válaszolt gúnyosan a mama.
A beszélgetés vége után, nevetve indultam el a kórházba. Elképesztő, milyen egy szuper anyukám van.

A kórházban, rögtön Daniel kórteremébe siettem. Benyitottam és (szerencsémre) éppen öltözött. Hála istennek, csak a póló hiányzott róla és hagy ne jegyezzem meg, eléggé jól nézett ki.
-Rosa, téged megtanítottak kopogni esetleg?- sétált közelebb póló nélkül Daniel.
Le sem tudtam venni a szemem a hasáról. Teljesen lefagytam. Amikor észbe kaptam, Daniel már a derekamnál fogva húzott közelebb magához, hogy megölelhessen. Az illata intenzív és olyan... ősi volt.
-Megtanítottak, csak reménykedtem, hogy meglepetést találok.- mosolyodtam el.
-A meglepetésed, itt áll előtted, egészségesen és csókra éhesen.- kacsintott.
A kezemet a nyakára helyeztem és elkezdtem húzni magamhoz. Daniel felkapott és annyira erősen csókolt, hogy azt hittem megfulladok. De persze, minden szó, ölelés és csók ajándék számomra.
-Na és... mi a helyzet arrafelé?
-Minden ugyanolyan. Theo meg Sophi elhívtak egy ma esti buliba. Elengedsz ugye?
-Most viccelsz? Komolyan megkérdezed elmehetsz e egy buliba, úgy hogy nem vagyok ott?- nevette el magát.
-Hát.. nem tudom. Azért kérdeztem.
-Miért ne mehetnél. Jót tenne neked ha ismerkednél. Csak ne fiúkkal.- jegyezte meg.
-Haha... vicces vagy.- csókoltam meg.
-Tudod...- engedett el.- Itt állok, 90% pucéran, az ölemben van életem értelme és egy kórházban csináljuk mindezt. Nem furcsa egy kicsit?
-Szerintem, semmi gond nincsen ezzel, ameddig nem látja senki.
Erre persze besétál a drága nővér, aki fiatal volt és hát a maga módján, szép. Valami nem stimmelt nekem ebben a csajban, ugyanis ki hord szájfényt a kórházban? Aztán megláttam az arckifejezését. Egyértelműen, Daniel-re fájt a foga.
-Bocsássanak meg...- szólalt meg végül.- Azt hittem, nincs társasága.
Ekkor, előtört belőlem a kis féltékeny démon...
-Hát.. Én Rosalyn Parks vagyok, Daniel barátnője.- nyújtottam kezet.
-Én pedig, Stephani Conor.- rázta meg a kezem.
-Most pedig, meg kéne vizsgálnom Danielt. Bent maradhat, ha gondolja.- fordult felém.
-Persze. Maradok.
Láttam, ahogy Daniel lefekszik az ágyra. Stephani a hasát nyomkodta, hogy fáj e neki. Csak néztem, miket csinál Danielel. Természetesen, ugyan azokat csinálta, mint amiket a nővérek szoktak általában, de Stephanie egészen más volt. Közben mosolygott, flörtölt Daniel-el. A vak is észrevenné.
-Nos, Daniel úgy látszik jól van.- jelentette ki a nővér.
Odasétáltam Danielhez és megcsókoltam. Természetesen bosszúból, de 40%-ban, mert örültem, hogy semmi baja nincsen. Stephanie a csókunk közben kisétált, Daniel pedig elengedett.
-Ugye féltékeny vagy?- kérdezte nevetve Dani.
-Nem... Dehogy is. Végül is... Bejön hozzád szájfényes szájjal, azt gondolván, majd leteper. Igazad van, nem vagyok féltékeny.- ráztam a fejem.
-De félt valaki.- simította meg az arcom.
-Ne várd, hogy csak úgy hagyjam az ilyen dolgokat. Nem akarlak elveszíteni megértetted? Nem tudnám feldolgozni, ha most ez megtörténne. Túl fontos vagy ahhoz nekem. Eddig nem voltam teljesen biztos benne mit érzek, de most már tudom. Beloptad magad a szívembe. Fogalmam sincs... hogy sikerülhetett ez pont neked, de most már ott maradsz, ameddig élek. Ezt sose felejtsd el...